Van okunk sörözni?

Vége az idénynek, lett amilyen lett, így jogosan merül fel a kérdés, ha nyáron szóba kerül egy hűs, árnyas fa alatti kockásterítős asztal mellett, akkor milyen indokkal fogunk újabb kört rendelni a beszélgetés fonalának elvesztése nélkül?

Rövid, ámbár remélhetőleg velős posztunkban ezúttal abban kívánunk segítséget nyújtani kedves szurkertársainknak, hogy az ilyen alkalmakkor a lehető legkönnyebben érveljenek a jóságunkon, búslakodjanak a kihagyott lehetőségeinken, vagy csak legyenek egy pillanatra a társaság középpontja, ha úgy adja kedvük, kiröhögtetve cseppet magukat.

Eltelt egy hét a szezonzáró siófoki meccs óta, lássuk mire emlékszik az amúgy idült elefántmemóriával megáldott blogger a bajnokságból.

Amikor kiröhögtek, pedig igazam lett
Ősszel egy belvárosi műintézmény szakértő és leltárba vett közönségével tekintettük meg a Videoton-Honvédot, ahol (még érkeztemkor, tehát a józanság minden nyűgét magamon hordozva) bemondtam: Danilo duplájával nyerünk. Formában voltunk, ahogy a Videoton is. Előtte hangoltunk, keresztbe-kasul szívattuk egymást a vidista ismerősökkel, de igazából annyira hittünk csak magunkban, mint szombat kora délután egy United-szurker. Bejött, mindenki a vállamat veregette, és az arcomba röhögött.

Moralessel nem futballozott a csapat
Baromság! Színtiszta baromság. Morales, egy német iskolából érkező olasz edző, aki a taktikát helyezte mindenek fölé, és ehhez kereste meg a megfelelő játékosokat. Morales nem volt álszent, bevallotta, az eredményre játszik, mert az ő, és a csapata megítélésében utólag csak ez számít. Az ősz közepi fizetéselmaradásos mizériáig ment is a csapatnak, dobogóközelben voltunk, látszott valami, hogy mit szeretnénk játszani. Elismerem, a látványelemeket úgy nélkülözte, mintha maga Molnár Zoli szabta volna a csapat fazonját, mégis volt karaktere, amit idén igen kevés csapat mondhatott el magáról.

Eltűnt a korábbi remek hangulat a Bozsikból
Erős állítás, és – sajnos – részben fedi is az igazságot. A kanyar létszámában korábban is elmaradt a két nagy pesti riválisétól és néhány vidéki ellenlábasétól, de az a hangulat amit ők teremtettek a mérkőzések alatt, az kiemelte a tábort a tömegből. Fantasztikusak voltak. Az állítás azonban mégiscsak részben igaz, mert a korzón még mindig megtalálható valami a régi szép időkből. A Taxis ugyanúgy mondja a magáét, és bár a Hentest mostanában nem látom, a büfé előtti partszakaszon ugyanúgy repkednek a jobbnál jobb poénok, hétről-hétre visszahívja az embert. Még én is, aki most már évtizedek óta ugyanott koptatom a betont, szóval még én is fel-felröhögök egy-egy jobb darabon. Kevés ilyen közeg van a magyar stadionokban, meg kell becsülni ezt az értékünket.

Ciki manapság honvédosnak lenni
Már akinek. Mi azonban inkább büszkék vagyunk rá, hogy egy százplussz éves klubhoz tartozunk, aki története során csak egy évet töltött a másodvonalban, és azt is tudjuk, hogy milyen körülmények között. Van számonkérhető tulajdonosunk (nem kell vele egyetérteni, de el kell fogadni, életben tartja, működteti a klubot), van reményteljes utánpótlásunk, és van egy olyan csapatunk, amiben benne van az előrelépésre való lehetőség. Igen, a nézőszámunk megcsappant, de legyünk már annyira őszinték, hogy ne a nyolcvanas évek rekordsorozatából induljunk ki, hanem a hagyományos kispesti adatokat vegyük alapul, mert ahhoz képest pont ugyanúgy állunk, mint a többi klub. Nekem tehát nem ciki, sőt, büszkén veszem fel a mezt, ha turistaként valahol járok, nézzék csak meg az emberek, él és élni fog Puskás klubja, és ha megszólítanak, vehemensen mesélni kezdek nekik (kézzel-lábbal), hogy bizony nem csak Puskást kell tudni rólunk, hanem Bozsikot, Détárit, Komorát, Kocsist és – Hajdú Norbit is.

Van okunk sörözni, mert
… jönnek az igazolások, jönnek a fiatalok, látszik, hogy akarunk valamit, és nem feltétlen elégszünk meg a hosszútávú középszerrel. Lassan beérnek az akadémisták, megszerzik a meccsrutint, és okos külső szerződtetésekkel nem csak egy szerethető, hanem talán-talán egy eredményes csapatunk is lesz. Régen, nagyon régen tekintettünk ennyire bizakodóan a jövőbe. Szóval van okunk felemelni a fejünket – és a korsót.

Csak!