Elsőre talán meglepett a időzítése, majd ahogy elgondolkodtam a miérten, rájöttem, teljesen jogos, hogy az első Hungárián eltöltött meccsünket követően szükségszerűen fel kellett vetődjön, és topikká alakulnia a – mondjuk így – mocskos szájú szurkolók kérdéskörnek.
Vagyis a korzó.
Mármint a hirtelen atomjaira hulló, az új stadionban egyelőre a saját hangját kereső korzó.
Mindenképp tegyünk meg pár alapvetést, mielőtt belevágnánk a dolgok kibeszélésébe:
- a korzó egy egyedülálló állatfaj a magyar stadionokban. A korzó népének megfelelni a kispesti futballisták számára messze a legnagyobb kihívás. Lassan lehet eljutni az elfogadás szintére, majd elég bármi apróság, hogy újra ellened forduljon az ezerfejű Cézár (és Cézárné, hiszen Kispesten családi program a labdarúgás).
- a korzó alpári. Pont.
- a korzóra családok járnak. Pont.
- a korzót meg kell menteni, mert egy sajátos ökoszisztéma még az amúgy sajátos ökoszisztéma magyar futballon belül is, amolyan zárvány, egy valamiféle természeti kincs, ha valamihez hasonlítanom kellene.
Nagyjából ennyi.
A korzó a Bozsikban mintegy 100-120 méter hosszan elnyúlva, relatíve jól elhatárolható szakaszokból állt, szakaszonként eltérő számosságú szurkolóból. Maga a számosság nem is lényeg, mert az ember pontosan tudta, hogy a korzó egyes szakaszain mi vár rá, milyen közegbe kerül. Az évtizedek megtették hatásukat, kialakult egy belső logika, mindennek és mindenkinek megvolt a helye.
A Hungáriára költözve mindez egyetlen pillanat alatt tűnt el. Egyrészt fizikailag hiányzik a korzó, mint terület; másrészt a korzó nem egy szervezett valami, nincsenek felületei, nincsen érdekképviselete, nincsenek gyorsan körbefutó hírek, vagy mondhatjuk utasítások, hogy – teszem azt – az új korzó a Hungárián ez és ez a szektor, itt kéretik állni ezekben és ezekben a sorokban, mintha otthon lennénk a korlát mögött, és aki akar, leülhet elénk.
A Bozsik korzója széthullott a Hungáriára, és elég volt egy mérkőzés, hogy tematizálja az egész hetünket.
Bizony, bizony, kiderült, hogy a korzólakó egyedek egy része gyakran és káromkodva fejezi ki magát a stadionban.
Ami elkenődött a régi helyen, elhalt valahol az éterben, az most, a betonfalak között, jól hallható távolságból ér el a páholyok környékére, szembesülnek vele a korábbi tribünösök, akik szintén új helyre kényszerültek az új stadionban, és szembesültek vele azok a családosok, akik a lelátó megoldásai miatt nem tudnak távolabb menni, hogy újra eloszoljék a korzó népe 100-120 méteren, mint tette azt otthon.
Hirtelen egymás mellé került mindenki: a vérmes, a csendes, a kissé kapatos-káromkodós, az ábrándozó-kiscsaládos, a higgadt tribünös, szóval mindenki, akinek eddig saját helye, saját közege volt a Bozsikban. És ez a keveredés bizony konfliktusokkal jár.
Nem az az érdekes, hogy valaki miért szidja a saját csapatát,
a saját csapata játékosait, sőt, magukat a saját neveléseket, mert ez hozzá tartozik a szurkoláshoz, van ilyen típus, nincs ezzel semmi baj, milyen jogon kérdőjelezem meg, hogy neki mi a szórakozás, mit tart fontosnak az életben. Nekik van egy csapatuk, egy valamilyen elvárásuk, és az állandósult szakadékot a kettő között így dolgozzák fel. Mondom, egy típus, nincs velük semmi probléma, simán lehet, évtizedek óta szurkolnak nekünk, fontos számukra az eredményesség és a klubszínek.
Lehet, a játékosok nem szeretik ha szidják őket, lehet más szurkolók se szeretik, ha mellettük halkan vagy hangosan szidják a játékosokat, de azt elfogadhatatlannak tartom, hogy a szidalmazók szurkolói mivoltát megkérdőjelezzük valamiféle olyan homályos érvrendszer mentén, miszerint a szidalmazás nem segít, csak tovább ront a helyzeten – és hasonlók. Vagy mondjuk, hogy káros a közbeszédre, a mentálhigiénés közállapotokra.
Azt viszont valid témának érzem, hogy a térben széteső korzó, és az így világgá induló stílusok okozhatnak súrlódásokat egyes közösségek mentén, akikkel most találkoznak először. Az új stadionok egyszerűen teljesen más felépítésűek, mint a klasszikus Bozsik, amihez hozzászoktunk az évtizedek alatt. Egyelőre keressük a helyünket (igen, T/1, mert én magamat korzósnak tartom), keressük a hangunkat, keressük egymást, mert
bármilyen furcsa is, a korzót, mint jelenséget igenis van értelme átmenteni térben és időben.
Az elvtelennek és feleslegesnek tűnő, amúgy sokszor teljesen értelmetlen kritikát, a sajátosan fanyar humort, ami mögött mindig ott lesz egy borízű, folyamatosan és igen alpári módon káromkodó hang – vagyis a magunk kis világát.
Egyszerűen nem igaz, hogy családdal nem lehet kilátogatni a korzóra. Rendre tapasztalom, ahogy apukák és anyukák magyarázzák hihetetlen rutinnal gyerkőceiknek, hogy ez vagy az a bácsi épp mit mondott, ezzel mire gondolt, és milyen hatást szeretne kiváltani. Ezek a szülők nem elmenekülnek a problémák elől, nem dugják fejüket a homokba, hanem tisztában vannak azzal, a gyerek egyszer úgyis kénytelen lesz szembesülni a valósággal, teljesen felesleges lemondani némi időhúzás kedvéért a saját csapatunk meccséről.
(Nincs jogom ilyen állítást megfogalmazni, mert milyen alapon mondom, hiszen a formállogika ezt diktálja, hogy a meccstől a stílus miatt távolmaradó szülő igazából rossz szülő, aki nem foglalkozik a gyermekével, hanem a tiltásokba és a tagadásba menekül, szóval félre ne értsetek, még véletlenül se próbáltam volna elmenni egy ilyen irányba.)
A korzó tehát kicsiben a magyar társadalom egyfajta leképezése, ami azért annyira ne meglepő, mert alapvetően a magyar társadalomhoz tartozó emberekből áll, akik a magyar társadalom igen széles vertikumát képviselik.
Mielőtt valamiféle ajnározós istenítésébe csapnánk át a korzónak, jegyezzük meg, hogy előttem sem egy ideáltipizált korzókép lebeg, nagyon nem, inkább valamiféle kissé – és a világképemhez igazítottan – túlmisztifikált valóság, amiről elfogadom, hogy létezik, miközben simán lehet, hogy nem, helyette pusztán valamiféle egymás mellett élésről volt szó, ahol én, valami tudatalattitól vezérelve, inkább a szidalmazós-alpáribb részek felé mozdultam el, majd védem a kívülről talán vállalhatatlannak tűnő döntésem. Vagy valami ilyesmi, hogy mentsem a világomat, nehogy egy poszt kedvéért összeomoljon mondat közben.
A korzót tehát nem megszüntetni, megrendszabályozni, hanem előbb megérteni kéne. Igazából nem tudunk róla semmit, sosem tudtunk talán róla semmit, csak lubickoltunk benne, együtt éltünk vele, és most, a költözéssel – félő – hagyjuk eltűnni, mert szükségszerűen el kell tűnnie, ha sem a térszerkezet, sem valamiféle karizmatikus vezető nem hajlandó tenni az átmentése érdekében.
Szóval összefoglalom: az egész hetet végigpörgető topik valószínűleg most van, most még értelmezhető, betudva az egészet a hirtelen jött keveredésnek, azonban idővel eltűnik, mert a keveredés egyben elegyedés is lesz, így a nagyobbnak tűnő kilengések belesimulnak az átlagba, és ha nem is tűnnek el végleg, amolyan extremitásként megmaradnak, egyszerűsödnek, új formát vesznek fel, és ha minden jól megy, amolyan hagyományfélék lesznek. (Lefordítom: meccsenként lesz két kurvaanyázás, amin majd röhögünk, hogy milyen vicces és jól eltalált pillanatban érkezett beszólás.)
Attól nem kell félni, hogy a várható jövő inkább szegény avarok és az egyéb pannóniai népek beolvadásához lesz hasonlatos, akikből csak pár szokásfoszlány, hiedelem, esetleg településnév maradt fenn, mert a Hungárián teljesen széteső, és korábban sem szervezett korzó egyszerűen képtelen lenne bármiféle akaratot is ráerőltetni még a legkisebb létező közösségekre is. Adja magát tehát a másik irány, vagyis a korzó, és a korzóstílus szükségszerű eltűnése, beolvadása.
Jön a Debrecen, és már most, előzetesen tutifixre veszem az oda-vissza irányú masszív s*ggnyalásokat, ahogy a két fél elismeri a másik kvalitásait, satöbbi, satöbbi. A Debrecen egy annyira sótlan valami mostanában, amit ha összeeresztünk Supkával, akkor még azt a maradék ízt is kivonjuk belőle, ami nem főtt el korábban. Jó, a meccsek, és főleg a legutóbbi meccsek egészen furára sikeredtek, főleg azok a hihetetlen gólok, amiket benyaltuk, és előtte, amikor rendre veretlenek maradtunk ellenük, jó, az is élvezhető volt, meg életünk osztálykirádulása az 5-2-re, szóval, oké, vannak emlékezetes pillanatok, de
és itt a de az érdekes, mert ugye állandóan arról pofázok itt, hogy egy meccs jóval több, mint az a 90 perc futball és futballesztétikum, ami a pályán történik, hanem annál sokkal több. A meccs egész héten velünk van, történik kint a stadionon kívül, történik két koccintás között, történik a napi üzenetváltásokban, történik, amikor kinézünk otthon az ablakon és eszünkbe jut a foci, történik mindig, mert a meccs igazából mi vagyunk, a mi pillanatunk, amit ott és akkor megélünk. Legfeljebb a foci is jó hozzá, az sose baj.
Na, a Debrecen mindezek teljes tagadása. A Debrecenekből nekem érdekes módon inkább a meccsek, gólok, védések vannak meg, mint bármi más. Egyszerűen nincs igazi Debrecen-élményem.
A mai is olyan lesz, hogy tök jó, megyünk, meccs, foci, társaság, de semmi váróssága nincs, amolyan szürke hétköznaphoz hasonló hangulatom van. Furi, nem?
A héten már Hemibá is arról beszélt a vlogjában, hogy N’Gog talán már hétvégén, talán néhány percre már jó lehet. Magyarul ismét vettünk leigazoltunk egy olyan játékost, aki nem egyszerűen csak játékra alkalmatlan volt a leigazolása pillanatában, hanem tisztában voltunk azzal, hogy tartósan az is marad.
Mintha direkt a sérült, rehabra járó játékosokra vadásznánk, akik nálunk tölthetik a felépülési idejüket, cserébe olcsók, és talán pénzt is kiszedhetünk belőlük, ha hálátlanul lelépnek.
Öttől tehát Debrecen, tessenek kijönni, jó lesz.
Hiszen meccsnap van.
a posztban szereplő képek az 1966-os Fahrenheit 451-ből vannak, amit ha másért nem, a képi világáért érdemes megnézni, valamint feltűnik benne helyszínként a franciaországi monorail-kísérlet vasúti pályája is, aminél pedig kevés menőbb közlekedési eszközt találtak ki a kerék óta. (képek: film-grab.com)