Egyrészt az van, hogy a Paks elleni hazai mérlegünk igencsak parádés, és gyűjtöttük mindezt az elmúlt tizenhárom évben, vagyis nem Puskásék, de még csak nem is Illés Béláék szórták a hármasokat a sportlapban csak halászlésekként hivatkozott csapatnak. Korábban fix döntetlenért jártunk ki a Bozsikba, aztán valami eltört, és mostanában inkább nyerünk. Meg lehet szokni, azonban a megszokás átvezet a
másrésztre, vagyis, hogy minek megszokni azt, amit nincs értelme megszokni? Vagy ami még rosszabb, hogy inkább ezt szokjuk meg, mert már szinte történelmi, és még szimpatikus is valahol (csak magyar játékosok a modell szerint), de kicsit olyan ez, mintha aközött kéne választani, mekkora lendülettel rúgjanak tökön, miközben a skála legkisebb fokozata is a Holdig repítene.
“Szerencsétlen Paks sem igazán tehet a saját létezéséről, de nyugalom, a történelmi példázatok szerint már nincs sok hátra neki” bővebben