Egyrészt az van, hogy a Paks elleni hazai mérlegünk igencsak parádés, és gyűjtöttük mindezt az elmúlt tizenhárom évben, vagyis nem Puskásék, de még csak nem is Illés Béláék szórták a hármasokat a sportlapban csak halászlésekként hivatkozott csapatnak. Korábban fix döntetlenért jártunk ki a Bozsikba, aztán valami eltört, és mostanában inkább nyerünk. Meg lehet szokni, azonban a megszokás átvezet a
másrésztre, vagyis, hogy minek megszokni azt, amit nincs értelme megszokni? Vagy ami még rosszabb, hogy inkább ezt szokjuk meg, mert már szinte történelmi, és még szimpatikus is valahol (csak magyar játékosok a modell szerint), de kicsit olyan ez, mintha aközött kéne választani, mekkora lendülettel rúgjanak tökön, miközben a skála legkisebb fokozata is a Holdig repítene.
El kéne felejteni, hogy a Paks a szimpatikus kiscsapat, akik magyarokra építenek, és ez jó a magyar futballnak, bla, bla, bla. Konkrétan egy Szabó Jánoson és egy Bödén kívül szinte semmit, de tényleg semmit nem adtak az előremutatásnak, ha a válogatottságot például annak lehet nevezni.
Hol játszanak a környékbeli nevelések? A környéken. Ahol korábban is.
Kik játszanak a Paksban? Továbbra is a máshol levetett, de legalább magyar játékosok. Ahogy korábban is.
Gyakorlatilag egy hatalmas elfekvő valami cukros mázzal leöntve, nekem meg kedvelnem kéne őket. Egy frászt.
Igen, Kisvárdához, Felcsúthoz, Mezőkövesdhez képest relatíve értem én, de, na, egy normális világban a Paks az a csapat, amelyik néha feljut, ott kicsit van, aztán kiesik, összekapja magát, rendezi sorait, visszajut, kicsit van, néha beesik egy hatodik hely, aztán kiesik, és így megy tovább a végtelenségig.
Az mondjuk pont nem a Paks hibája, mert miért is lenne, hogy az elmúlt tizenhárom évben annyira szánalmas volt a felfelé áramlás, hogy a frissen gründolt pártcsapatokat leszámítva az MTK és a Vasas ingázgatott csak, mert még a Diógyőr és a Haladás is rekordhosszan maradt fenn az élvonalban. Ha nem jöttek volna be a képbe az Új Magyar Labdarúgás új klubjai, akkor valahol megfagytunk volna 2003 környékén, és azzal a tizenhat csapattal élnénk továbbra is. Ebben pedig bizony benne van a Paks.
Tényleg nem tehetnek róla, hogy lassan ott tartunk, a Paks egy valami, egy tényező, holott pont ugyanúgy semmi, vagy inkább kevéske, ahogy egy Siófok, Vác, Kaposvár, Eger, akik néha összekapják magukat, kipróbálják magukat, majd elbuknak, mert a szimpatikus kiscsapatoknak ez a sorsa.
Ha viszont valaki túl akar lépni a szimpatikus kiscsapatiságon, mint teszi azt – akár önhibáján kívül is – a Paks, akkor könnyen átkerülhet a minekvan? feliratú dobozba, alakulni kezd a gyűlölet, a halászlét sem kívánjuk annyira Kömlődön, és ott van még a stadionépítés is, amihez annyira tisztán passzol egyik bibliám egy fejezete, vagyis Parkinson egyik törvénye, név szerint a Tervek és Szervek vagy az Adminisztráció Székháza. A begépelés műveletével idéznék belőle, mert sehol sem találom online a kötetet (ellenben már annyiszor hivatkoztam rá, hogy lassan nekem kéne bedigitalizálnom, ha tartani szeretném az ütemet):
(…) Ismert tény, hogy a tökéletes tervrajzú épületig csupán az összeomlás szélén álló intézmények jutnak el. Ennek a látszólagos paradoxonnak alapjául roppant régészeti és történelmi kutatások szolgálnak – ezeknek szakmai részleteivel ezúttal felesleges foglalkoznunk. Általában azonban a következő módszert alkalmaztuk: kiválasztottuk azokat az épületeket, amelyek tökéletesen megfelelnek rendeltetésüknek és megállapítottuk felépítésüknek időpontjait. Ezek tanulmányozása és összehasonlítása lényegében bebizonyította, hogy a tökéletes tervezés a hanyatlás tünete. Az izgalmas felfedezések vagy a fejlődés szakaszában nincs idő arra, hogy a tökéletes székhelyet megtervezzék. Ennek az ideje később jön el, mikor már minden fontos munkát elvégeztek. A tökéletesség, mint tudjuk végtelenség; s a végtelenség halál.
(…)
Könnyen bebizonyítható, hogy az eseményeknek ez a sorozata egyáltalán nem kivételes. Ugyanez a sorozat megtalálható a Népszövetség történetében is. Nagy reményeket fűztek a Népszövetséghez, megalakulásától, 1920-tól kezdve úgy 1930-ig. Legkésőbb 1933-ra kiderült, hogy a kísérlet kudarcot vallott. Fizikai megtestesülését, a Nemzetek Palotáját azonban csak 1937-ben nyitották meg. Az épület kétségkívül jogos csodálatot váltott ki. Nagyon ötletesen tervezték meg a titkárságot, a tanácstermeket, a bizottságok üléstermeit, az önkiszolgáló éttermet. Megvolt itt minden, amit a leleményesség kieszelhetett – kivéve magát a Szövetséget. Mire a palotát hivatalosan megnyitották, a Népszövetség gyakorlatilag megszűnt létezni.
Cyril Northcote Parkinson: Parkinson törvénye vagy az Érvényesülés Iskolája, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1964, 123-124. o.
Ugye, hogy mennyire ismerős?
A történeti hűséghez tartozik, hogy a Kispest 1916-ban jutott fel az első osztályba, 1920-ban nyert egy ezüstöt, majd minden különösebb eredmény nélkül, harminc év múlva, szinte a semmiből válik valódi nagycsapattá. Szóval lehet, mi voltunk a két háború közötti időszak Paksa? A még szorosabb összefüggés kedvéért még halászlékultúránk is volt.
Viszont az is van, hogy a kötelező győzelem mindig a legnehezebb, bár erre empirikus bizonyítékot még soha és senki nem villantott fel. Például az Ajaxnak kötelező volt a Fradi 1995-ben, kaptak is két meccsen kilencet a zöldek. Aztán kötelező a németeknek San Marino, a mérlegük is ezt mutatja: négy mérkőzés, négy győzelem, 34-0-ás gólkülönbség. Szóval ez a kötelezőség és mindigség valahogy nem fér össze a fejemben. Andorra más volt.
A Paks amúgy kötelező, de nem azért mert annyival jobbak vagyunk, annyival jobb formában, annyival erősebb gazdasági háttérrel, annyival több néző előtt, annyival, hanem mert lent kaptunk egy hármast, és amúgy sem fér bele, hogy olyan csapatok ellen veszítsünk további pontokat, akik egyébként mások ellen nem nagyon szereznek. Egyrészt mert ciki, másrészt mert ha ellenük veszítünk, akkor mi kerülünk a helyükre, és annál azért merészebb céljaink vannak idén.
A Paks tehát kötelező és ennek semmi köze sincs a nehézséghez. Utóbbihoz a magyar futball hektikusságának és az ún. sportszerencsének van köze, vagyis annak, ami tud szép is lenni a sportban, hogy egy kicsi elveri néha a nagyobbat, de ugyanez, ami itthon számunkra alapvetően idegesítő, mert itt mi vagyunk a nagyobbak, és a kicsi minket ver el. (Vö.: nemzetközileg hogy tudunk örülni, amikor mi vagyunk a győztes Paks valakivel szemben.)
Tehát adott egy orosz rulett, amit alapesetben töltetlen pisztollyal játszanánk, viszont a sportszerencse egy olyan állatfaj, amelyik töltény formájában, magát Paksnak álcázva valahogy befurakodik a forgótárba, és amilyen szemét, azt sem árulja el, hogy a lehetséges hat helyből mennyit fog kitölteni. Jobbára ezt nevezzük egyébként magyar futballnak. Magyarul: bármi megtörténhet.
Még a komenista korszak Honvéd-indulója is ezzel a szarsággal jött:
Szívünk egybeforrt a Honvéd-színekkel,
itt meg is hallgathatod férfikórusilag.
Piros-fehér zászlónkat nem hagyjuk el,
Győzzön a jobb csapat egy nemes küzdelemben,
S döntse el a sportszerencse, azt hogy ki nyer!
Kérdem én, hogy minek? Tichy aztán nagyon rá volt szorulva a sportszerencsére. Jó, Ghinda Attilának már kellett volna, de addigra rég egy másik induló szólt a meccsek előtt. És itt vissza is kanyarodhatunk a Pakshoz, Parkinsonhoz és a székházakhoz: mire eljött a Ghinda ideje, az induló győzelmekről és bajnokságokról szól, tehát vége a sportszerencsére áhítozó építkezés korszakának, elértük a tökéletességet, következhet a hanyatlás korszaka. Meg is kapta társnak Mirko Jovanovicot.
Most újra valamiféle felívelés korszakát éljük. Van szép akadémia, hazatérő Lanzafame, épül az új stadion, jó a hangulat, haladás van előre, talán csak egy mezszponzor hiányzik, és félő, ha felvarrnak valamit, az lesz a pillanat, amikor elérjük a szinte tökéletességet, jöhet a törés.
Ettől függetlenül nem létezhet a Paks és a Kispest fogalmaknak olyan állapota és/vagy értelmezése, hogy a Kispestnek nem kötelező elverni a Paksot. Vannak a világban örök érvényű meghatározottságok, és ezekhez egészen addig szeretünk ragaszkodni, amíg átmenetileg felül nem írják érzelmi alapon. Például a ne lopj is relatíve jól tartotta addig magát, amíg a gázszerelők el nem kezdték forgatni a Bibliát. Mert ugye az igekötőknél kimaradtak hatodikban, így a kiforgatni és a forgatni, mert fizikán bent voltak, centripetális erőt tekintve igazából ugyanaz, nem? De. Majd megtapsolunk.
Ötkor Honvéd-Paks a Hungárián. Vezeti: Pillók.
címlapkép: a dunakömlődi Halászcsárda 1967-ben. Vagyis megint egy hanyatlástörténet, ahol elkészül a parti épület, felette a terasszal (ma már nem működik) és manapság szemrebbenés nélkül kihozzák benne a rántott sajtot. fotó: Fortepan/Magyar Rendőr
