Hát, akkor Kisvárda, híveim. Gőgünk egyik legnagyobb tetemre hívója.
Mi, a nagycsapat, sőt, Nagycsapat, a futball története során Kisvárdára legfeljebb hírverő meccset mentünk játszani, és azt se szívesen a távolság miatt. Fárasztó lett volna.
Aztán egyszer csak, a semmiből NB I-es lett a Várda, és mit csak NB I-es, egyenesen koncepcióval rendelkező klub, ahol képesek értelmesen elkölteni a pénzt, ahol a pénzből képesek eredményt előállítani.
A Kisvárda jelen állapotába vigyázba állíthatna minket a sarokba, és ujjal mutogathatna ránk, hogy nini, ott az Öreg, aki mindent elfelejtett, aki egyedül arra képes, hogy dadogva régi történeteket meséljen – amit aztán vagy elhisz a hallgatósága, vagy nem.
A fiatalok nyelvén szólva: inasba lettünk rakva.
Egy Kisvárda által.
Kiskezit csókolom a valóságra mostanában ráébredőknek, azonban ez a nagy büdös helyzet. Egy Kisvárda nem pofázza a focit, hanem a lehetőségeihez mérten csinálja.
Lehetőségeink nekünk is vannak (voltak?), mégis csak a fogadkozás marad, mert munkát, valódi munkát és valódi teljesítményt képtelenek vagyunk mögé tenni.
És képtelenek vagyunk csapatként viselkedni. Pedig egy jó közösség az NB I-ben elég sok mindenre elég lehet, azért a futballunk, bármennyire is szeretnénk, itthon még mindig a béka segge alatt kullog. Nézzük meg a Kecskemétet. Egy full NB II-es csapat, klub, egyáltalán semmi közük az NB I-hez úgy belsőleg, mint külsőleg, azonban közösségként, összetartó közösségként szépen gyűjtögetik a pontokat, miközben a mezőny nagy részétől nem kell rettegniük. Legfeljebb kikapnak, és akkor mi van? Úgyis mindenki fix kiesőnek könyvelte el őket. Csapat, csapat, csapat, és közösség, közösség, közösség – ennyi a titkuk.
Kisvárdán is valami hasonló lehet, megfejelve némi koncepcióval, ami edzőtől függetlenül képes eredményes futballra.
Amíg nálunk hat-nyolc edzőcsere után folyamatos a zuhanás, a kilátástalanság, addig Kisvárdán ugyanennyi edzővel folyamatosan képesek előre lépni.
Amíg nálunk a 2017-es bajnokcsapatból mindössze két játékos maradt a keretünkben (Lovric és Zsótér), és a 2020-as kupagyőztesből is (!!!) mindössze kettő (Lovric és Tujvel – és egyikük sem játszik mostanában), addig Kisvárdán a hasonló méretű fluktuáció nincs hatással az eredményességre.
Van kérdés?
Ott tartunk, hogy nekünk egy Kisvárdát elkapni is csodaszámba menne jelenleg, mert se csapatunk, se közösségünk, se hátterünk, se játunk, szóval semmink sincs hozzá. A szerencsében, és a Bohócliga káoszlogikájában bízhatunk egyedül, ami azért elég kevéske egy Honvédtól.
Amikor a múltunkat helyezzük szembe a Kisvárdákkal, akkor álljunk meg egy pillanatra. Szoktunk ilyet csinálni, nyilván, hiszen mi a Honvéd vagyunk, ők meg csak a Kisvárda, azonban az elmúlt években mi mit tettünk hozzá az egészhez, amit labdarúgásnak neveznek jobb körökben? És mit tett hozzá a Kisvárda?
Amíg nem magunkban kezdjük keresni a hibát, amíg nem házon belül keressük a felelősöket, hanem a múlt nagyságára hivatkozunk, addig nem leszünk más, mint egy szánalomra sem feltétlen méltó képződmény. Egy olyan képződmény, amit jogosan nézhetnek le kintről, amin jogosan gúnyolódhatnak.
Alig öt év alatt sikerült leépítenünk az ország 2017-es szimpátiáját, amikor a vidistákon kívül szinte mindenki a mi bajnokságunkért szorított, amikor tényleg menő dolog volt a Honvédnak szurkolni, a Honvédhoz tartozni.
Utóbbi most sem változott, részemről ugyanúgy a világ menősége, azonban egyre inkább csak belül, esetleg az ismerősök társaságában lehet megélni, mindenki mástól már ugyanazt kapjuk, mint a klubunk: szánalmat, kinevetést.
Nem jó ez így.
Pont az ilyen kisvárdák mutatják meg, hogy valamit nagyon, de nagyon elkúrtunk, hogy fogalmunk sincs miként kellene egy klubot üzemeltetni, egy csapatot felépíteni, egy közösséget létrehozni. Nincs már egy kerület a világ ellen, nincs itt már semmi, csak a pusztulat.
Ebből kellene kimásznunk, viszont ehhez szerénynek kell maradnunk, illetve még pontosabban: szerénnyé kellene válnunk. Visszavenni a pofánkból, főleg a klub oldalán, és csendben dolgozni, mert a Nagy Tanító Martti Kuusela is megmondta: munka, munka, munka.
Azt már most látjuk, kurva nehéz év lesz az idei, a bentmaradás megugorható, azonban nem lesz egyszerű. Tudom, ilyen helyzetben a legnehezebb építkezni, hiszen nyomaszt az eredménykényszer, azonban ki lenne erre képes, ha nem a Honvéd?
Ha végre elkezdene Honvédként viselkedni.
A meccstől nem várok semmit. Tényleg nem.
Baromira fogok örülni, ha valami fociszerűt látok a pályán, egy esetleges pontnak (pontoknak) még inkább, mert akkor legalább lesz valami, amiben reménykedhetek a Kecsó ellen jövő héten. Egy kis szikra is elég lenne, majd még egy jövő héten, egy kis parázs a dorogi kupameccsen (FYI: 17-e, szombat, 19 óra lett a meccs időpontja, tehát neccesen fér bele előtte a 15 órás ESMTK-Soroksár), hogy a válogatott szünet alatt rendezzük a sorunkat, és onnan már valami focicsapatra emlékeztető valamiként jöjjünk vissza.
Esküszöm, én reménykedek, mert nem marad más, mint a vak hit Courts mesterben, mint az egyetlen körön kívüli figurában, hogy hátha.
Aminek viszont nem örülök, hogy Kisvárdára nem jött össze a KLTE busza, mert olyan kevesen jelentkeztek rá. Tudom, egy hét alatt sok a három meccs, tudom, nem olcsó mulatság jelenleg meccsre járni, tudom, Kisvárda is messze van, azonban valahol sajnálom, hogy pont azok, akik eddig rendre ott voltak idegenben, most mintha hitüket veszítenék. Nem szabad, srácok, lányok.
Olyan mértékű a szar, hogy ha mi is elengedjük a kezüket, akkor vége, akkor tényleg nincs miért.
Tényleg nem tudom mi a jó, mi a helyes tennivaló az ilyen helyzetekben.
Hagytam én is ki meccset, meccseket pár éve, mert megcsömörlöttem az egésztől, és esküszöm, máig sajnálom, hogy nem voltam ott. Hogy nem voltam ott egy szombathelyi zakónál. Nem azért, mert ha ott lettem volna, akkor talán máshogy alakul, hanem mert úgy érzem, valamit cserben hagytam. A klubot vagy magamat, azt még nem tudom, azonban higgyétek el nekem, mindmáig kibaszott nyomasztó.
Azóta folyamatosan kompenzálok. Mindig, ha lehet, mindig ott akarok lenni. Ha kell sajtóval, ha kell kintről, a lényeg, hogy ott. Viszont a bűntudat egyáltalán nem múlik.
Rendben, én egy idióta vagyok, lépjünk túl rajta. Tényleg csak annyit szeretnék mondani, hogy ha egy apró lehetőségetek is van, akkor ragadjátok meg, és legyetek ott a Kispest minden meccsén. Ennél többet jelenleg nem tehetünk előzetesen, minden más pedig ott helyben derül ki.
