…volt a tegnapi meccs. A 80. percben még úgy ültem a lelátón, hogy két dologban voltam biztos:
- bennmaradtunk;
- a beszámoló poszt első bekezdésében (ami arról szólt volna, hogy bennmaradtunk).
Mert hát mi másra irányították volna gondolataim a látottak? 80 percen át koncentrált a csapat, szívósan védekezünk, amikor hibázunk (ami azért nem volt ritka), akkor pedig ótvar mázlink van. A gól is: felső kapufát fejel a pécsi srác, az ellentámadás második hullámából meg mi lövünk gólt, gyakorlatilag a harmadik kapura lövésünkből a meccsen, szemben a rengeteg pécsi nagy helyzettel. (Csúsztatok picit, mert a rengeteg helyzet nagy része ezután jött tőlük, és az a rengeteg is alig több, mint féltucat). Tiszta 1996-os MK-döntő. Ezek után itt csak jó vég következhet.
Aztán a pécsiek porlasztottak kettőt, mi meg lelkesen odaálltunk és letüdőztük a galambokat. Szívem szerint azt mondanám, essünk is ki ezek után, de persze csak az elkeseredés beszél belőlem. Remélem.
Menjünk sorban, mert TV-adás hiányában sokan nem láttátok a tegnapot. Azt hiszem azzal kezdhetem, hogy alapvetően hangulatos és egész izgalmas meccset toltunk, az iram jó volt, mindkét csapat pörgött, a kezdő 5 percbeli, engem is pozitívan meglepő szoftos dominanciánk után a Pécs azért hamar átvette az irányítást, de a csapat jól (de legalábbis lelkesen) védekezett, Ignja, Elez rendre jó mentéseket produkáltak, derék favágókként, de most nem is a míves labdakihozatalok ideje van nálunk, nincs ezzel baj. King és Baráth is hozták a széleken a kockázatmentes védekezést, amikor pedig négyük közül valaki hibázott, hát segített a másik háromból valaki, vagy hátrazárt Hidi, esetleg Vécse.
Az ezúttal négyfős középpályás-sor Patya mellett Mezával, Vécseivel és Nagy Gerivel inkább szűrt, mintsem varázsolt, Bálint is egész hátul volt, egyedül Meza rohangált elöl, szokás szerint teljesen ártalmatlanul, mert vagy nem fért a labdához U10-es termete miatt, vagy ha épp volt tere, a harmadik csele után megfáradt. Legelöl Punó és Proszika hozták az elmúlt hetek formáját, ezzel se volt baj.
A Pécs támadott, jött előre folyamatosan a mecsekalji borús időben -az eső szerencsére elmaradt-, de hiányoztak a pontos utolsó passzok, vagy Elezék voltak jókor, jó helyen, esetleg Rossi fegyelmezett a padról, érces hangja messze szállt az uránvárosi csöndben (“vecsej…vecsej… dö bóll… dö ból… KE KADZZÓ“). Egy dolog idegesített nagyon, pont az ötösünkkel egy vonalban ülve: Szabi. Nekem régi kedvencem Kemenes, senki se mondhatja hogy tendenciózusan szidom, sőt. De tegnap már az első félidő valami nagyon vészterhes ómeneket mutatott: szögleteknél, beadásoknál kapusunk hol túl hátul, a gólvonalra ragadva állt mozdulatlanul, hol kijött egész az ötösig a soros beívelés előtt, de mindig olyan töketlenül helyezkedve, hogy tuti ne férjen labdához a pécsi támadók vagy a mi védőink miatt. Volt két nagy védése persze vonalon, de ezek a katasztrofális kimozdulásai vagy ki-nem-mozdulásai vészjóslóak voltak.
A félidő végére beállt az egyenlő-erők-küzdelme frázis némi meddő pécsi fölénnyel, de ennek max akkora ereje volt, mint egy fél órája a pulton punnyadó korsó világos Szalonnak, így még akkor sem izgult az ember, amikor a 44. percben elhasználtuk első cserénket, mert Csiki Meza felborult egy fűszálban, amitől beállt a dereka, így le kellett cserélni a csöpp venéz harcost (nem akarok szemétkedni, tényleg, de sajnos a skac fizikai paramétereit tekintve úgy látszik, nem feltétlen alkalmas (egyelőre) még a Bohócra sem, hiába ügyes a labdával), akit Holender váltott.
A szünet számomra újabb kihívással telt, a blogon is már többször megénekelt megsápadt bokámmal elzarándokolni ugyanis a korzóvégi piszoárcentrumhoz, majd vissza a helyemre, fel is emésztette a 15 perces pauzát. Ennek ellenére nem volt rossz kedvem. Imádom a borús, de esőmentes időt, tartjuk a 0:0-t, a pécsi csapat tompa, ha így nyomjuk tovább, talán találunk egy gólt és ki is húzhatjuk azzal optimális esetben. Hajrá.
Erre a forgatókönyv-esélyre a kb 30-40 fős vendégtáborunk is ráérzett, ugyanis a második játékrészben kétszerezett erővel szólt a CsakAKispest, meg a kemenesszabizás. A Pécs ráadásul a percek előrehaladtával valahogy kezdett belefásulni önnön tompa fölényébe, amit jól érzékeltetett a mögöttem hőzöngő két pécsi vén drukker egymásnak esése verbálisan. Azon vitatkoztak össze, hogy Helesfai jó kapus-e vagy sem… tiszta korzóhangulat szállt meg, nálunk mennek egymásnak ilyen helyiérdekű szurker-legendák a legfontosabb kérdéskörök mentén (pl. anno, hogy Diego elég masszív-e vagy sem, Vernes Rikk őstehetség, vagy egy önmagától elszállt új Gege, stb). Szó mi szó, ment előre az idő, és ezt én egyáltalán nem bántam, lenn a srácok pedig egyre több kis becsúszó hibával ugyan, de kontrollálták a meccset, érett a pontszerzés.
Aztán egy szokásosan szar Szabikijövetel majdnem lefejezte ezen álmokat, de a pécsiek “csak” felső kapufára fejelték a ziccert, onnan az a lécekkel évek óta nagy barátságot ápoló Szabi kezébe pattant a zsuga, ő egyből lőtte előre a támadók felé a’ la tavaly Debrecen, uccsó Lötyike gól.
Nos, ebből most első nekibuzdulásra nem lett találat, mert Proszit szerelték, ám a felszab is a miénk lett, Hidi a a baloldalt integető Holender elé rajzolta a labdát, a pécsi védő és a rosszul kijövő kapus is addig szarakodtak, amíg Filip remekül felismerve a helyzetet gyönyörűen átfejelte a kifutó Helesfai felett a játékszert, 1:0 ide, az egész csapat rohan előre ünnepelni, van még vagy 15-20 perc, gyakorlatilag egy Hidi-lövést leszámítva az első igazi veszélyeztetésünkből gól lett, ez az, mi ez, ha nem jel???
És nincs vége. A Pécs láthatóan megtörik, kedvüket szegte a fordulat, perceken belül ismét Holender lő egész jól kapura, majd a közben Punót váltó Youla, akit táborunk kedvesen “Gyula-Gyula” rigmussal üdvözölt, ami láthatóan jól is esett a vén guineainak, szóval Gyuszi is megint megcsinálta trademarkos labdaátvevő-önszöktetését, amivel rendre beszaratja a fél Bohócligát, hogy aztán rendre gyök2-vel lőjön kapura, moreirashot-erősségű “löketét” könnyedén védte a megzavarodott pécsi kapus. Én még nyugodt voltam, pedig arra kellett volna gondolnom: belefér ez? Mint ahogy belefért Proszi rögvest lekapása és Gazdaggal váltása, hogy védekezzünk inkább? Nem tűnt fáradtnak Proszika, persze lehet, hogy csak a szurkolói lelkesedés beszél belőlem…
Nem fért bele. A 82 percben néztem utoljára az órára, amikor szabaddal jött a Pécs a térfelünk közepéről. Ha ezt megússzuk, szerintem megvan, nyugtatgattam magam, de mondom, nem is voltam szokásosan RW-sen ideges. Szóval jön a pécsi szabi, ám nálunk meg nem jön Szabi, azaz jön, de persze megtorpan, majd megindul, a fáziskésés elég ahhoz, hogy egy cserepécsivédő elé pattanjon a labda, aki be is veri. A délszláv skac extázisban, ahogy a csapata is, üvöltenek egymással a játékosok, hergelve egymást, mi meg… a percekkel korábbi kábé önbizalmunk romokban… felsétálunk a középkezdéshez, enerváltan, szédelegve… persze hogy egy perc múlva jön egy újabb beadás, Szabi sehol, gól, 2:1 oda, egy perc alatt lenulláztuk az addigi, ugyan nem tökéletes építkezést, de a fegyelmezettség és akarat miatt legalább megérdemeltnek tűnő vezetést.
Az utolsó 5 perc már szánalom, a Pécs teljesen bepörög, mi a saját szögletünkhöz is csak sétálunk előre, hitet vesztett a csapat, amit valahol megértek, de ilyenkor, bakker, menni kéne előre akkor is, ha már alig van értelme… a Pécs ment előre… 0:1-nél, gödörben is… három pont a jutalmuk…
Hát ez volt tegnap. Meccs végén nem néztem se jobbra, se balra, hanem csak kisántikáltam a pécsi stadionból a fotósunkkal együtt, aztán húzás haza. Szentségtörés, tudom, de lehet, hogy tényleg kéne az a megtisztító kiesés. Tudom, tudom az ellenérveket is. Illetve… nem tudok már semmit… Azért annyit igen: nem tudom, mi kell még nekünk… Fordulók óta kapjuk az esélyeket, a többi kiesőjelölt ugyanígy pöcsködik, mint mi, dettó, mint az EL előli menekülés Supka második érájának a végén, mikor a Pécs, a Diók, a Kecsó és mi szinte “versengtünk”, hogy kinek ne kelljen Kazahsztánba utazni, na most mintha senki se akarna bennmaradni. Tudom, hogy nem így van, vagy szeretném ezt hinni, de marha bosszantó, hogy már hetek óta elindulhatnánk masszívan felfele, de mi csak várunk, várunk, míg a végén csak megtáltosodik a Dunaújcity, vagy ismét feléled a Hali, amennyiben menesztik azt a szerencsétlen Szentes Lassard ezredest, neadjisten a Pápa is megébred, a Nyíregy a három fordulónkénti szerencsétlenkedései mellett mindig hoz egy bravúrt, hát mi nem, tényleg mi a faxgépet akarunk, most komolyan?
Vagy igaza van Ábel drukkerbajtársnak, és mi vagyunk a hibásak, mert hónapok óta az egy győzelmünket az hozta, amikor a Gurigában néztük TV-n a csapatot, lehet valóban erre kell ráállni – a csapatot is segítjük, és onnan legalább gyorsabban hazasántikálok Wekerlére is.
* * *
Tegnap hazafele már olyan állapotban autóztunk, mint akik beszívtak 3 köbméter kéjgázt, elgondolkozva azon, mekkora életcsászárok vagyunk mi, kéthetente nyakunkba véve az országutakat, utazgatunk nagyokat méretes szopolákért, nézhetetlen játékért, majdnem mindig ilyen fordulatokért, mint a tegnapi, szóval tényleg Százhalombatta magasságában már könnyeztünk a röhögéstől. Úgyhogy szinte azt is írhatnám: hát látjátok, megérte ez az egész. Csak az a baj, hogy nem így van.
Fotók: Babar-1909foto.hu