Speciális retrospektív sorozatunk harmadik darabjában a cél változatlan: kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben. A 3. részhez érkezvén újfent egy, a Kispest szurkolóknak különösen kedves szezont, az 1992-93-mas bajnokságot idézzük fel, ahol csapatunk hazai szinten szupersztárok gyűjtőhelyévé válva hol sziporkázva, hol botladozva tolta végig az idényt, kezdéskor még a Mágus értő kezei alatt, majd az eleinte sífutóedzőnek csúfolt, később már mindenki által megsüvegelt finn Martti Kuuselával érve célba. A mai epizódot egyúttal a ’92-’93-mas csapatot (főleg annak helyzetkihagyási hatékonyságát) még ma is könnyes szemmel felidéző Canarino barátomnak is ajánlom, akivel noha már spanyol stadionokat/meccseket is megjártunk, a szívünk igazán CSAK 1 helyen dobban meg, az pedig a kispesti sorompó mögött álló kis stadion lelátója… Hajtás után az eleddig utolsó kispesti NB1-es bajnokcsapat, Illés, Hamar, Pisont Pesta, miazmás.
Közhely, de igaz: a jót könnyű megszokni. Emlékszem, míg nem volt autónk, a város bármely részéről (kis túlzással) bármit hazacipeltem – mert ez volt az evidens. Mióta már van kocsi, hát még Wekerléről az Europarkba való kisomfordálás is nehezére esik az embernek. Szóval közhelyes, de a közhely épp attól közhely mert igaz. Ugyanez áll a kedvenc csapatra is: hiába érkeztem be úgy a Honvéd-szurkolásba, hogy épp kiesőjelöltként kapjuk a pofonokat és csak osztályozó ment meg minket a szégyentől, az 1990-92 közti Mezey éra alatt bizony már az volt a meglepetés, sőt skandallum, hogyha belefutottunk egy-egy vereségbe… Így a ’92-es tavaszt igazi csalódásként éltem meg, hiába voltak a végén a kozmetikázó 4:0-ák, 4:1-ek, a bronz az előző évi arany után kevés volt. Ráadásul a kora kilencvenes években ez volt a kevés olyan szezon egyike amikor csak 1 csapatot delegálhattunk az UEFA kupába, az pedig ezúttal az ezüstérmes (Vác?) lett, mi a bronzzal maradhattunk itthon…
Az amúgy a svédországi foci EB-vel (az utolsó világverseny, ahol Hollandiának szorítottam, hisz itt még nyomta a milánói tulipáncsokor) és Barcelona’92-vel (életem legizgalmasabb, legtermékenyebb olimpiája) terhelt nyáron nem sok figyelem fordult a (sport)közvélemény részéről a hazai foci-uborkaszezonra. Én azért lelkesen böngésztem a Sport, a Népszava vagy a Népszabadság (melyik nagyszülőnél mit találtam) híreit és leeső állal tapasztaltam hogy mekkora nagybevásárlásba kezdtünk. A vezetés ebbéli költekezését jellegében tényleg csupán a kilencvenes évek eleji Milan, az ezredfordulós Inter, vagy a mindenkori Bayern pénzszórásához tudnám hasonlítani – egy megzizzent Berlusconi vagy Moratti szokott így igazolni ha nagy idényt tervez. Először is a kispadra Mezey megüresedett helyére Verebes József került. Katedra helyett mágia. 
Jómagam a Mágus ’80-as évekbeli Rába-parti sikereiről akkor még nem voltam képben, előttem csak az MTK ordas nagy arany-elbukása rémlett 1990 nyaráról, illetve az erősen középszerű MTK, amelyen én sehogy sem bírtam felfedezni a sajtó által megénekelt verebesi mágia jeleit. Mindenesetre a korszerű európai támadófocit saját bevallása szerint önmaga kifejlesztő edzőajatolla mellett idehoztuk a Haladás fiatal, tehetséges irányítóját, Illés Bélát, valamint, ha már az előző szezonban társgólkirályokat avattak, kapcsiból beszerváltuk mindkettőt (Orosz a Vácból tért vissza, Fischer Siófokról érkezett…a fradista Fischer. 2 éve ezt nem hittem volna). Csepelből a feljutó gárda ifjú balszeles csatárát, Hamar Istvánt oroztuk el és Stefanovot csak azért nem, mert a városi legenda szerint a Csepel SC vezetősége könyörgött: a bennmaradáshoz még 1 évig kell nekik az irányító. Brockhauser kapus a Dózsától (bocs, akkor már UTE) érkezett a sokat bizonytalankodó Gulyást pótolni, Árki Gábor pedig legutóbb a Szeged színeiben játszott az első osztályban, mielőtt idejött. Ivanics Verebes bébiként érkezett az MTK-ból, Kispestre csábítását mással nem is tudom indokolni. Nem is váltotta meg itt a világot. A távozók között látjuk a BVSC-be átigazoló Cseh-Csepregi-Urbányi hármast (az első kettőért fájt a szívem, de nagyon), Vancea, ha jól tudom, Békéscsabára igazolt, Ovidiu Lazar hazatért, Kovács Kálmán Valenciennes felé vette az irányt, Bánfi Vácra ment kölcsönbe, Csehi Tibi Nyíregyházára egy 1 éves kitérőre. Távozott a kiegészítő emberek közül Komódi Laci, Cservenkai Donát és Molnár Ferenc is. Összességében a keret ”névértékben” jelentősen masszívodott, de valahogy mégis tartottam a szezontól, már gyerekként is ráérezve arra: egy összevásárolt sztárgárda lehet hogy nem tarol elsőre…
A szezont a Viharsarokban kezdtük, s a kertből beszaladva a haveri egyérintőt hátrahagyva az esti összefoglalóban tudtam meg hogy egy 2:2-vel. Bár mint mondtam, tartottam tőle hogy lassan áll össze a csapat, de azért a feljutó Békéscsaba elintézésében erősen bíztam- nem jött be. A folytatásban a BVSC-t fogadtuk, 3:1-es győzelem, egy ismeretlen fiatal, Faragó is betalál csereként beállva (ő ugye a 2000-res évek eleji Honvédnak lesz kezdő ékje Horváth Gyulával majd Sasuval – na de vissza 1992-re.) A 3. fordulóban a Fradi jött hozzánk, de a Népstadionba vittük a rangadót. 40 fok a betonkaréjban igazi augusztusi agyzsibbasztó meleg. A csapatokat „amerikai stílusban” vonultatják be, egyenként szólítva a kezdő tizenegyek tagjait. Az új évadhoz új mez is dukált, a vékonycsíkos Matchwinner itt debütált a TVnézők előtt. Durci meg a Honvédban. Ugyanis ha az eddigi igazolás-őrület nem lett volna elég, Siófokról jó áron egy alig használt Durót is a vörös-fekete játékosparkba csábított a De Vries dominálta klubvezetés. Magát a meccset épp mostanság néztem vissza, hát, nem volt az a gatyaszaggató tempó, ennél keményebb ütközetre emlékeztem. Taktikai tili-toli ment nagy részben, és a legemlékezetesebb jelenetet a kispad-menti interjúk során Verebes produkálta, aki miután menetrendszerűen számon kérte a bírón az n+1.-ik meg nem kapott büntetőnket, egy mai Velvet címoldalt erő professzionális csecsvillantást produkált kigombolt kockás inge alól. Az ing alatt atlétatrikóban ne is reménykedjünk, ez sose volt a nyári Mágus –outfit alapkelléke, a fehér rövidgatya viszont kötelező elem, ezt most is hozta az öreg, hozzá klasszik barna szandi. A második félidőben még egy bírókárhoztató villámnyilatkozat, majd Nagy Zsolt beveri a Fradi győztes gólját- ezt utáltam mindig is, hogy Nyilasi állandóan előkapott valakit a cilinderből, egy X. cserejátékost aki aztán elintéz minket. Pedig a két játékosállomány között ekkor fényévnyi volt a difi – csak míg nálunk összeszokatlan zsoldossereg csapat, addig a Fradinál saját nevelésekkel fűszerezett, évek óta stabil alapkeret. Ez sajnos még a következő évekbeni mecseinket is jellemzi a zöldekkel.
A következő fordulóban kezd kellemetlenné válni a szezon: most az MTK dorgál meg minket a Hungária körúton. A Mágus nem tudott mit kezdeni volt csapatával, akiket ekkor Gellei gardírozott (év végére a 4. helyre vezetve őket, egy év múlva meg a B-ligába), az 5 (!) kiállítással tarkított meccsen végül Hámori és Balogh Róka góljaira csak Béla válaszolt tőlünk. Jöhet az Újpest. A Bozsik-beli meccsen a később Fradi BL-hős Kecskés sajna kiegyenlíti Ploki szabadrúgásnak álcázott ballisztikus rakéta-produkcióját, 1-1 a vége. Mikor nyerünk már? Hát a következő fordulóban, a Vasas ellen, akik (már nem emlékszem miért, de) pályacserét kértek így a Fáy helyett itthon nyomtuk. E meccsre a végre beköszönő győzelem mellett azért emlékszem, mert itt debütált csereként Flórián Tibor nevű saját nevelésünk- akiről aztán többet nem is hallottam. A Pécset lendületből ütjük a következő körben, majd Vácra látogatunk. Csankék ekkor már igazi mumusok, ne feledjük, az előző szezonban oda-vissza oktatott minket a pontrúgás-taktika pápájaként a hazai edzőlegendává válás útján már meginduló fővadász. Hát sok babér idén sem termett…. Füle mellett ezúttal egy szintén régi névcsászár, Szedlacsek köszön be, a vezetők meg a Mágustól el. A rossz nyelvek szerint a Magician nem volt szívbajos, és egy Mercedessel távozott kiharcolt jogos jussként. Én fellélegeztem, mert nagyon nem éreztem a deal-t Verebessel, a csapat elképzeléstelenül játszott, csak az egyéni villanásokban bízhattunk, s ha összerakott csapat jött ellenünk (FTC, MTK, Vác) akkor omlás… ekkor egy lyukas garast nem adtam volna azért, hogy a bajnokság végén a felsorolt csapatok mind mögöttünk lesznek mert valaki minket is összerak…!
Előbb azonban egy hétközi meccs, ideiglenes kapitánnyal a bárkán, aki Szurgent pályaedző lett. Szuri bá (később az innen datálódó ’örökös beugró’ jelző büszke birtokosa) első rövid, egymeccses Kispest-edzői pályaszakaszán 100%-os mutatót hozott, a két előző évi gólkirály 1-1 találatával behúzzuk a Siófok elleni fontos meccset. (Másnapi újság, tán Népszava: „Szurgent: A csúcson kell abbahagyni”). 
Majd jön a hír – óriási meglepetésre egy finn edzőt hoz a De Vries-Bálint-Kozma tengely. A zsurnalisztáink által kezdetben sífutóedzőnek csúfolt Martti Kuusela rövid székfoglalójában már első megtanult magyar szavával kezd, azt 3-szor is elismételve, mikor ars poeticájáról kérdezik: „Munka, munka, munka”. És a munka megindult…
Martti egy 13.000 néző előtt 0:0-ás remivel indít Fehérvárott, majd zsinórban 5 győzelem a szezonzárásig (kapitulál a Győr, a Nyíregy, a Veszprém, a Csepel illetve a DVTK), ezek közül csak a Veszprém elleni siker mondható sziporkázónak (4:2) a többi inkább brusztolós- de legalább eredményes. A Magyar Kupából még kiakolbólítottuk a Sopront, a hazai odavágón Fischer mesterhármasával, többek közt, ahogy kell (4:2, 2:1). Ellenfelünk neve azért ide kívánkozik: EMDSZ Soproni LC. Micsoda idők… MK is kipipálva tehát, jöhetett a téli szünet, felemás érzésekkel, de kicsit optimistábban, mint a Mágia jellemezte hetek során – a Diósgyőr elleni hazai, Kovács Ervin-es 1:0 után haloványan elkezdtem ismét reménykedni, hogy 1991 júniusa után újból átélhetem a ’bajnokcsapat szurkolója vagyok’ összehasonlíthatatlan érzését…
A tavaszra változatlan játékoskerettel futottunk neki, mondjuk minek is kellett volna erősítés, mikor a bajnokság játékosanyagának krémje nálunk tolta? Martti kőkemény felkészülést vezényelt (miért érzem úgy, hogy ez is előrelépést jelenthetett az előző nyárhoz képest?), majd ott folytattuk ahol abbahagytuk- Békéscsaba és BVSC kipipálva, küzdelmes meccseken, bár a budapesti vasutasok ellen azért nem izzadtunk meg nagyon. Közben egy kellemetlen közjáték- a hazai 2:1-es siker után idegenben lök ki minket az MK-ból a Hali, másodosztályú csapatként. 1:4… az akkor élete formáját futó, (tán pont Öcsi bá által) NBII-esként a válogatottba is meghívott Farkas Simon kettőt hintett. Ismét megerősíttettem abban, hogy az MK nem nekünk való. Ez egy veretes rommáégés volt valljuk meg. E füstszagú felvezetést követően jöhetett a tavasz 1. nagy rangadója, a Fradi ellen, az Üllőin. Évek óta ez volt az a meccs amit szívesen skippeltem volna, a Fradi mindig kemény ellenfél volt, saját pályáján a hazai szurkerek hangorkánjától megtámogatva meg szinte verhetetlen. A meccs napján állatkerti örökbefogadónap volt, így családilag csekkoltuk az „orrszarvúinkat” majd Apu a Bozsik felé irányított minket, ahol az akkor még a Hotelben működő étteremben ebédeltünk és láttuk Stadionból kigördülő buszt is aranylábúinkkal akik akkor indultak az Üllőire. Még integettem is Durónak. Mi is siettünk haza, hogy elcsípjük a közvetítést- amiben nem volt sok köszönet. A Fradi végig nyomott, mi bátortalanok voltunk…hogy miért azt nem tudom, a keretünk alázta a Fradiét- akik viszont minket aláztak egy Fodor Foci (ki más…) góllal. A bajt csak tetézte, hogy Brockhauser egy vetődésnél ráesett a kezére, beinjekciózva védte végig a hátralevő időt, végül kidőlt majd’ 2 hónapra. Mi lesz itt…
Következett az MTK (ez is rangadó a javából) és nekünk kapust kellett találni mert az állandó kettes számú portás, Tarlósi is épp edzések helyett Mecseki doki rendeléseit látogatta, még előreláthatólag 4 hétig. Ekkor szereztük meg „villámmal” Vezér Ádámot, a BVSC fiatal kapusát, amolyan Premier League-et idézően, 1 hónapos kölcsönvételre. Ádám a kékek ellen mutatkozott be, egy újfent Kovács Ervin 1 góljával eldöntött meccsen, a másnapi NS címlapja máig előttem van: „a három testőr”, ez volt a fotó címe, s a fekvő, labdát fogó Vezért valóban Athos-Porthos-Aramisként fogja közre Durci, Ervin (és talán) Márton, védve őt az MTK-s lábaktól. E kép sokáig kiragasztva fügött az íróasztalom fölött, de sajna már nem tudom hová lett. Az UTE ellen hasonló a képlet, 1:0 a Megyerin, most Halmai hozza a győzelmi mámort. Győzünk a következő fővárosi derbin is: Nahóczky góljára Orosz és Plókai válaszol a Fáy utcában. Mire kezdenék örülni a győzelmeknek, s a Fradi mecset csak kisiklásnak tekinteni, becsúszik a Pécs ellen egy 3:3. Bár a többek között Dienes, Tomka, Palaczky nevekkel fémjelezte védelemnek berámolunk 3-mat, Ulveczki vezetésével a mecsekaljaiak ugyanennyit termelnek be Vezérnek. A meccs után Ádám búcsúzik és visszatér a Szőnyi útra, de látjuk még őt hamarosan: 1994 nyarán végleg hozzánk igazol. Addig azonban vár még ránk egy s más.
Tarlósi tehát visszatér, s jön a Vác. Tavasz rangadója, No3. A NS „Sikerül-e feltörni a váci reteszt?” című elemzéssel készül a meccsre ahol a tét az: ha nyerünk, befoghatjuk a Samsungot, ha döntetlen vagy kikapunk, akkor gyakorlatilag kiszállunk az aranymeccsből. Szerda, hétközi meccs. Tarlósi-Plókai, Csábi, Kovács Ervin -Pisont, Halmai, Illés, Duró, Vincze (Negrau)-Orosz, Hamar (Fischer) csapattal kezdünk, tavasszal Hamar ekkor kerül vissza a kezdőbe, hogy alig kerüljön ki onnan a bajnokság végéig. Az ő jó formája döntő lesz május-június folyamán- de ne rohanjunk előre. Szedlacsek góljával vezetett a Vác ha jól emlékszem (már megint Szedlacsek…), a második félidő elején. Csapatunk nyom, iszonyatosan szurkolok a srácoknak. Orosz Feri egyenlít. Végre tőle is látok valamit ebben az idényben-zsörtölődöm két örömujjongás között. Aztán 11-es – már nem ugrik be, kit vágnak föl, de nem merem nézni a büntetőt. Nehéztüzérünk áll a labda mögé. A korzóról valaki beordít: „Attila, onnan már lőni lehet” és Ploki lő…fölé – a labdát Föld körüli elliptkus pályára állítva. 1:1 a vége. Éjszaka nem bírtam aludni. Állandóan lepergett előttem a szezon addigi összes eseménye. Verebes, a váltás, Martti, a föltámadás, a Fradi elleni torpanás, a fővárosi csapatok elleni sikerek, Brocki sérülése, Vezér… most kínlódjuk végig ezt a 2 hónapot megint a bronz- vagy ezüstéremért aztán kezdhetünk mindent előröl? Újabb egy évet végig küszködni míg aranyközelbe jutunk…áhh… másnap borzalmasan szar napom volt életemben először voltam szerintem másnapos úgy hogy még évekre voltam az első szignifikáns alkoholfogyasztástól. Ennyit tesz a foci. És a KISPEST. (Nyilván nem vagyok normális, merül fel az olvasóban. Régen én is elgondolkoztam ezen de ma már gálánsan túlléptem e problematikán). És még nem volt vége a vesszőfutásnak. Siófokon is lezakóztunk a hétvégén, egy szerencsénk volt, hogy a Fradi és a Vác szinte minket is kenterbe verő jótékonysággal szórta a pontokat, nemhogy két kézzel, de kábé dézsával. Ezért is voltam mérges, hogy ha kicsit összeszedettebbek lettünk volna az egész bajnokságban, már rég pontokkal vezethetnénk előttük és nem a hátukat néznénk…
A Vidi ellen ezúttal évközi derbi következett Kispesten, Apu és Öcsém alkotta triónk a Bozsik felé vette az irányt. Apu nehéz meccset várt örök pesszimistaként és engem sem vetett fel a jókedv az utolsó 3 forduló töketlenkedése után. A Vidi erősen is kezd ellenünk, aztán egy öngóllal megyünk, majd a 2. félidőben 5 perc alatt elintézzük a meccset. Márton nagyot játszik, söprögetőnek rendelt taktikai szerepköre ellenére gólt lő, Tarlósi pedig szenzációsan röpköd a gólvonalon. Egy jó Vidi ellen biztos győzelem. Még az sem tudja elrontani a kedvünk, hogy a nemzetközi téren már elismerést elismerésre halmozó Puhl feltűnően indiszponáltan vezeti a meccset, a végén pl. a szabálytalankodó Orosz helyett az esettől 20 m-re lévő Hamarnak adva sárgát. De miért nem tudunk mindig így játszani… Visszatér a remény? Nem, mert az ETO Győrből 3:2-vel küld minket haza. Hát ez nem igaz. Itt már úgy éreztem, a sors direkt kegyetlenkedik velünk, Kispest szurkolókkal. Egy forduló mézesmadzag, egy forduló szopóálarc. 1 sima, 1 fordított. Ebből már semmi se lesz…. Ma már tudom hogy az ETO elleni szoros vereség az utolsó fordulópont volt. 4 forduló volt hátra és a csapat erre a 4 fordulóra végre megrázta magát, CSAPAT lett így csupa nagybetűvel, a bajnokságban végig hiányolt összecsiszolódás itt végre bekövetkezett, Honvéd-törénelmem egyik legszebb pár hetes sorozatát hozva el.
Kezdődött a kiesés felé biztosan masírozó Nyíregyháza látogatásával. Szegény tirpákokat olyan füstölő ötössel küldtük haza hogy Bíró Szabolcs nyírségi cerberus minden valószínűség szerint akkor döntött a hosszú haj helyett a katonás séróra váltás mellett, hiszen az 5 kispesti dugó mindegyike a spontán öngyulladás veszélyével fenyegette a bírói hajkoronát. 
A mészárlás után Veszprémbe látogattunk a másik kiesőjelölthöz, s itt sajna az idényre jellemző brusztolás jött, de ezúttal a „Jó csapatnak szerencséje van” szlogennel karöltve, ugyanis az azóta Vidi- és Újpest bohócliger-legendává nemesülő, akkor még ifjonc Pető Tamás 1:1-es állásnál egy voluntarista „A Kispest bajnoki címéért” mozgalom keretében végzett társadalmi munka részeként saját kapujába heggesztett egy számunkra győzelmet érő találatot. A meccs krónikájához tartozik, hogy a hazaiak 1 gólját a „Bakonyi Maradona” bájos becenevet viselő Rugovics Vendel verte. Great times. Közben a Fradi és a Vác sorozatos szerencsétlenkedése azt eredményezte hogy 2 utolsó győzelmünkkel megelőztük őket és 1 pt-tal átvettük a vezetést (vagy gólaránnyal, de én 1 pt-ra emlékszem). Jöhetett a korzó-szurkolók többsége által mumusként aposztrofált Csepel. Ez is hétközi volt és ettől is tartottam. Hiába. A Nyíregyhez hasonlóan a Csepel sem kapott kegyelmet a vörös-fekete mészárszéken. A találatokon 5 lelkes böllér osztozott, Halmai, Hamar, Illés, Orosz, Pisont. Micsoda klasszikus sor. Esküszöm több párhuzamot nem vonok, de ha e nevek mellé odateszem a mai Rufino-Rouani-Danilo-Alfi-Abass sort, vagy egy jó Zováth-Bánföldi-Schultz-Kane-Török tengelyt ’99-ből, beláthatjuk: nem csoda ha egy vörös-fekete szimpatizáns erősen elérzékenyül a ’90es évek első felének említésekor. De vissza a történésekhez: Csepel is a guillotine alatt, jöhet a záróforduló.
Szombat reggel már az újságárusnál kezdtem, az NS címlapja az esélyeket latolgatta: egy nagy képen a címerünk és 1-2 játékos meccshelyzetben, a képen nagy 75% kiírás. A Vác kisebb fotóval és 20%-kal, a Fradi 5%-kal szerepelt a Sport kalkulusai szerint. Első helyről megyünk tehát a kieséstől fenyegetett Diósgyőr katlanjába. 1 éve a Fradi itt avattatott bajnokká- ismétlődik a történelem és ismét a vasgyári stadion ad otthont a koronázóünnepségnek, vagy az oktalanabb arcunkat mutatjuk és hagyjuk kiénekelni a sajtot a szánkból? Aznap családi összejövetelen voltunk egész délelőtt-koradélután, és bár és végig nyafogtam hogy 3-tól adja a TV a döntő meccset, Fater valamit elkalkulált és hazafelé még ebédelni is elmentünk valami étterembe. Mivel már többször rámszóltak a szülők hogy ne sírjak már holmi meccs miatt, (később kiderült Apu azt hitte 5-től lesz a közvetítés), le lettem fegyelmezve, így fél 5 fele értünk csak haza, s mire berobbantam a nagyszobába a TV elé, azt bekapcsolva a meccsből annyi jutott, hogy Pisontot láttam kifutni az ultratábor elé 10 perccel a vége előtt… ez volt az 5. gólunk. Itt is 5-öt rúgtunk, kiélezett helyzetben. Micsoda zárás. Brockhauser-Csábi (Árki), Márton, Plókai- Pisont, Kovács E., Illés, Duró, Vincze- Orosz (Fischer), Hamar. Nos azóta DVD-n beszereztem a legendás meccset és hát itt is meglepve tapasztaltam, hogy az iram bizony elég lagymatag volt. De ne legyünk ünneprontóak. Meglett, amire vártam és vártunk sok ezren, a bajnoki arany ismét oda került ahol Magyarországon a legjobb helyen van: a XIX. kerületbe. Már lemondtunk róla, már elveszettnek hittük, de a szinte hihetetlen mélységekből mégis felszínre hoztuk az egyszer már elejtett igazgyöngyöt. Ismét jöhetett egy eufórikus nyár, a BEK-sorsolás böngészése, Európa, jövünk!
A szezont értékelve bár döcögött a szekér rendesen, egyvalamit nehéz elvitatni. Gyengülő NB1 ide, lagymatag iram oda, egy bajnokság hajrájában az utolsó 4 meccset simán behúzni, ebből három alkalommal szénné szodomizálva az ellenfeleket, úgy hogy a támadószekciónk (középpálya – csatársor dettó) minden tagja felváltva lövöldözi a gólokat… nagy-nagy riszpekt jár ezért. Hamar nagy formába került a szezon végére, akárcsak az akkorra magát kezdőbe újfent beverekedő Pisont Pista- ittlétének legnagyobb hónapjai voltak ezek… Illés is felnőtt a feladathoz a végére, bár már akkor is előszeretettel nyomta a nagy, 10 perces alibiidőszakait- de ez akkor még kevéssé tűnt fel. Márton vészsöprögetőként egész tavasszal nagy idényt futott és Kovács Ervin a bajnokság egyszerűen legjobb kreatív szűrőközéppályása lett akkorra, noha már az azt megelőző 2 szezonban sem éppen harmatos teljesítmény jellemezte őt. 
A bevezetőben megidézett barátom gyakorta mantrázza ma is hogy kedvenc kispestje volt ez annak ellenére, hogy beleőszült a támadásvezetéseinkbe: a 16-ost körbegurigázó Hamar-Illés-Pisont-Orosz-Vincze osztag képe ma is gyakran kísérti őt a kialakított nagyobbnál nagyobb 100 %-os ziccerekkel, 1 támadáson belül jellemzően minimum 3-mal – hogy aztán ezeket nagyvonalúan kihagyjuk. E kép remekül jellemzi akkor csapatuk.
Az idény alapcsapata, kb.:
Brockhauser (Tarlósi/Vezér) – Csábi (Szabados), Márton, Plókai-Kovács E., Halmai(Duró), Illés, Pisont – Hamar, Vincze (Negrau), Fischer (Orosz).
Játszott még a védelemben Árki Gábor, a középpályán Ivanics, a csatársorban fiatal Flórián és Faragó 1-2 meccsen de ők azért nem sok sót ettek meg a Fischer-Vincze Pilu-Hamar-Negrau-Orosz sor mellett- nem is csoda. Érdekes csapat volt ez. Kvázi zsoldossereg, mindenhonnan összevásárolt hazai sztárok, akik lassan értek össze, de akkor végre nagyot szólt a kispesti ágyú, tarolva mindent-mindenkit. Gyanítom ha végén jön a Fradi vagy Vác, őket is elkaptuk volna, az utolsó hónapra nagyon együtt volt a csapat. Ezzel együtt kissé szűknek érzem mai fejjel a keretet. Látható hogy az összeállítás bár sokszor változott, ugyanazon emberek forogtak a kispad és a kezdő között, egy komolyabb sérüléshullám ki is végezhetett volna minket- igaz a kapuskrízist látva azért volt pénz gyorsan betoldozni az időleges lukakat. A posztok variálása még Mezeyhez képest is felpörgött: Kovács Ervin volt védő és szűrő, Hamar balszélső és ék, Vincze dettó, Duró védő és védekezőközép, Halmai hol védekező, hol támadóközép… Személy szerint nekem az előző két szezon kereteiben figyelnek a nagyobb héroszaim, ott még több volt az echte Kispest-legenda (Csehiék, Gregor, Fodor, aki MTK-s múltja ellenére nálam igazi kispesti), és bár ma már Hamar vagy Illés is sokak szemében ennek minősül, én sokkal inkább Kovács Ervint vagy Pisont Pistát kedveltem e keretből. Bár ez lehet, hogy csak utólagos belemagyarázás- Illés pl. kirobbanthatatlan volt a már sokszor emlegetett gombcsapatomból.
Ahogy írtam, nyár, eufória. A csapat várhatóan tovább erősödik, ami el is kél, hisz a hírek szerint Márton és Ervin mennek Belgiumba, ránk meg vár a BEK és címet kell védenünk! Hogy ez sikerül- e arról a következő epizód számol be, amit érdemes várnunk, hisz az utolsó olyan idény lesz, amikor végig nagycsapatként vagyunk elkönyvelve remek kerettel és biztos anyagi háttérrel, ahol a dobogó a minimum elvárás. Ki gondolta akkor, hogy lassan következik a nemhogy 7, de inkább 12 szűk esztendő? Na de ne sírjunk előre, addig még vár ránk másfél szép év krónikája.
“Az én Kispest-Honvéd sztorim III. – 1992-93.” bejegyzéshez egy hozzászólás
A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.