Elkezdtem önszorgalomból tanulgatni az R nevű statisztikai elemző nyelvet, programot, izét, és bár még nagyon a felszínt kapargatom, az elmúlt húsz év meccseivel azért még el lehet játszani gyakorlásként.
“Nem poszt, csak egy kis dicsekvés, vagy valami olyasmi” bővebbenCímke: csakúgy
Néha jól jön egy kis szentimentalizmus
Megfigyelés: régen nem minden jobb volt, hanem régen minden jobb lesz, ahogy haladunk előre az időben.
Sosem tagadtam, hogy szeretem az MTK elleni meccseket. Mármint különösen szeretem. Gondolom talán azért, mert gyerekkoromban, a nyolcvanas évek Lőrincén, a honvédosokon kívül legfeljebb fradisták laktak (illetve róluk tudtunk), mindenki mást látni kuriózumnak számított.
Eddig Del Pipi meg Miccoli, most viszont fiatalítás a misszió. Cordella. Nem normális. Imádom!
Pár hete még Alex számára a 42-es vilire való szezonbérlet beszerzése volt a talján kedvenc témája, illetve a Miccolinak kibérlendő wekerlei sufni, de úgy látszik, most már Lanzáék egykori menedzsermentora is besorolt (szavakban) az új irányvonal mögé. Gazdag Dani az új Puskás, I’d bet on.
Czukk, mondanám, csak nem így gondolom.
Hazai hetek a vörös-fekete gyorsétteremben
Mezológia 3. – Tisz(t)a sor
Tervezőnk a klasszikus csapatmez-hármasban (hazai, vendég, extra vendég) gondolkozott, főmezként vissza is hozva a csíkos megoldást, meg nem is, vendégként pedig egyrészt egy klasszik fehér, másrészt a “szokásostól markánsan elütő” verzióként egy sárga megoldás rajzolódott ki a laptopképernyőn.
És nem mondhatjuk, hogy e tervek csak úgy lógnak a levegőben… mindhárom mezben ott figyel a közelebbi vagy távolabbi múltunk, egy-egy sikeresebb korszakunk mementóiként, ugyanakkor nem érezni rajtuk a sokszor elcsépeltté váló, izzadságszagú tucatretro-hullámot.
A főmez (fent) hármas osztatú megoldása ugyan elsőre inkább Ajax/Arsenal/PSG, semmint mindenkori Milan vagy ’93-mas Matchwinner csíkozás, de ha nagyon megerőltetjük magunkat, valahol a ’94-’96-os giga-Diadoránk ugrik be, a finom fehér választóvonal alkalmazása miatt. A fehér váltótárs jóval régebbre, Puskásék világverő Honvédjához repítenek vissza az ultimatív klassziker BHSE keresztcsíkozással – de fiatalabb drukkereinknek is könnyű azonosulási pontot kínál az NB1B-s diadalmas idényünkre való relfexióval!
Külön felhívnánk a figyelmet a -nem találok rá jobb szót- hihetetlenmód gusztusos nyakmegoldásra (elöl, hátul) és a nadrágdíszítésekre. Különösen a fehér away mez nadrágon a vörös-fekete Tisza logók tetszetősek a szemnek!
Lehet, hogy elfogultak vagyunk, de ha valami tér-idő-kontinuum csavarodás miatti alternatív valóságban teremnénk, és ebben a szettben pompázna a csapat, hát nagy erőkkel indulnék old Babar úr boltjába – és, amilyen súlyos arc vagyok, azt hiszem fél éven belül mindhármat megvenném. Ennél nem tudok többet mondani, kérem kapcsolja ki.
Jó nézegetést. (Bővebben itt illetve már itt).
Forrás: http://www.behance.net/sutoand
Egy kis lazítás
Az elmúlt hét hírözöne, középpontban Lanza érkezésével majd intézményesített dehonesztálásával, Hanta percenkénti bejelentkezéseivel a Bozsikból, a sajtószobából, a műfüves mellől vagy a sarki kisközértből, továbbá az új arcok sajtótájos bemutatásával épp elég megtárgyalni-átgondolni valót ültetett el a kispesti fejekben, igazi cupákos csülökként terhelve meg a hírre éhes gyomrokat, hogy képzavarral éljünk. Egy ilyen súlyos vacsi után jól esik a könnyítés, egy lanyha desszert, melyet most a subba blog régi rovatának, az ikertornyok sorozatnak a felelevenítésével szervírozunk.
Most már csak Cordella direktornak kell beszerezne egy mű kefebajuszt, illetve Holé úrnak egy szőke női parókát és egy fehér pólót “szívem egyetlen királynője” felirattal, s akkor az új Oli úrral és Mágenheimnével össze is állhat az egykori Szomszédok-beli fodrásszalon retróváltozata a kispesti sorompó mögött.
Bár ettől azt hiszem inkább eltekintünk!
(a képötletért köszönet KryzWarzycha házi designfelelősünknek).
És akkor az adekvát sorozatvégi beköszönés:
Honvédzászló és interregnum
Miután az elmúlt hetekben hanta jóvoltából blogunkon lassan nagyobb mértékben tobzódnak a színes-szagos statisztikai jellegű egypercesek, mint az cordellabébi talent légiósok a Magyar Futball Akadémia társalgóiban, némi erősítés az egyéb stílusú posztjaink forgalmára is ráfér. Ez pedig most jön is, egy szezonvégi révedezés keretében, különösebb műfaji határok nélkül, csak úgy bele a virtuál-éterbe.
Amikor ezek a mostanság kísértő gondolatok először megtámadtak, az szó szerint az idény lezárultakor történt. Tamás barátoméktól a diósgyőri hópehely-áradatból sétáltunk az engem kikísérő házigazdával és piciny lányával a Felső-Majláth villamosmegállója felé, az előző napi még szimplán hideg, echte november-vége időjárás varázsütésre télre váltott, hatalmas pelyhekben hulló fehér áldással, barátságosan füstpászmákat eregető ó-diósgyőri kisházakkal, és lassan hószín paplanba bújó vasgyárral és panelrengeteggel a két jellegzetes diósi “S” házsornál. (Költői képem modoros és lehetetlenség is, nyilván egy 10+ emeletes sorházat nem lep be a hó, de ezen lépjünk túl).
Szóval fel a villamosra és csorogtunk le a nagyállomás felé, a Tiszai felé, sok emlék rohant meg, nem is annyira Honvéd, persze az is, de még több egyetemi emlék, a Gyula barátunknál töltött téli és őszi Miskolc-bázisú túraszeánszok, igen, valahogy Miskolc= ősz és tél és szürkeség, ez nálam már csak így van, de ez nem pejoratíve értendő, én pl. imádom az ilyen időt – jó társaságban, jó sörökkel. Szóval emlékek… a Tiszai melletti hentes, ahol csécsiszalonnát vettünk a teresztenyei utunk előtt, aztán elsuhan a villamosablakon túl az a kocsma ahol a MUTD-Zete visszavágót néztük Borsodik mellett, és… és ekkor érkezik a stadion, ezekkel a jellegzetes szaggatott karéjaival, amiből mára csak a kapuk mögött maradt mutatóba 6-7 darab, ahol már sokszor voltam Honvédos vendég, szóval itt a stadion, a tegnapi harcteret belepte a hótakaró, sehol egy lélek ott, ahol tegnap este még több ezres tömeg hullámzott a környező krimók körül majd a lelátókon, előbb piros-fehér gólt, majd Tandia fejét és szívét követelve, utóbbit frissen resztelve, hagymás tört burgonyával, savanyú uborkával. Már semmi sem emlékeztet a lezajlott ütközetre, sőt, menjünk tovább, semmi sem emlékeztet az őszi idényre, minden téli álomba borult, minden alszik, a Bohócliga és miskolci manifesztuma is hibernálta magát tavaszig…
…és mégis van egy kis pont, ami visszaköt az elmúlt hónapokra. Ott lobog, lengedezik még a piros-fehér hazai lobogó mellett a stadion dupla zászlórúdján a vörös-fekete, Honvédcímeres zászló, tépázza, szaggatja a szél, de azért ő egykedvűen libeg a csípős, Lillafüred felől a városra leszakadó széllökések martalékaként. Még elfelejtették lehúzni őt, illetve őket, hisz a hazaiaké is ott leng, elfelejtették, vagy így szokták, ki tudja, hát érdekes, de örülök neki, mert valahogy ez a látvány jelenti nekem a pontot az őszi sztorink végén, hogy nem csak úgy el lett vágva a tegnapi estével az idény, a bebacsapatrikozott haramadik dió góllal, hanem azért egy markáns pont, egy utó-iniciálé (sic!) azért felkerült a vörös-fekete kódex “2012 ősz” címkéjű lapjára.
És miközben révetegen nézem ezt az egész jelenést, borsodi ízzel a számban, csécsiszalonna illattal az orromban, a jó baráti emlékek összefolynak a legfőbb hobbimmal, a Kispesttel, feljönnek az utóbbi évek túrái, aztán régebbi évek, régebbi meccsek, Borgulya-dupla a másodosztályban, 5:1-es megaláztatás krémer-tálentumokkal, aztán egy másik 5:1, 1993-ból, ez valahogy szebb emlék.
És most? -kérdezem magamtól, miközben Luca lány valami óvodai éneket ad elő Tamás ölében, elképesztő kis figura, szóval: és most? Milyen volt ez az ősz? Nem tudom. Volt egy csomó jó dolog, ami abszolút pozitívan meglepett, hősies Anzsi-meccsek, Vernes-Vécsei-Boti, a meglepően nagy arányban beváló nyári légiós-alom, a markáns bajnoki rajt… aztán egy csomó dolog, ami abszolút negatívan meglepett, így a váratlan morales-like vereségek a verhető ellenfelek némelyikétől, a kéthetente ész nélkül beépített új fenomenók sora, az eltiltások által keretbe foglalt év… egyszerűen nem tudom hogy ez jó év volt -e avagy sem? Rossival dettó így állok: év eleji jóslatom több darabja is bevált, bábnak tűnik a csapatösszeállításnál, sok légióst erőltet, mint Morales, de sok fiatalt is erőltet, nem úgy, mint Morales, nagyon hat pozitívan a csapatra, mint Dolcetti, kifelé viszont iszonyat bénán kommunikál, nem úgy, mint Dolcetti… mi van itt? Nem tudom.
Azazhogy dehogynem tudom. Interregnum van, kedves nézőink, kedves hallgatóink. Egy markáns keret utáni átmeneti időszak, ami kiteljesedhet a hantai optimista verzióban (én is titkon ebben reménykedek, tegyük hozzá), azaz egy 2-3 év alatt lefiatalodó, saját nevelésű keretben, a mostani 10-16 légiós helyett stabilan 4-5 külföldivel. Vagy? Vagy a rosszabb forgatókönyv, idő előtt eladott saját junior ászokkal, mielőtt ász lehetne belőlük, félévente új ikennekingekkel és henryodiákkal, látni nem is látott Thiam-Iyane-kkal, szerződtetett és mégsem szerződtetett Belottikkal. Meg viccigazolás Donátó Bottoni-Dottoni-Battoninókkal. Vagy hogy a brébe hívták a gyereket.
Persze nem kell meglepődni: ha végignézek saját szurkerségemen, állandóan stabil államberendezkedés és interregnum váltogatta egymást, csak épp napjaink fele közeledve egyre gyorsuló mértékben, valahogy így (pirossal jelölve az általam nagyon kedvelt csapatok. A lila rész pedig egy jól indult uralkodás véleményes befejeződését jelzi.):
Jó lenne, ha elmozdulnánk kissé a táblázat felsőbb régióinak irányába, és növekedne a stabil királyságok időszaka, számban és hosszukban is a félévente beköszöntő királyközi állapotok helyett. Persze ezek pusztába kiáltott szavak, de hátha meghallja valaki…
* * *
Addig pedig interregnum ide, megítélheteten félév oda, emlékezzünk a szépre, mint ahogy én is tettem a villamos ablakában, ahogy a Diósgyőri VTK Stadion megállóból kigördült a miskolci “1”-es kötöttpályás viszonylat, maga mögött hagyva a havas pályát, az évet és a régi emlékeket.
Stílushelyes ülések
Itt az ősz, és lassan üzembe állnak az Alstom metrószerelvények a fővárosi 2-es vonalon, melynek részét képezi a Puskás Ferenc Stadion megálló is. Nos, mi kispestiek aztán kaptunk elég pofont a sorstól (…) az elmúlt években Öcsi bácsi és a MÚLT kapcsán, szóval kevés dolognak örvendezhetünk e téren. Mégis, mikor megnéztem az új metrószerelvényekről készült enteriőr fotókat, megnyugodva láttam, hogy azért a jelek nem hazudnak. Ha az ülések mintázatát és színskáláját tekintjük, legalább egy pikírt félmosolyt elereszthetünk magunkban. Még ha itthon át is íródik a sporttörténelem, mégha a Kispest, a Honvéd most nem is divat (ami persze sose baj, sőt), azért a véletlenek, mint valami rejtett Szent Grálra utaló nyomok, abba az irányba mutanak, ami jó.
Most például ezek a székek. Stílushelyesek, na. S ha Öcsi bá lenéz föntről a nevét viselő stadionba igyekvő szerelvényekre, ezekre az ülésekre, a csibészes mosoly ott lesz az arcán.
A cikkekre való figyelemfelívásért köszönet Protonator olvasónknak.
Fotók: hir24.hu, portfolio.hu.
Egy mondat a bajnokságról
Végh Hanta: Egy mondat a bajnokságról
Hol bajnokság van,
ott bajnokság van,
nemcsak az újságokban,
nemcsak a stadionokban,
nemcsak a jegypénztár előtt,
nemcsak a büfé sorában,
a kiáltó biztonságis szavában,
ott bajnokság van
nemcsak görögtűz mögött,
a felszálló füst homályában,
az ovációban,
a szurkolók hangjában,
nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös! –
ott bajnokság van
nemcsak a határozottan
befújt lesállásban,
faultban, bedobásban,
s abban, ahogy a sérültet
a parvonalhoz húzzák,
nemcsak a bújtatott
arculatátivelinek nevezett
szerződéseken,
lelátói pletykákban,
a száj elé kapott ujj
„pszt”-jében, hogy gól,
lásd te is vendégdrukker,
itt bajnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
felrakott kordonokban
s e rácsban már szótlan
vergődő hazaiakban,
a csöndet
növelő egyenlítések
váratlanságában
a teljes tehetetlenségben,
ez van a nyáron hozott
új arcokban
meg azokban,
akik maradtak tavalyról;
abban, ahogy a „hajrá”
közben – érzed – a társad
csöndjén keresztül
egyedül vagy hiteddel;
nemcsak a pálya felett
köröző galambok:
futókör, bólya, kispad,
szögletzászló, sportszár
mert bajnokság van,
nemcsak talpra álltan
várva a kezdőrúgást,
hurrákban, énekekben,
az ernyedten
tapsoló tenyerekben,
a vert dobban,
a hangorkánban,
ott van a pálya sarkán
az éppoly harsány –
a labdát visszadobó
mindig vidám kissrácban;
mert bajnokság ott van
jelenvalóan
mindenkiben,
ahogy a nagyfaterod idejében.