Disclaimer: belekezdtem egy posztba a népi internetről, a magyar és a kispesti Facebookról, de aztán úgy döntöttem, hagyom a fenébe. Egyrészt minek szóljak bele, minek hozzak elő újra, esetleg már lezárt témákat; másrészt igazából úgysem használom a platformot, tehát mi közöm az ottani történésekhez? Mellet döngetni Pakson is lehet, ha nagyon igényem lenne rá.
Másodszor Paks a héten. Kedvem sokkal több azóta sem lett hozzá. Egyedül a halászlé tartja bennem a lelket, pedig kiskoromban a kocsonya mellett erre az ételre mondtam a legtöbbször: fujj, és mára tessék, az egyik kedvencem lett. Haltepertővel, túrós csuszával, vagy csak úgy, magában. (A kocsonya azóta is fujj, és igazából a Paks is, amit csak a kömlődi halászlé tesz nullássá.)
Haha, a legutóbbi bajnokink előtt is beugrottunk halászlézni a megszokott helyre, és konkrétan alig kaptunk szabad asztalt, mert a többinél, talán egy kivételével mindenhol kispestiek ültek.
Most valahogy nem félek a tömegtől. Simán lesz asztalunk, ahogy kényelmesen elleszünk a vendégben is.
Úgy látszik, a Kispest egy olyan hóbort, amit bármikor kicsit talonba lehet tenni, ha nagyon nem megy nekünk, ha rosszul érezzük magunkat benne*, majd elővenni, ha jobbnak érezzük a napokat. Persze közben megcsináljuk a gépiest, szorítunk érte, hőbörgünk miatta, körülötte forognak a napjaink, azonban ha menni kellene, akkor esetleg nem megyünk, ha be kéne vállalni dolgokat, akkor esetleg nem vállalunk be.
(* igen, létezik ez állapot is, és valahol kifejezi a legcsodálatosabb kötődést. Tudod, hogy rossz neked, esetleg kicsit félreteszed, de azt is tudod, hogy nem bírod ki nélküle, mindig vissza fogsz térni teljes erővel, és akkor majd újra rossz lesz. Mindezt azért a pár pillanatért, amikor kicsit jó. Mert megéri.)
Például most is egy mismásolás következik. Azt mondják, létezik valamiféle véleményvezéri szerep, vagyis léteznek véleményvezéri szerepek, mert az emberek világa sokrétű, nem tudnak mindenre egyforma kapacitással figyelni, néha szükségük van arra, hogy kisegítsék őket, akár véleménnyel, akár tömbösített információval. Ez mondjuk logikus. Például én se nézem meg az összes olyan sorozat első részét, ami a rövid leírása alapján érdekesnek tűnik, hátha tetszeni fog és majd követem, hanem felmegyek egy sorozatos oldalra, és ott futom át a véleményeket. Mivel évek óta megbízhatóan működik, így nagyjából sejtem, melyik szerzőnek milyen az ízlése, és ha azt mondja, hogy 6/10 egy adott zsánerre, akkor az nekem simán lehet 2/10, és meg se érdemes próbálnom.
Vagyis vannak, akiknek a mondandójára esetleg többen figyelnek. Talán mondhatom (nyilván mondhatom), hogy adott helyzetekben mi is ide tartoznánk. Tíz év nem múlik el nyomtalanul, sokakat ismerünk és sokan ismernek minket, sokan csak olvasnak, és a szövegeken keresztül, vissza lehet kattintani, ki lehet elemezni, alig változtunk, ki merem jelenteni, amolyan igazodási pont lehetünk az útkeresőknek. Néha, amikor elkallódni érzem magam, előkapok pár régi RW-t, végigsétálok vele az Adyn, megismerem a házakat, a kedvenc őszi szele elkap a Violán, a sarkon már rég bezárt az italmérés, megyünk tovább, a villamosmegállóból átköszönnek, besorolnak, már csak pár méter. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor sétáltunk együtt végig az Adyn, egymás mellett lépkedve, viszont annak még a nagyságrendjét sem merem megtippelni, hogy hányszor ugyanott a fejemben. Visszaránt a földre, mert ezekben a sétákban rejlik a valóságunk és a mi Kispestünk.
Valamint a navigációban, amit próbálunk elhessegetni, miközben megtörtént. Tíz év nem múlhat el nyomtalanul, sikerült, akár akarattal, akár akaratunk nélkül valamiféle véleményformáló szerepbe kormányozni magunkat, és ezt a formált véleményt hajlamosak többen is komolyan venni. Mondhatni felelősséget rántottunk magunkra, miközben eljátsszuk, hogy ááááh, dehogy, csak írogatunk az Ady fáiról, kiteszünk grafikonokat, elmeséljük mekkora szendót ettünk a siófoki hazaiban.
Random visszaolvasva pár posztot, a szendvics mögött is ott van a kispestiség, ami képviselni hiszünk és próbálunk, és ha minden szendvics, minden fa, minden grafikon mögé ugyanazt rakod, vagyis magadat, majd elég sok szendvicsről, fáról és grafikonról írsz, akkor a végén, ha nem is hitelesnek, mert a hitelesség megítélése a megítélő oldalán akár napról napra változhat, viszont legalább valamiféle véleménynek fogadnak el.
Ha azt mondják, elfogadom, vélemény lettünk, és ha vélemény vagy, akkor felelősséged is van. A kettőt nem lehet szétválasztani. Azt mindegy, hogy nem akartál vélemény lenni, ha kinőtted magad, akkor az elfogadott normarendszer szerint, vállald a vele járó felelősséget is. Tehát szólalj meg adott témákban, tedd a dolgod: véleményvezérkedj. Legyél egy a sok közül, hadd érthessen mindenkivel egyet az egyszerűbbje. (Hol a lájk gomb? Itt miért nem lehet dühös arcot kommentelni? Egyáltalán, miért nem kék-fehér ez az oldal, megváltozott a Facebook kinézete?)
A vélemény szar ügy, (pláne, ha van, és elvárják, hogy elmondd.)
Ha mindent rossznak érzékelünk, ha összeomlani látszik körülöttünk a világunk, amiben otthonosnak mozogtunk, akkor a véleményeddel kitörölheted a feneked. Kiélezett szituációkban egyszerűen felesleges véleményt megfogalmazni a szóbeli közlésen túl, mert úgysem a vélemény, vagy a szöveg tartalma számít, hanem a rá adható egyetértés, illetve fröcsögés hangereje. És a fröcsögés mindig, de mindig hangosabb lesz, ettől az egyszerű szemlélő számára győztesnek tűnhet a hangosabb (vö.: XX. századi forradalmak története), és a helyzet a végén még tovább romlik.
Szerintem most nincs itt az ideje a véleményemnek.
Most valamiféle kiállásra, akár csendes kiállásra van szükség a Kispest mellett. Nem a klub, nem a játékosok, nem a csapat, nem az edzők, hanem magunk miatt, és magunkat szeretjük Kispestnek nevezni.
Küldjem el a francba az edzőt, mert olyan a játékunk, amilyen?
Küldjem el a francba a klubmodellt, mert a szépen megvágott, de pár hét után repetitívvé váló videókon kívül egy Tujvelt és egy Lanzát adott csak nekünk, minden mást Gerogeokban, Kulachokban és nettó töketlenkedésben mérhetünk csak? (Vilniusi 10€?)
Küldjem el a francba a játékost, aki öt méterről képtelen kaput találni? Mondjam a szemébe, hogy ő az ok, és nem az okozat? Megéri egy esetleges rövidtávú cél miatt hazudni magunknak (ok!), és boldognak lenni, ha eltakarodott?
Mi változik utána? Változott bármi valaha egy oknak hitt okozat eltűnése után?
Kis megnyugvás esetleg, majd ugyanaz a verkli. Mindig könnyű lesz újabb okozatot találni, hogy kezdődhessen minden előlről.
Nekem ehhez semmi kedvem, viszont azt sem érzem, hogy most lenne itt az ideje boncolgatni az általam oknak hitt jelenségeket. (És most csak a kicsire, a helyire gondoljunk, mert azzal nyilván tisztában vagyunk, hogy a legnagyobb probléma a NER futballmodellje, amiben léteznünk kell, és ami minden, csak nem előremutató.)
Egy hagyományosan unalmas, a halászlén kívül szinte élvezhetetlen Paks előtt, miközben átmenetileg továbbra is Pisont ül a meccsek óta gól-, helyzet- és játékképtelen csapat padján, talán itt lenne a legjobb alkalom, hogy megszólaljunk. Tavaly Supival szemben is eddig tartott a türelem, pedig tudtuk, ő nagyrészt okozat a rendszerben, mégis, ha akarunk valamit, lehetnek olyan okozatok, akik szerencsétlen helyzetbe kerülve, el kell vigyék az ok felelősségét is. EvdM már az ősz végén lapátra került, igaz, benne volt bőven okból is.
Tehát lehetne most felelősségkeresőset játszani, de minek?
Egy éve vannak itt az új tulajok, mezszponzor ugyanúgy nincs, játékost általában ugyanúgy a transfermarkt free agent rovatából választunk, mintha mi sem változott volna, csak többen ülnek érte a székházban, miközben az előző éra kulcsembereiből is többen megmaradtak. Nem érezni, hogy ennyivel több lenne a feladat, amit el kéne végezni. Vajon létezik egyáltalán felelősségi hierarchia nálunk, vajon van olyan ember, aki fel meri vállalni a döntéseket? A tulajdonosi körön nem érzem, hogy valódi tulajdonos lenne, a klubházon sem érzem, hogy a valódi tulajdonosi érdekek mentén dolgozna (egyrészt ugye nem érzem, hogy volna, ami szerint dolgozhat, másrészt nem képzelem, hogy, tudod mit? nem képzelek semmit inkább), és ebből következik, hogy a csapaton se érzem, hogy akarna valamit, hogy ne a túlélésre játszana.
Na, csak mondtam valamit, ami vélemény, pedig esküszöm, nem akartam.
Igazából a tehetetlenség érzete fogott el pár hete. Nem elég externáliának a NER és az MLSZ futballja, a közös munkával megteremtett piac- és szurkolóellenes közeg, mert olyan nincs, hogy ebben a közegben egyszerre lubickoljon és legyen outsider a Kispest, ahogy azt egy Hemingway valahogy meg tudta oldani, miközben már akkoriban is érezni lehetett: elérte a határait. Be leszünk darálva, mert be kellett darálni minket is. Eltelt egy év, itt az ideje szembesülünk a bedarálás hozadékaival.
Eltűnhet alólunk a Kispest, ha nem állunk ki továbbra is ugyanolyan lelkesedéssel mellette, mint tettük azt az elmúlt években, amikor nekünk kellett közösen írnunk a narratívát, mert amire a klub képes lett volna, abból inkább nem kértünk.
Nagyon nehéz, nyilván, mert egy szurkolónak milyen eszközei vannak? Kiabálhat egy meccsen, távol maradhat a meccstől, hőböröghet a közösségi felületeken, és? Tehetetlennek érzed magad, ha nem akarsz elmaradni, ha nem akarod, hogy a meccs a csapat szidásáról szóljon, ha hánysz a közösségi médiától? Nyugalom, az is vagy. Tessék mondani, a belgák hova álljanak?
Nekünk most rossz, mert próbáljuk árnyalni a képet, próbáljuk így-úgy, legalább saját magunk számára feltérképezni az okok és okozatok közötti szövevényes összefüggéseket, és a végén mindig arra jutunk, tehetetlenek vagyunk a rendszerrel szemben, egyre kevésbé érezzük magunkénak a magyar focit, esetleg a klubunkat.
Nincs ebben semmi meglepetés, így működik az ember.
Kell neki néha a megerősítés. Egy jó szó, valami, amiben bízhat, egy bajnoki cím. Általában a legkisebb bármi is elég lehet, amíg képesek vagyunk belelátni a reményt. Azonban minél tovább húzzuk, úgy nő egyre nagyobbra az a legkisebb bármi, míg végül csak a bajnoki döntőre megyünk ki, vagy még oda se.
Szóval most nem kéne elengedni magunkat, miközben meg kellene találnunk a csatornákat, ahol jelezhetjük a fennálló az aggályainkat.
Ha a futballunk jelenlegi rendszerét létezőnek és állandónak kell elfogadnunk, akkor lassan itt az idő meghatározni a helyünket benne. Hogy mit szeretnénk mi képzelni magunkról, és mit vár tőlünk a rendszer. Az elmúlt egy év láthatóan nem erről szólt.
Egyszerűen csak eltelt.
címlapkép: Manfred Antranias Zimmer/Pixabay
? A poszthoz itt lehet hozzászólni:
