Nem állítom, hogy minden meccsét láttam a Videotonnak, mert nyilván nem lenne igaz. A nyolc bajnokiból és a Dicsőséges Nyári Kupamenetelésből talán az utóbbi kettőt követtem háromnegyed szemmel, illetve az előbbiből láttam cirka három-négyszáz percet. Mondjuk azt sem teljes odaadással, a képernyőre tapadva. Ment a háttérben, és néha néztem, néha nem.
Amúgy az megvan, hogy
- Örményország Európa talán legszegényebb országa, ahol
- még rendes bajnoki rendszer sincs, és a szinte egyetlen, vagyis
- az első osztályt elvétve fejezi be annyi csapat, amennyi elindul?
- Ráadásul a Videoton ellenfele (Ararat Yerevan) is csak azért nem esett ki az elmúlt tíz évben legalább ötször, mert nem volt hova.
- Bónusz: a nyáron az Ararat két legjobbja is eligazolt a csapattól.
- Sőt! A párharc (sic!) után a remek nevű elefántcsontparti csatárukat (Kone Mory) leigazolta az Újpest, azonban még az itthon csontutolsó csapatba sem fért be egy negyed óránál többet. (És igen, Konéra a Profi témáját linkeltem.)
Szerencsére ezeket a kínos tényeket a sajtó baráti része elfelejtette megemlíteni, így a lakosság felületesebben tájékozódó részéhez el sem jutott. A sportlap legalább pedzegetett valamit finoman, mégiscsak, na, ők a szakma.
“Csak a szokásos: azért játszunk ki-ki meccset, mert egyik csapat sincs még kész” bővebben
