Az ember már csak úgy van, hogy állandóan reménykedik. A reménykedés a létezésünk egyik alapja. A reménykedéssel pótoljuk a ráhatás lehetőségének és/vagy képességének hiányát. Hogy majd tőlünk függetlenül lesz lesz jó nekünk.
Én például őszintén reménykedtem abban, hogy mire visszatérünk az NB I-be, a Felcsút már nem lesz itt. Vagy ha mégis, akkor legfeljebb egy évet kell valahogy kibírni velük, aztán ott tűnnek el ahová valók, a történelem szemétdombján, mint a NER szoborparkja, ahová le lehet vinni minden gusztustalan szarságot, amivel elcsúfították a köztereinket, amivel mérgezték mentális egészségünket. Felőlem legyenek utánpótlásbázis, pont az, amit nekünk szántak 2000-ben, énekeljen nekik naphosszat Zsülike, olvassák hozzá a Régi Jó 0rigót, Szöllősi György pedig minden nap vasalja ki a Nemzeti Sport a főnöknek, mert főszerkesztőség ide vagy oda, vannak örök érvényű szervilizmusok.
„Mély megvetéssel és nagy adag undorral” bővebben
