A szezonra felkészülő nyári szünetben újfent délcegen masírozhattam/bringázhattam Wekerle utcáin, bajnok a Kispest, én is bajnok szurkoló vagyok, nyilván. Megint lehetett izgatottan lesni a lapokat, vajon ki megy, ki jön a csapathoz. Akkoriban egész más volt a helyzet e téren, szemben a mai kínszenvedős átigazolási időszakokkal, amikor jó, ha 4 évente kifogunk egy-egy igazi ászt, idényenként pedig 9 igazolásból 1-2 használható alakot a mindenféle menekültek, önjelölt utcai harcosok szakmailag koncepciónkba hosszútávon nem illő játékosok közül. Arról már az előző szezon végén suttogtak, hogy a nyár nagy transzfer-bombája nálunk robban majd, és így is lett: az előző idény nagy felfedezettje, a Vidi Tottija, Sallói István lett elsőként vörös-feketébe öltöztetve. Mellette a múlt részben már említett csepeli deal alapján Hamart 1 éves szünet után követte Stefanov, a szigeti gárda támadó-középpályása (karmestere) is a Bozsikba, tovább növelve az 1m2-re jutó, irányítani is képes játékosok körét csapatunknál. Közülük Sallóitól vártam nagyon sokat, bízva Vidis formája átmentésében, és én már Csepelen is kedveltem Stefanov játékát, az ő érkezésének is örültem tehát. A nyár másik nagy jelszava a KHFC-s átigazolási politikában a „coming home” volt, ugyanis több korábbi kispesti arc jelentkezett szerelésért Balogh Béla szertárosnál a felkészülés kezdetén. Így az ezüstérmes Váctól kölcsönből visszatérő Bánfi, aki igazán helyre kis söprögetővé (Telek mellett a legjobb áru volt e téren akkor!) érett Csank kezei alatt. Érkezése azért is volt létfontosságú, mert Csepregi óta folyamatosan vészmegoldásokkal próbálkoztunk a poszton, ráadásul Belgiumba távozott Márton Gabi, aki e „szükség-pótlékok” közül az egyetlen igazán vállalható produkció gazdája volt. A másik hazatérő tékozló fiú a messzi Leverkusenből érkezett, annak is ificsapatától: Forrai Attila. A nem különösebben technikás, ám annál keményebb, brusztolós, kőkemény szűrő hamar kedvenc lett a Bozsikban, a kedves Rambo becenevet is kiérdemelve. 1 éves Nyíregyháza-kitérő után ismét nálunk kezdte meg a felkészülést Csehi Tibi, kövezzetek meg, de én neki örültem a legjobban, bízva benne, hogy visszacsempész valamit a ’90-es évek legelejének hangulatából. Az érkezők közt kell számot adnunk 3 fiatalról, akiket az utánpótlás keretből rendelt az A-csapathoz Kuusi, ők a védő Dragóner Attila (azt jósolták nagy kedvenc lesz…az lett csak épp NEM ITT…!), illetve 2 csatár, Tóth Misi és Mátyus János. Bizony, a hórihorgas, kissé darabos Mátyust csatárként hozta fel Kuusela, őt majd utódja, Davidovics viszi hátra balhátvédbe, és milyen jól teszi ezt!
A mérleg „távoztak” oldalán a góljai ellenére valahogy be mégsem illeszkedő Fischer Palit találjuk, továbbá a közönségkedvenc Ádi Negraut – a már az előző epizód égén beharangozott Kovács Ervin és Márton mellett. Ervint nagyon sajnáltam, nagy kedvencem volt, sokat tett a Kispestért, érdekes hogy azóta alig hallottam felőle. A Germinal Ekerennél játszott idényeken át, a válogatottnál dilettáns kapitányaink sora feledkezett meg róla, míg egy Mracskó stabil válogatott lehetett a posztján – sírva fakadok…, majd edző lett odakinn, tán még most is az. Jellegadó figurája volt gyerekkorom KISPEST-HONVÉD-jének így, caps lock-kal. A bajnoki szezonban már perememberré süllyedő Bérczy és Marozsán is elköszönt a XIX. kerülettől, értük ekkor már nem hullajtottam krokodilkönnyeket. Jók voltak, de a jelen keret sztárjai elvonták a figyelmem, szerencsére. Búcsút vettünk Tarlósitól, aki nálam a tiszteletbeli örök cserekapus címet is kiérdemelte, igazi háttérember volt ő, akire mindig lehetett számítani!
A bajnoki esélyeket pásztázva a Vác alig változott, Csank továbbra is bízott a Puglits-Kriska-Kasza-Nagy T.-Romanek-Szedlacsek-Füle-Répássy-Aranyos vonalban, én már kevésbé, mondván ennek az öreg csapatnak az előző évi ezüst volt a csúcs. Mekkorát tévedtem. A Fradi ugye mindig és mindenkor ellenfél és veszélyforrás, leigazolták az előző év gólvágó felfedezettjét a korábban Siófokról (azelőtt Zetéből) ismert Kovács Józsefet, és megint jöttek a saját nevelések, ezúttal pl. valami Lisztest emlegetett Nyíl az új tehetségek közül. Persze a tavalyi 4. MTK-t is figyeltem fél szemmel, ők azonban nagyot buknak e szezonban, meg sem állva a II. ligáig (hogy Várszegi aztán felkarolja őket, és ők legyenek az új KHFC. De ez még a jövő zenéje.) Esélyek tehát belőve, a címvédésre úgy éreztem nagy a sansz, csak a Fradit kell megbúbolni és nincs gond. Jöhetett a szezonkezdés. Szolgálati infó az évről: a suliban ekkor léptünk 7. osztályba és új osztálytárs jött hozzánk, akivel jelentősen erősödött a Honvédos mag, lévén nagy szurker, rendszeres meccsrejáró, ráadásul ő az általam akkor misztikus csodálattal figyelt állóhelyi szektor tagja volt. Emlékszem vele már akkoriban sokat dumáltunk a csapatról – történetünkben ő majd a 2008-2009-es szezonban tér vissza, jelentős szerepet játszva abban is, hogy bekerültem ebbe az interjúzós őrületbe a klubnál.
Augusztus, szezonkezdet. A sorsolás nem volt különösebben kegyes, rögvest a Vácot sodorva utunkba. Ezeket is mikor vertük meg utoljára? Még Mezeyvel a bajnok tavaszon, ’91-ben. Hát, a rossz sorozat sajnos itt is folytatódott. Nagy küzdelem ment végig, ám a veterán Füle és Aranyos elintéznek minket – csak Pisont tudott válaszolni a 2 váci találatra. Pedig a csapatunk (Brockhauser-Csábi, Bánfi, Plókai-Stefanov, Pisont (Csehi T.), Illés, Halmai, Vincze- Sallói (Orosz), Hamar) bizony nem nyeretlen kétévesek gyülekezete, ez a bajnok, júniusban még mindenkit verő Kispest, és a posztokon a változások (Márton→Bánfi, Fischer→Sallói, Kovács E→Stefanov – nyilván az utóbbi esetben nem egy az egybeni a váltás, Ervin védekezőbb feladatait Halmai és Duró, alkalomadtán Csehi vállalták át) nem igazán mutattak minőségi romlást sőt egy kivétellel inkább előrelépést. Mégis, Csank megint megszívatott minket, fene a vadászba….
Következik a Pécs, laza győzelem a Munkások ellen, majd Szuperkupa-döntő, na ilyenen se voltunk még. Népstadion, 20000 néző, az első félidőben már kapitulálunk, Sallói gólja csak szépségtapasz. Nagyobb gond (azontúl, hogy egy gyengébb Fradi megint oktat minket, ekkor már nagyon tele volt ezzel a sípom, hogy miért ilyen beszarva óvatosan játszunk a zöldek ellen), hogy az exkispesti Gregor Józsi úgy lerúgja a legnagyobb királyunkat, hogy az talpcsontját töri, 3 hónap kihagyás. Köszi, Gregor. De mérges voltam az egykori kedvencre! Azóta beszereztem a meccs közvetítését DVD-n, Vas István Zoltán vagy Novotny az egyik riporter és tán Török a másik, mindig az dumált, akinek a „csapata” épp támadott, mert így osztották föl meccs előtt. Iszonyat zsibbasztó a végeredmény, mit mondjak.
E pofon után feltámadni látszunk. Exedzőnk, Verebes Rábáját Csehi Tibi és Illés góljaival küldjük haza (mondanom sem kell, hogy a másnapi Sport „Mestermérleg” rovata szerint a győri edző megint a bírói ténykedésben látta a vereség okát, minő meglepetés), majd Újpesten egy remek, szórakoztató meccsen jól játszva rúgunk 4-et a liláknak, Csehi, Sallói, Stefi, Hamar neve villog az eredményjelzőn. Aznap épp beestem a TV elé a meccsre a Kispesti Centrumból (egy, többek között a G’N’R Use Your Illusion II. c. albumának beszerzését is tartalmazó) bevásárlásból hazaérve, és a még nagy betonteknő Megyerin végignézni a kivéreztetését a liláknak, mit ne mondjak, jó délelőtt volt! A 4 rúgott gól jót tett a csapat önbizalmának, a következő fordulóban a szombat esti TeleSportban Komlósi riporterlegenda, a Bátorfi Csilla féle „nagy pörik” megkérdőjelezhetetlen szakértője jellegzetesen irritáló suttogó hangján közölte az NB1 aktuális fordulója félidei eredményeinek felsorolásakor: „és most tessenek figyelni: Kispest-Csepel 5:0 – nem tévedés, ez még csak az első félidő, mi lehet ott…”. Hát mészárszék volt. A később ligaelnökként Hamar bundaügyével minket is jól besározó Dr. Szieben nyolcszor nyúlt maga mögé az este, gondolom „Kispest imádata” innen eredeztethető az ügyvéd úrnak. Sallói egymaga 4-et vállalt a 8-ból, jutalma egy kövér 10-es volt az NS-től másnap. Az első 10-es amit a Sport kiosztott, mióta figyeltem a focit. Sallói nagy kedvenc lesz-mondogattam akkor. Ez a tippem se jött be, ha ma gyors lelépésére gondolok, illetve a „Kispest csak ugródeszkának kellett” jellegű nyilatkozataira, azóta meg amit sportvezetőként összeművel, hát, Bohócliga életműdíjas produkció, annyi bizonyos. Pedig akkoriban még eltettem a Sport Plusz Foci kétoldalas cikkét is róla, amiben budapesti életéről, a Fehérvári emlékekről, a fővárosi új panellakásról és hobbijáról, az éjszakai egyedüli autóvezetésről beszél. Ejj, Sallói Pista, mivé lettél :). De vissza ’93-ra. 8:1. Faragó Ricsi ere mondaná: ÓÓÓÓÓÓÓriási. Soha jobb felvezetést az MU elleni derbire…
BEK, első forduló, ellenfelünk az MUTD. A sorsolás nem épp kegyes kedvében volt amikor a Sir Alex vezette vörös ördögöket utalványozta ki Kispestre (Miss Fortuna csúnyán bealudhatott a svájci UEFA-székházban ellenfelünk kihúzásakor). A decensen alkesz Sir (a történeti hűség kedvéért még csak leendő Sir) ekkoriban kezdte csúcsmenetelését a Uniteddel, ami azóta számos Premier League bajnoki címben és két BL sikerben manifesztálódott. Akkor még az út elején jártak, de már olyan játékosokkal a fedélzeten, mint a botrányhős Cantona, a dán kapusfenomén és EB-hős Schmeichel, az ifjú tehetség, az akkor 10-es évei végén járó (!) Ryan Giggs, a legendás Irwin, Pallister, Parker védelem, vagy a frissen beszerzett ír vadóc, akkor még csatárposzton tolt Keane. Atya gatya. Mi lesz itt…
Apu jóvoltából, aki csillagászati összegért (400 Ft…) beszerzett 3 jegyet a tribünre, élőben láthattuk a meccset, életem (és Öcsém) első helyszíni nemzetközi kupameccsét. Mire kiértünk a sorompóhoz, már hömpölygött a tömeg. Rajtam a keresztszüleimtől kapott second hand, amerikai stílusú csillogó vörös sportkabát volt – ezzel igen népszerű lettem egy erőteljes alkoholos befolyásoltság alatt álló angol különítménynél a bejárat környékén, akik meg akarták venni az inkriminált ruhadarabot, Apu helyiérdekű secu-ként való fellépésre volt szükség a lerázásukhoz.
A visszavágó kvázi formalitás, ám a korszellemnek megfelelő nagy ruha helyett tisztesen helytállunk! Itt már Sallói is lehetőséget kap, be is köszön az Old Traffordon a 85. percben- kár hogy előtte Steve Bruce már duplázott. Összességében és magamban megdicsértem a csapatot, ezt hívják emelt fővel való vesztésnek. Mondjuk amikor a következő körben az akkor azért még nem világverő Galatasaray 0:0, 3:3-mal, idegenben lőtt több góllal kipenderítette a csoportkör előszobájából Fergusonékat, azért átfutott az agyamon, mi lett volna, ha nem tiszteljük ennyire a MU-t.
Közben itthon botlás botlás után. Az Üllőin lezakózunk: 2:1, a már említett Kovács József mellett Lipcsei is betalál, tőlünk erre csak Orosz képes. A Vidi ezután otthon nagy falat (1:1) noha Salacz (Bohócliga névlegenda, No#221) kiállítása miatt emberelőnnyel zárjuk a találkozót, majd idegenben a DVSC bizonyul átvihetetlen akadálynak.
Itt álljunk meg egy szóra. Az év elején említettem, a Vác és a Fradi mellett az MTK tűnt potenciális vetélytársnak ám helyettük az őszt két további vidéki fellegvár felbukkanása színesítette. Egyrészt Pásztor József Békéscsabája, mely második idényét töltve az élvonalban 1993-mas feljutásuk után, Kulcsár-Szarvas csatárpárosával, Fodor Tiborral és az alkesz horgász Váczi Zolival alázták az NB1-et (Szentiről, a Csató tesókról vagy Árgyelánról nem is beszélve, az epic bajszot hordó Mracskó meg egyszerűen Bohócliga legenda, slussz-passz). A másik oldalon Garamvölgyi friss feljutó Debrecenje saját nevelésekre, a későbbi „nagy” Debrecen alapjaira építkezett (Sándor, Dombi, Madar, Szathmári) a míves légiósok (Liviu Gojan, Vjacseszlav Medvid, illetve a főváros testvérvasutasoktól áthozott Gracsov Viktor apó) mellett. Öcsém nagy kedvencéről, Kondás (nomen est omen) Elemérről nem is szólva. Summa summarum, Sándor Totya kettőt vágott, mi meg lassan ott tartottunk, hogy így aztán bajosan védünk majd címet, főleg, hogy a Hali és a BVSC ellen is elmarad a biztos 2 pt a következő két hétben!
Végre a Sopron ellen sikerül javítani, majd a Fáy utcában TV-s meccsen (Mátyus itt mutatkozik be, valóban csatárként, Hamart váltva az utolsó negyed órára) is behúzzuk a tutit, a betilt betlire halmozó MTK-t pedig lendületből daráljuk be, itt már Pisont Pista is bejön csereként, sérülése után, hogy a következő fordulóban Sófokon ugyancsak csereként főszerepet vállaljon. A havazás miatt hófehér pályán narancsszín labdával ment az ütközet, ha nem csal az emlékezetem, ami viszont tuti, hogy hátrányban voltunk, mikor Pisontot pályára vezényelte finn mesterünk. Nézem a cserét, és olyan fura valami a Pista szerkóján… hát a cipő! Akkor még nem volt ez a nagy színkavalkád, miden focicipő fekete volt így a fehér cucc egyből kitűnt, pláne mikor ráközelített a kamera, mert ez bíz egy kommersz gyöngyvásznas városi futócipő volt! Királyunk saját bevallása szerint a csúszós pálya miatt döntött emellett, látva a többiek instabilitását a klasszik stoplisban. Hát igaza lett! Cikázott is ide-oda a siófoki védők közt, azok követni alig bírták, jöhetett is az uralkodói gól. Sajna Fischer is elkapta a fonalat a meccsen… ennek egy éve még örültünk volna, most azonban a másik piros-feketéket erősítette így mindez nem volt az igazi. 2:2 lett a vége, de a találkozóra Pisont fifikája miatt emlékszem máig.
A szezonzárás aztán már nem ilyen vidám, a már előbb megénekelt Békéscsaba kakkant a vörös-fekete ebédlőasztalra 5000 néző előtt a Bozsikban, Szarvas és (névfetisiszták, figyelem!) Gricajuk góljaival. Némi vigaszt csak őszi kupamenetelésünk nyújtott, ahol olyan klubóriások szurkolói lelkében okoztunk kiheverhetetlen töréseket, mint a Lébényi SE, a Honvéd-Szondi-Velence vagy az Ercsi Kinizsi. Összegezve az őszt, gondterhelten sóhajtottak a kispesti fanatikusok: nehéz tavasz lesz ez így…
Én azért továbbra is bíztam Marttiban és keretünkben, ami egyszer már bizonyította, hogyha nem szarja össze magát egy nagyobb szurkolótábor hangorkánjától, megrázza magát, itthon nyomába se érhet senki. A téli szünet ezúttal sem az átigazolásoktól volt hangos, 1 fővel bővültünk mindössze. Annak az egy főnek viszont az itt eltöltött szűk fél év is elég volt a légiós-legendává váláshoz. Ezeugo Emeka (adatok bőbben itt) nigériai válogatottként érkezett hozzánk, mégpedig a dán Aarlborg csapatától. 
Az általam az őszieknél mindig is jobban kultivált tavaszi szezont Vácott kezdtük- figyelem, legutolsó ilyen alkalomkor végül bajnokok lettünk. Én is ebben a végkifejletben reménykedtem, főként azok után, hogy Illés, Csehi Tibi és Hamar góljaival, valamint az úgy látszik lélekben már fél évvel később kezdődő kispest pályafutására figyelő Hahn Árpád öngóljával simán nyertünk 4:2-re. Végre a nagy mumust is aláztuk, ráadásul idegenben! Soha rosszabb startot! A Pécs ellen szokásos nyögvenyelős hazai, 1:0 majd jöhet az ETO. Na ez csúnya lett. Az alábbi videón láthatjuk (szenvedhetjük végig) amíg a Mágus beamfetaminozott fiai ronggyá lövik Brocki hálóját- igaz az is látszik, hogy nem kevés helyzetünk maradt ki, hát hiába, a legendás ’92-’95 közötti helyzetkihasználási hatékonyságunk…
A meccs után számomra nyugtalanító pletykák szállingóztak a különböző médiacsatornákból, Kuusela pozíciójának megingathatatlanságát kérdőjelezve meg. Számomra Martti bajnok edző volt, akinek a csapat összekovácsolását tulajdonítottam, így hallani sem akartam menesztéséről. Ehhez képest 1 hét múlva az Újpest elleni hazai remi a finn kaland végét jelentette a Bozsikban, a Pécsről nagy tételbe akciósan vásárolt spílerekkel és Garamival szárnyait próbálgató (ám igazán a következő ősztől beinduló) UTE pont egy exmecseki gyöngyszem, Turi góljával érte el Illés találata ellenében az ikszet. Martti tehát el és azon frissiben megvan az utód, észak helyett ezúttal a délvidékről, Dmitrije Davidovics személyében egy jugó maestróra bízva rá a feladatot: rázza fel a rapszodikus team-et és próbáljuk meg behúzni az aranyat. A feladat nem volt könnyű, a rangadókat is vesztő Vác (utánunk Pásztor Józsiék is leoktatták a vadásztársaságot a Duna partján) a mi tavalyi példánkat követve a kötelezők biztos abszolválásával szépen gyűjtögették a pontokat és a mindig veszélyes Fradi is ott lihegett mögöttünk.
Davidovics a Debrecen elleni MK visszavágó meccsen debütált (a Kaposcukor kiverése után fogadtuk Sándor Totóékat az első meccsen még a Cívisvárosban nyerve 1:0-ra Marttival), magabiztos 3:0-val küldve haza az idény meglepetéscsapatát. Nem rossz, nem rossz, de mégiscsak kupa, majd a bajnokin meglátjuk mit ér a szerb varázssipka. Mumushoz megyünk, Csepel, akkor épp Kordax keresztévvel megtoldva az ellenfél a Liget téren, Orosz és Illés elintézik, hogy ne legyen para. Jöhet hát a Fradi. 16000 néző a klubhonlap szerint, én csak arra emlékszem, hogy rohadt sokan szép számmal voltak nézők a meccsen. Davidovics variál, Mátyus már stabilan balhátvéd, és Emmy meg eltűnik a kezdőből. Ezt leszámítva marad a Kuusela féle középpálya, Stefanov, Illés, Pisont egyszerre a pályán, annak idején nem kellett úgy sírni a kreativitásért, mint ma…[ilyenkor áll meg az eszem mikor a Morales-like edzők kijelentik, hogy ma már nincs olyan, hogy klasszikus irányító. OK, ebben van valami, de hogy 4 rakkoló mukival rakd tele a középpályát, akik egy normális indításra nem képesek, hát ilyenkor sírom csak vissza igazán a régi szép időket]. Elöl amúgy maradt a tavasszal stabil Orosz, Vincze csatársor (Sallói sehol…tán sérül lehetett? Kommentelők, most segítsetek). Kezdő: Brockhauser-Csábi, Bánfi, Mátyus-Stefanov, Pisont, Illés, Plókai A. (Forrai), Duró-Orosz, Vincze (Hamar). A meccs maga nagy küzdelmet hoz, nyom a Fradi de valahogy nem az igaziak és mi is szép dolgokat művelünk. A játékrész 0:0-val zárul. Jöhet a second half. Itt emlékeim szerint kb. negyed óra mehetett el, amikor Hamar ügyesen csapva le a labdára szép gólt forraszt Balogh vagy Szeiler kapujába (pirulok, de már meg nem mondom melyikük védett). Vezetünk a Fradi ellen – el sem hiszem, mikor volt ilyen utoljára… 1990 ősz… Nyilasi csapata be is gyújtja a rakétákat, nyomnak a zöldek de szerencsére csak akkora hatékonysággal, mint 2 és fél év múlva a Dunaszekcső ellen. Páling még egy szabadrúgásból majdnem kapufát tör én meg szívrohamot hordok ki lábon, de végre lefújja a bíró. Tavaszi második rangadó is behúzva, másnap a már korábban említett módon kisebbségi tábort alkotó fradista mag az osztályban gyanúsan csöndes, sőt az egyikük felajánlja nekem, hogy a KHFC tegnapi összeállításának NS-ből kivágott, védőfelszínként cellux-szal leragasztott, ún. parasztlaminált változatát eladja nekem 100 Ft-ért. Gyenge próbálkozás volt, de jól jelzi az akkori gyerekszurkolói közállapotokat.
A következő fordulóbeli, fehérvári derbin szárnyalunk. Pepita galléros Diadora fehér fölsőnkben osztunk ki egy laza 5-öst az akkor Parmalat álnéven futó piros-kékeknek és még az is belefér, hogy góljánál Hamar a Vidi kapufájával játssza el a híres Materazzi-Zidane jelenetet, majd vérző arccal essen össze – ugyanis az MC helyére beálló Tóth Misi is heggeszt egyet, megmutatva, milyen is a Havanna ltp-i virtus (e gól annyira tetszhetett a fehérvári szakmai stábnak, hogy következő idényben kölcsön is veszik Mihályunkat). Jöhet itthon a Debrecen. Visszavágunk-e a rengeteg helyzetet, ám végül vereséget hozó őszi Oláh Gábor utcai fiaskóért? Igen! Remek meccsen vezetünk Vincze Pilu szép találatával (kéretik a videón nyáladzani Stefi szép bokapasszán), aki így DVSC mumussá vált, hisz ott is betalált ősszel. A 2. félidőben aztán jön a ma Szolnokon Old Boy-t játszó Pető Zoli, sajna rajta van a heggesztőhemü, elképesztő gólt ver a jobb felsőbe, bár a Brocki által felállított sorfal…khm…kissé véleményes. Ezután vörös fekete segédhajtórakéták begyújtva, megyünk előre, mint a japók Mandzsúriában, Illés egymaga egy szezonnyi helyzetet puskáz el, mígnem végre tizenegyesből betalál a végén, 2:1 ide. Nézve az összefoglalót újfent elszorul a szívem, micsoda foci volt akkor a maihoz képest a Bozsikban, és micsoda hangulat, tele a szembeoldal, Béla nem véletlen fut ünnepelni az ultratábor elé…
Az MK-ban közben elődöntőig abászkodunk, erre utoljára ’92-ben volt példa. Ellenél a mumus Siófok, most azonban nem kegyelmezünk és (szurkolói) életemben először nyerünk a Balaton partján. Itt mutatkozik be csereként a BVSC-től a szezon végéig áthozott Farkasházy. A visszavágót Csehi és Béla vezetésével lesimázzuk, bár Ploki öngólja rondít az összképen, azért 5:3-mal mi vagyunk a döntőben ahol majd a Fradi vár ránk.
A bajnokság vége olyan, mint ’92 tavaszán. Mire észbe kapunk, hogy tudunk játszani is és a Davidovics által pöpecül rendberakott csapattal végre elkezdjük a gálázást, már elment a hajó. Kései eszmélésünk kárvallotjaiként 4-et kap a BVSC, hiába lő gólt a ma már szakkomentátorként piruettező Bognár Gyuri, hármat a Sopron és négyet a már kiesett MTK – szegények, akkor még sajnáltam őket, Piel kapus néhány fordulóval korábbi, félpályáról beengedett “hazaadás-átsuhan-a-cipőtalpam-alatt” örökbecsűje tényleg szívszorító volt- hogy aztán 1 év múlva visszatérve a gazdagcsapat utálatos cégérét öltsék magukra, mi meg az „NB1 krőzusai” pozícióból szépen a szegényházba süllyedjünk- hát mit mondjak a ’90es évek eleji felállás jobban bejött). Még a ’csabát is lenyomjuk idegenben (a visszatérő Sallói comeback-góljával). Salec aztán a záráson is gáláz, 2 góljával itt a Siófokot szomorítottuk a Bozsikban. Emlékezetes meccs volt, az első közös Bozsik-rájdunk a szurkolók közt is közismert egyik mai főfotóssal illetve két további áltisis osztálytársunkkal- egyiküket csak nehezen tudtuk meggyőzni, hogy handmade kis piros fekete fanyelű zászlóját inkább hagyja otthon, mert a szekusok könnyen megdorgálhatják a bejáratnál. Így a srác csak 1 kiló cseresznyét hozott magával, amit olyan jó nyuggertempóban elfogyasztottunk a korzón, csak a góloknál ugrálva fel, majd zárásként begyűjtöttünk a klubházban a tribün alatt egy adag autogrammot (jómagam a lejáró diákigazolványomba, Orosztól, Mátyustól, Rambótól, Pisonttól és Hamar Pilutól).
Közben persze sor került az akkor épp kétfelvonásos kupadöntő első etapjára az Üllőin. Az utóbbi évekhez képest most nagyon egyesélyesnek tűnt még az odavágó is. A Fradi kifulladt a tavasz végére, Nyíl távozásáról suttogtak, mi meg szárnyakat kaptunk a szerb mester érkezésével és négyesével vertük a gólokat azoknak a szerencsétlen ellenfeleknek, akiket a sorsolás az utunkba sodort. A Fradi-átok (ami akkor úgy éreztem szurkolásom kezdete óta sújtja a csapatot) Hamar által ugye megtörettetett tavasszal, a gyors osztálykörkérdés is egyértelmű Honvéd-sikert jósolt. Így most kivételesen én is optimista voltam. KÁR VOLT. Az Üllőin a tipikus kora-kilencvenesekbeli FTC-KHFC forgatókönyv szerint zajlottak az események. Egy elbénázott és telegatyás (15000 néző) 1. félidő alatt a Fradi lenullázott minket, utána már hiába próbálkoztunk. A visszavágó a szezon utolsó tét- és Nyilasi búcsúmeccse volt plusz halovány remény a mi részünkről a csodában. Ezt Kenneth Christiansen oszlatta szét az első félidő végén, s hiába egyenlített később Vincze Pilu, sajnos Wukovics egy kontra végén szépségdíjas tekeréssel vette be a Morales által nemrég lapátra tett exkapusedzőnk hálóját (1:2). A végén Fradi extázis, szurkolók a pályán, no meg egy adag lovasrendőr, kardlapozás, botrány, menekülő játékosok-edzők-drukkerek…ki is kapcsoltam a TV-t. Ismét megvolt az esély, jobb kerettel, jobb formában voltunk- a Fradi ellen úgy látszik ez sose volt elég.
Az idény alapcsapata kb:
Brockhauser- Csábi, Bánfi, Plókai A. (Csehi T.)- Halmai (Forrai /Duró), Illés, Pisont (Stefanov), Vincze- Hamar, Orosz, Sallói.
Pályára lépett még a kupában Rott, a Veszprémből hozott cserekapus, a védelemben Szabados és a szárnyait bontogató, Davidovics által hátravitt Mátyus- no meg 1-2 kupameccsen Dragóner, aki akkor még vörös-fekete karriert álmodott magának. Középpályán Csehi Tibi gyakran előre lett vezényelve a védelemből, az ősszel távozó Halmait pedig tavasszal részben Emmy helyettesítette, míg a VB-felkészülés el nem szólította. Farkasházy kiegésztőemberként került ide 1-1.5 hónapra, hogy nyáron tovább is álljon. A csatársorban Tóth Misi volt tavasszal az örök csere, de gyakran Pilu is játszott éket, eredeti posztjának megfelelően. A keret erőssége körülbelül megegyezett véleményem szerint az egy évvel azelőttivel, de nyilván az összeszokottság erősödésével illetve Stefanov érkeztével a középpályás-játékunk s a helyzet-előkészítésünk sokat fejlődött még a ’93 júniusi nagy meneteléshez képest is, főként Pisont visszatérésével. Tavasszal igen élvezetes teljesítmények sorát mutattuk (Vác, Fradi, DVSC, MTK, BVSC). Személyes kedvenceim az idényből Királyunk mellett Stefanov, a fiatal Mátyus és Hamar voltak, de Bánfi is meggyőzőt nyújtott, a végül 17 góllal „hazai aranycipőssé” avanzsáló Béláról nem is beszélve. A másik nagy igazolásunk, Sallói jóval a várakozásaimon alul teljesített, de nagyrészt nem is Vidis posztján, azaz a csatárok mögötti visszavont irányító ékként számoltunk vele, hanem sima előretolt ékként, ez némi magyarázatot adhat a vékonyabb évre, bár a Csepel elleni performansz emlékezetes marad.
Az őszi töketlenkedésért sajnos nagy árat fizettünk, tavasszal ugyanis a Vác nem tette meg az egy évvel korábbi szívességét ponthullajtás terén így hiába az évek óta először zsinórban nyert rangadók (Vác, FTC, DVSC, Bcsaba), végül „csak” ezüst lett a vége. Mindenesetre nagyon látszott a potenciál a csapatban, éreztem, egy év múlva visszavehetjük a bajnoki címet. Nos, a nyár ebben meg is erősített, igen jól igazolunk majd, ám a viszonylag reményteljes őszt követő ’95-ös tavasz sajnos már egy új korszak kezdete lesz, és ha azt írom, hogy nem a bajnoki dobogót fogjuk sasolni, még nem is mondtam semmit. Nehéz rész következik tehát legközelebb, rá is kell pihenjek lélekben…
Fotók: A felhasznált képek forrása a képre állva kerülnek kijelzésre amíg jobb megoldást nem találok.
