Valóságos fodbalünnep volt ez a szerda. Tegnap olyan dologra ragadtatta magát a kispesti bloggerközösség egyharmad része, amely talán csak a legmegszállottabb, legderékebb, legtöbb elütendő szabadidővel rendelkező szurkolótársaink fejében fordul meg olykor-olykor: egyetlen nap alatt két MTK-MFA összecsapást is a helyszínen izgultunk végig, az eredmény pedig nem is maradt el: U19-es csapatunk irtózatos küzdelemben húzta be a bajnoki címet, míg a trónra már korábban felkapaszkodó U17-es különítmény nem mindennapi atmoszférájú meccsen betlizett.
Természetesen a meccsek élőben való megtekintésének megszervezése ismét nehéz feladat elé állította a kilátogatni vágyó szimpiket, hiszen az MLSZ-Sport TV időpont-tologatási tandem munkakedve az NB I-es küzdelmek befejeződése után sem lankadt. A hét elejétől folyhatott a virtuális pénzfeldobás, hogy vajon a bajnoki trófeáról döntő 19 évesek, vagy az immáron tét nélkül brusztoló fiatalabbak asszóját tűzze műsorra a csatorna, végül teljesen logikátlanul az utóbbit választották.
Az egyébiránt üzleti szempontból is kifogásolható döntés okán készek voltunk a város nyakbavételére, és meg sem álltunk az MTK által működtetett Csömöri úti Lantos Mihály Sporttelepig, amelynek hátsó füves pályája mellett a kezdésre mintegy 150-200 főből álló nagyérdemű verődött össze. A nagyrészt szülőkből álló nép (igen, őrjöngő apukák, fiaikat körömrágcsálás közepette vizslató kedves mamák) között néhány mezei szurkert is felfedezhettünk, valamint olyan elsőcsapatos szaktekintélyeket, mint Garami Józsi bá’, Supka Attila, vagy az elmaradhatatlan George F. Hemingway-Gács Pál páros.
Magáról a meccsről nemigen érdemes beszélni, mert bizony azt nem tesszük ki az ablakba. Az első félidőben a több NB I-es kerettagot (Nagy Geri, Kapacina, Vólent, Remes, Baráth) felvonultató csapatunknak lényegében nem volt sansza a gólszerzésre, egy-két lájtos lökettől eltekintve igen bétás támadójátékot mutattunk. Látható volt, hogy gondolati síkon már a strandon süttették különböző tagjaikat spílereink. Egy ügyes kiugratásból viszont a másik oldalon Vass Patrik betalált, így ment az ellen a szünetben, és mi is ezt tettük, meglátogattuk a sporttelep büféjét. Itt elégedetten nyugtáztuk, hogy a falon található MTK-dressz közvetlen szomszédságában bizony két Puskás Ferenc-kép is központi helyen volt kifüggesztve, a Gázszer, vagy a Tapolcai Bauxit minizászlajáról nem is beszélve.
A csehszlovák italkülönlegességek személyi felmutatása után való elfogyasztását követően visszatértünk a pázsit közelébe, ahol a rendkívül indiszponált Vólent (akiről reméljük, nyáron valahol megtalálja önmagát) szünet utáni lehozatalát követően az utolsó húsz percben megélénkültünk, egy óriási ziccerből sikerült egyenlítenünk, a java azonban még hátra volt. Kapusunk tíz perccel a vége előtt kihúzta az egyik MTK-csatár lábát, Szabó Zsolt nem kegyelmezett, jöhetett a tizi. Ezt azonban az amúgy érdekes fizikumú, rendkívül alacsony Vass Hercegfalvit megszégyenítő módon a labdafogó hálóba lőtte, így megmaradt az sansz a sikerre (egy pöttyel vezette a tabellát az MTK, így csak a győzelem segítette volna az élre a gárdát). Az idő vészesen fogyott, amikor a partjelzőspori egy szurkolótársunknak válaszolva megszellőztette, hogy négy perc a hosszabbítás, még reménykedtünk. Aztán (egészen pontosan a 92. percben) kaptunk egy kényelmesen beívelhető szabadrúgást, amelyet a kapus nem tudott lehúzni, Vécsei Bálint pedig a léc alá vágta a lecsorgót.
A gólt követő pillanatokra csak homályosan emlékszem: a korlát mellől többen önkontrollunkat teljesen elveszítve kezdünk el futni a csapat által alkotott kicsirakás felé, a játékosaink megbúbolása után pedig kezdődhetett a jól megérdemelt fieszta ugrándozással, körtánccal, edződobálással.
Lelkesedésünk egy ilyen, a Kispestre abszolút nem jellemző győzelem után természetesen nem hagyott alább, a Hungária körúti katlan felé vettük az irányt a már bajnok U17 meccsére. Bár a srácok szezonbeli első (és utolsó) zakójukat magukra oktrojálva 2-1-re kikaptak, a hangulatot feldobták a tízedik perc környékén felbukkanó friss bajnokcsapat tagjai, akik a szezon során felgyülemlett gőzt kiengedve teli torokból buzdították a trópusi melegben küzdő sihedereket, majd néhány „mit fújsz, sárgarigó?” szösszenettel a hazai korzóhangulatot is biztosították (láthatóan igen kiterjedt tudásanyag gyűlt össze az elmúlt négy évben, piros pont).
Az idei három taballaelsőséggel immáron kilenc címnél tart az akadémia, így jövőre akár be is állíthatja a nagycsapat 13+1-es mérlegét (feltéve, hogy a négy utánpótlás-bajnokságot, és az NB III-at megnyeri), ami öt év alatt nem gyengusz pörformansz. Egyre magabiztosabban jelentjük: van jövőképe a kispesti labdarúgásnak.
Fotó: jómagam (Mint később kiderült, érdemes lett volna fényképezőt vinni, azonban ennek hiányában csak a fenti, telefonnal készült kép marad fenn az utókornak.)
