Rég volt már ilyen tavaszi nyitányunk, az biztos. Álmainkban klasszikus kora tavaszi napsütést, remek fociidőt és ezek révén szurkolóbarát körülményeket kértünk, a pályán pedig győzedelmeskedő Kispestet, a lelátókon hangulatot, relatíve sok nézővel. Habként a tortán szép jeleneteket. Utóbbi kívánalmat leszámítva minden, de minden teljesült a meccs hajrájáig. Akkor és ott pedig Vécsei rakétájával az utóbbi is. Tökéletes nap volt, még sok ilyet magunknak!
Valahogy minden összeállt, de tényleg, ritka az ilyen, becsüljük meg. És most nem az oktalan hurráoptimuzmus húrjait próbálom pengetni a vörös-fekete dobozgitáron, nem ordítom torkom szakadtából, hogy ebből bronz lesz és sose volt még ilyen keretünk, nem. Mert látom én is, látjuk hát, hogy sok lesz még a munka itt. Hogy a védelembe nagyon kell Ignja, nélküle lyukas az alakzat ott hátul. Hogy Bonazzoli még nem az igazi. Hogy fájóan tud hiányozni egy, a típusos karmesterek legalább akcesszóriáit ténylegesen hordozó játékos a középpályán (pontosítok: van ilyen a keretben, kettő is, ám az egyik még nem játszik rendszeresen, a másik igen, csak meg valahogy sose ilyen poszton) – és most hagyjuk a modern fociban nincs irányitó bullshit-et, mert van Pirlo, van Modric, van az Atletis Diego, van Xavi/Iniesta és itthon is volt Zelenka és van Kanta. És itt van a Vécsei Bálint, hahó! És látjuk, hogy ha bealszunk, akkor rögvest baj van – lásd utolsó 10 perc. Szóval van még mit javítani, még nem ez volt az idény csúcsmeccse, de sok hibánkkal együtt behúztunk 3 fontos pontot, fővárosi derbit nyerve, és a végén Bálint hegesztése az a kategória volt, amiért megéri kimenni erre a tré magyarfocira is, ahogy az új hálónk púposodott a hiába vetődő Balajcza-pótlék délszláv cerberus mögött, hát abban a 10 másodpercben benne volt minden kispesti tavaszi nyitányok esszenciája a kora kilencvenesek Vincze Pilus baloldali elhúzásaitól kezdve a DVTK ellen dekázó Barin át a Vácnak rúgott új Bozsikavató 6:0-ig.
Van tehát még mit javítani, ezt Rossi is aláhúzta a sajtón, Vignjevics kollega és csapata gentleman-i rommá dicsérését követően. Tar taljánunk, aki húzott egy-két meglepőt a kezdőcsapatban (Ignja padon, az általunk tippelt biztonsági megoldás Drissa Diarra helyett a szürkeposzton a visszatérő Zsivány, Vécsei ismét a középső hármasban, Baráth Boti hátul középen), ötletei nagyrészt bejöttek. Boti mondjuk pont nem, amiért sírtam Hanta legutóbbi posztjának kommentjei között, hogy Boti miért középen van, ha egyszer a szélen jobb, ma ismét igazolódott – az első félidőben csak kereste magát James Hetfieldesedő fizimiskájú védőnk, hogy Ignja beállásával visszatéve alap jobbszélső posztjára, lényegesen hatékonyabb megoldásokkal villantson. De Zsivány berakása gólt és a jól ismert boriszi elnyűhetetlenségi teljesítményt eredményezte (sajna kisebb hibákkal, és egy nagyobbal, amiből az első lila gól lett), a Job-Daud-Bona csatársor sem volt vészes, és bár Bálint katasztrófa volt az elején, ő azért klasszis, hogy egy tré meccs után jöjjön föl az utolsó 20 percre, mely javulást a szezon eddigi holtversenyben legszebb kispesti találatával koronázza meg.
Szóval variál Marco, de ismét igazolódni látszanak e variálásai. A kötelező újságírói felkérdezésre (Bonazzoli gyengusz, mi lesz itt?) elmondta: Bona és Lupoli is nagy erősítések, kis türelem kell, és van esély, hogy kihozzák itt is azt magukból amit az eddigi állomáshelyeiken is. Az pedig a Bohócban sok mindenre elég lehet.
Marcót tehát tiszteljük-becsüljük, sőt, továbbra is nagy kedvenc. A csapatot szintén megilleti a dicséret, hisz ahogy írtuk: nem játszottunk bár jól, de mégis végig finoman domináltuk a meccset, akartak a srácok és nyögvenyelősebb teljesítménnyel is megérdemelték a 3 pontot… csak azt az utolsó 10 perces leengedést tudnánk feledni. UTE ellen már mindig így lesz? Tavaly tavasszal 6:0 helyett 4:2 a Megyerin 4:0 után, most Vécsei gólja után még verhettünk volna egyet-kettőt – ehelyett Szabi bravúrja kellett a végén, hogy ne egy lila egalizálás legyen a találkozó fájó slusszpoénja.
De Szabi vetődött, egalizálás helyett pedig a csapat boldogan vonulhatott pacsizni, kiegészülve a csöppnyi Ignja Jr.-ral és Job czukorfalat kislányával, mindenki boldog, Korzó Jani lentről vezényli a sövény elől (vagy a sövényből?) a “csakakispest”-et, mi még Vécsei bombáján nyáladzunk a korlátnál, ami lehetővé teszi, hogy ne Vasziljevicsére irigykedjünk, aztán a lassan a látóhatár mögé bukni induló Nap (áfonya bá’, most figyeltem!) utolsó sugaraiban fürdőzve ki a kapun, rá az Adyra, ami ilyenkor annyira kedvesen mosolyog ránk, hogy el is felejti az ember, hogy miért hívjuk magunk között e sugárutat a Vincent Calderónhoz vezető sétány analógiájára A Melankólia Útjának.
Szeretjük a tavaszt, imádjuk a Honvédot, és ha ez a kettő egyesül egy ilyen szombati koradélutánban, akkor az egy olyan pillanat, ami segít a szürkébb focihetekben is átvészelni majd az aktuális csalódásokat. De reméljük ezek még váratnak magukra. Most ha észnél leszünk, és kis szerencse is szegődik a kispesti hadjárat mellé, akár 4 győzelemmel is indíthatjuk a félszezont. Optimista forgatókönyv szerint. Hát legyünk észnél.
Jövő héten pedig megcsapjuk a névrablókat!
Fotók: Lovi (1909.hu).