Mégpedig elég délczeg kárpótlás, összegezhetem a tegnap mérlegét. A 2017-18-as szezonban 3 bajnokin és 2 kupameccsen (összesen ötször) toltuk a DVSC ellen, majdnem mindannyiszor uralva a meccset, hogy aztán pöcs meghökkentő gólokkal elássuk magunkat vagy a hajdúsági földbe, vagy a Bozsik altalajába. Pont ezért tartottam a tegnaptól, de ezúttal a “minden szezon valami mást hoz” tétel érvényesült, a szokásos önsorsrontó periódusunkban pedig, mondjuk ki, mázlink is volt, így sima siker lett a vége.
Yeah.
Első MTK-albérletes meccsünkre indultunk Öccsel szombaton, miután egy hete ő a Tisza-tavon evezett, én meg Tamás jóbarátomnál vendégeskedtem a csodálatos északkelet-magyarországi külső perifériák egyikén, a ma már csak 3 eredeti lakossal rendelkező Tornabarakonyban, ahol persze hiányzott a Honvédmeccs, de ahogy a fotósok golden hour-jában a szemembe tűző nap elől a domboldali kaszáló egyetlen, minden más objektumtól 500 méterre levő, borízű almát adó fája alá menekülve a fanyar gyümölcsöt harapdáltam, annyira azért nem voltam szomorú (max akkor, mikor az erdei ökoszisztéma Juhász Rolandja, egy veszélyes faszfej lódarázs kiüldözött az árnyékból). Szóval első albérletes meccs, Apu nagy magabiztosan vezet fel minket, hisz ő már egy hete belakta a kék-fehér pályát, csak szünetben hazajött, “mert ő nem néz bundát“. Fater a sommás ítélek királya marad, hiába (bár sokszor van igazsága is).
Csak remélni tudtam, hogy most nem lő ki Wekerle felé félidőben – ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, mikor a vasúti sínek felől a Salgótarjáni úti töltés alá kanyarodtunk be, az itteni Tulipán/Hofherr/Kisviola utcai séták ekvivalenseként. Megmondom őszintén, nekem régen az MTK-pálya volt hangulatra az egyik kedvenc pesti stadionom túraszempontból, és a felújított verziója, bár nagyon mű, a környéke miatt maradt is líbling. Így most sem volt rossz kedvem, miközben az üvegszilánkokat kerülgettem a Salgótarjáni kanyarjában, felnézve a zöld villamosmegálló-bódécskára a régi MTK pálya exnyugati végén, majd elhaladva a Brüll Alfréd utca védjegyes sorháza mellett, ami a régi stadinak olyan hátteret adott a nyugati állóhelyi kanyar mögé, mint a Megyeri útnak a Tungsram-gyár,a régi Üllőinek a Pénzverde, vagy mindenidőklegszebbstadionháttérképeként a Bozsik szembeoldalnak a magas jegenyefák. ♥
Futballnosztalgiába emelkedett hangulatom kicsit akkor hagyott alább, mikor felértünk a Hidegkuti lelátójára, de persze hazudnék, ha azt mondanám: bántam, hogy koszlott betontalapzat és sorjás székek helyett tiszta és új stadionban ülhetek le. Mégis, mindezzel együtt valahol irigykedve lestem ki a beton-tornacsarnokból az északi oldal nagy hézagjain túl fejsejlő BKV-Előre főlelátó sárga tömbje felé, a fiatalkorom budapesti focihangulata felé.
A meccsünkön számomra a fő attrakció egyértelműen a hét hírének főszereplője, Nagy Geri volt. Hanta pénteken 3 perccel előzött meg a híradó posztjával, amit pedig, ha nem tesz meg, még fogmosás és zakóhúzás közben is bevállaltam volna (a változatosság kedvéért megint esküvőre mentem), de így lemaradtam a hozsannaírásról. Így csak most köszöntöm a kispesti kisSikesdit, és szurkolok, hogy sikerüljön bemutatkozni is a kerettagságon túl. Idézzük is csak fel egy picit, hogy erről a témáról hogy vélekedett tavasszal a végtelenül szerény srác. Hát, ha a bajnokságban nem is, a válogatott terén legalább igazam lett, hehe.
Szintén a Futballházban, mikor beszélgettem Veled, mondtad, hogy két nagy vágyad van: a válogatottság és a bajnoki cím a Honvéddal. Ebből megvan az egyik. Mi a helyzet a másikkal?
Tavaly felröppentek ilyen hírek, meg újságírók beszélték, hogy a szerkesztőségben is felmerült a nevem, mert olyan formában voltam, de azt gondolom, hogy távoli a válogatottság. Mikor azon a beszélgetésen elejtetted nekem, hogy aranyos vagyok, de a válogatottság szerinted hamarabb össze fog jönni, mint a bajnoki cím, én akkor is azt gondoltam, hogy nem. Oda nagyon nehéz bekerülni. Még így is, hogy nem tündököl a csapat, de oda nagyon kiugró teljesítmény kell. Vagy, hogy külföldön szerepeljél. Az én vízhordó játékomra nem hiszem azt, hogy egy szövetségi kapitány felkapná a fejét, mert van más aki ezt megcsinálja – csak épp a Ferencvárosban, vagy külföldön.
(…)
Vagy ha olyan edző van ott, akinek van veled tapasztalata. Eljátszva a gondolattal, ha Rossi lenne a szövetségi kapitány, lehet, hogy számítana rád.
Azért ő is a jelenlegi keret magjára támaszkodna szerintem. Maximum azt tudom elképzelni, hogy speciálisan egy-egy ellenfélre felkészülve gondolná, hogy abban a szituációban nekem szánna szerepet. De úgy, hogy Ő van X évig a válogatottnál és én huzamosabban nála kerettag legyek, szerintem az nem történne meg nála sem, hiába ismer engem.
Eddig ez jó éved, Gergő: a behívón túl ma megtörted a plakát-átkot is ;) .
Vicces, mert ugye vannak ezek a bajnoki előtti plakátok, amiket Hemingway úr mindig kirak, hogy reklámozza a csapatot, és [a DVSC ellen] pont az én arcom volt kint. Addig mindenkinek kijött, hogy nyertünk- nyertünk, nem tört meg a sorozat, és bennem, ahogy felkeltem, volt egy olyan rossz érzés, hogy na basszus, pont az én arcom fog ehhez társulni, hogy ez most nem… valahogy ezt megéreztük… (Nagy Gergő, 2018. március)
Geri ezúttal is Gazdag és Vadi, azaz az idei alaphármas másik két tagja mellett kezdett, és szemmel láthatóan hatott is rá a Rossis kiválasztás: a szokottnál is nagyobb kedvvel zakatolta végig a találkozót. Azon középpálya részeként, amely az első félidőben bizony remekül szervezett és szűrt, Vadócz külsővel kitett labdája Danilónak, Gazdag és Gergő szerelései mind-mind élményszámba mentek, és mivel a Loki ritka gyenge napot fogott ki, főleg az első 45 percben, ez pont elég is volt egy biztos dominanciához; ráadásul a 22. percben Dániel ló egy NagySanyiba fejelt, majd az ex-kapusunkról kipattanó labdát a léc alá verte, így még előnyünk is volt. A vendégek trénere, aki ezúttal is decens Hajdú Volán sofőrnek öltözött a Debrecen-Létavértes vonalról (néha, túlórában Ibrány felé is kanyarodva), kétségbeesve járt fel-s alá a ketrecében, vagy azon kívül, a nagy formát futó Pinokkió évődésein (Hanyadik hónapban vagy, Herczeg? Herczeg, hogy férsz oda a csocsóasztalhoz?) gondolom duplán sírva. Amikor aztán a derék Korzó-legenda (és itt most a Korzó NEM szitokszó) eszperentébe váltva rikoltotta be a levegőbe a “TerhesHerczeg“-et, már én is könnyeztem, Fanta úrral, aki, miután kisírtuk magunkat, egy “Na ezt beleírhatod holnap a beszámolóba” fordulattal verte rám évezredes rutinnal a mai posztírás ódiumát (hatalmas játékos az öreg, aki amúgy ünnepi pacskerban és és kövérhátizsákban jött a meccsre, mondván, innen legénybúcsúra indul vidékre, nem volt hát véletlen a feladatkiosztás felém.)
A második félidőben nyugodt szemlélődésre készültem az árnyékos lelátón, pihentető nézelődésre, miközben Ábel pikírt hülyeségeit hallgatom, Öcsémmel eszmecserélek, Fater pesszimizmusát mérséklem, stb. Erre egy klasszikus kispesti show kezdődött. Fölényünket feladva a csapat visszaállt – vagy ha úgy tetszik, a Hadháztéglás-Balmazújváros viszonylat sofibácsija pörgette fel a cívis kazánt az öltözőben, mert nekünk esett a Lokomotív. Sorra vezették negyed órán át előbb a veszélytelen támadásokat, majd sorban a 100 %-os ziccereket (beadás jobbról, lövés, vagy fejes, hihetetlenmód mellé). Jobbról, írom, mert ekkorra az Uzomát helyettesítő Ország Legjobb Ballába az első félidei meglepően hasznos játéka után rendesen megklasszikkukocsodott, szabad perceiben olyan nyugodtan nyújtva a vádliját, mint én a csütörtöki focik végén. Csak akkor mi már nem játszunk… itt pedig még jöttek a debreceni támadások, Ábel úr nem véletlen sírt visítva mellettem a röhögéstől, Gyuri viszont mögöttem a fájdalomtól. Ő még viccből sem tud Kukocs-fan lenni, és én osztom ebbéli érzelmeit, hiába egy hatalmas fazon a Toncsi. Tényleg az – de akkor alkalmazzuk pénztárosnak, bakker (itt most mosolygok, nem tele szájjal szidok, ezt azért jelzem).
Aztán szegény Vadit lekapja Supi, jön Pilík. A cseh arc nagy talány. Nálunk is van, aki isteníti (Ábel), van aki semleges (Gyuri, Apu, Tesóm), és van, aki kivár (Fanta, én). Ma is, voltak jó labdatartásai és továbbításai, de azokat a szeme-van-az-indításnak meccseldöntő passzokat nem látom tőle, mint a gyenge formában is 1-2 ilyet kiosztó Vaditól, vagy tavaly az infidélius taljántól. A kérdőjelek ma sem oszlottak bennem, csinált jó dolgokat, viszont néha meg iszonyat lassú és körülményes volt. Várom a folytatást.
Aztán jött az utolsó negyed óra, előbb Daniló esik el – én úgy láttam, elhúzta a lábát Alexander the Great, Doki barátom viszont sms-ben ünneprontott, hogy csak kamult a Paripa. Mindegy, a büntetőt Sebastian “el Loco” Abreu módjára panenkázta be a brásziléró, igaz, Nagy Sanyi majdnem visszaért (“kivételes kapus, imádom” – sóhajt Hanta úr). Dani dupla, megvan a meccs, pedig már necces volt a vége, a DVSC sorban hozta a helyzeteket, mi meg tékozoltunk elöl, de ez így jó. Supi is megnyugszik, és a már 20 perce Híres Czukk által utasításokkal traktált N’Gog is érkezhet. A srác akkora tapsot kap, ahogy fut a kispad fele, mint anno Lanzafame, hiába, a csalfa olasz után úgy vár egy újabb instant sztárra a kispesti szurkoló, mint egy falat kenyérre. És a Davidét pótolni igyekvő David beáll, majd olyan bizonytalanul közelít a labda felé, hogy kínomban mosolygok. Nagyon látszik a meccshiány. “Na, a megváltónk idénre“, mondom keserűen, Ábel már fekvőtámaszozik a sírva röhögéstől, a többiek csöndben néznek, vagy fejet ingatnak. Gyuri, a PL-szakosunk motyogja azért maga elé: “10 éve ez a srác egy wonderkid volt a futballmenedzserben” “10 éve, Gyuri,, kimondtad a kulcsszót“, siránkozok felé. Odalenn viszont N’Gog nem sír, kap egy labdát a 16-oson belül, felnéz, beveri. Öröm-boldogság a lelátón, Maros szpíker extázisban ordítja a találat szerzőjének nevét a mikrofonba, 3:0, itt a vége, ja , nem, mert N’Gog ráver még egyet a 16-os sarkáról is, ha kicsit lejjebb csapódik, 4 ide. Na, erre a második jelenetre már én is villantok egy félmosolyt. A bemutatkozás tehát Perea-i lett – reméljük, a folytatás nem lesz az, és nem áll meg itt a srác, és nem Egygól Dávid lesz a kispesti beceneve. Szívesebben hallgatnám hónapok múlva, hogy “N’Gol, N’Gol, egy kispesti gól“, de azért ettől még ká’ messze vagyunk.
A meccs végén gyorsan oszlunk, mi az autóhoz sietünk családilag, a Salgótarjáni-Hungária sarkon még látjuk Ábel tanár urat, Gyurit és a hátizsákos Fantát elkanyarodni, gondolom, még beköszönnek Old Babarhoz, hogy ők is megnézzék a próbafülkének használt, működő liftet (!). Közben a távolban még felharsan egy “Herczeg, menj vacsorázni” jellegzetes hang, és pedig mélyet szippantok a nyáresti levegőből, és irány haza. Jó lesz itt albérletezni, most ezt mondom, de lesznek bőven időszakok, amikor már nagyon hosszú lesz ez a száműzetés.
De most még inkább élvezem ezt a Honvédsiker-ízű hétvégét, amíg tudom.
