Ez van, eljött a vége. Délután fél hattól megemlékezés Bozsik Józsefre az Akadémia épülete előtt, majd egy óra múlva – vélhetően kínzó érdektelenség mellett – Honvéd-Siófok hazai idényzáró. Természetesen az ősznek ettől még nem lesz vége, csak éppen mi a következő szerda-szombatot Diósgyőrben töltjük egy kupavisszavágóval és egy bajnokival, majd a rákövetkező szerdát a natív Győrben a Ligakupa utolsó csoportkörével. Szurkolói szempontból releváns meccs tehát csak a DVTK/bajnoki és a mai Siófok maradt, tehát nosza, ki lehet jönni fagyoskodni, mert ha nem, akkor egész pontosan 98 napot kell várni a következő hazaiig, de akkor már 2013 lesz és március, valamint jön a Videoton.
Én speciel nem szeretem a hazai idényzárókat, mert szentül hiszem, hogy akkor valahogy nagyon nem megy nekünk. Tavaly például a Haladással nyomtunk le egy legalább furcsa etűdöt, ahol három gól is furcsa körülmények között esett, majd a végén Tóth Péter egyenlített. Tavalyelőtt Szalai Laci átmeneti Honvédja szenvedett egy nagyot a Vasas ellen (0-0), de legalább nem kapott ki a Siófoktól 0-1-re, ahogy tette azt egy héttel korábban.
2009-ben egy sima zakó a Lokitól (1-2), 2008-ban verjük a Kaposvárt (2-1), 2007-ben a fantasztikus Supka-őszön egy vérszegény 0-0 a Nyíregy ellen, 2006-ban bámulatos 4-1 azzal a Győrrel, akivel valahogy mindig szar meccseket játszunk (ez az utolsó meccsünk amúgy a csepeli albérletben, össze is verődünk rá vagy ötszázan).
A preHemi-éra előtti utolsó hazai idényzáró a Tatabánya ellen volt, Venczel góljával kikaptunk 0-1-re. Előtte egy évvel, 2004-ben viszont vertük a Pápát 3-2-re Vadócz, Vámosi és Csobánki góljaival. 2003-ban ugyebár az NBII-ben voltunk, 2002-ben viszont még csak oda tartottunk, így nem nagyon segített rajtunk a Fradi elleni 1-2.
2001 legalább szép emlék, és egy Vidiverés 3 ide, 0 oda módjára, miközben Sasu duplázik. 2000-ben az Újpesttől gyufa 2-3 formájában, érdekesség, hogy Egressy nálunk duplázott, az edző pedig Glázer, akit a télen kivásárolnak a lilák. Az 1900-as évek utolsó darabjával zárnánk a sort, ráadásul újra a Fradi, és újra egy 2-3, ráadásul Tóth Misi is stílszerűen az utolsó öt percben 
fordítja meg nekik 2-1-ről. Csoda, hogy az este további része kiesett nekem? (Az Európa Kiadó ezt valahogy így interpretálná : “elrontottuk ezt az évezredet, de nem baj, mert itt a következő” – nem baj? Láttuk mi lett belőle. Hülyék.)
Tehát mennyi is az annyi? Tizenkét meccset mentem vissza, ebből négyet megnyertünk, hármat döntetlenre adtunk és ötször kikaptunk. Bizalomra csak az adhat okot, hogy legalább a gólkülönbségünk pozitív, 20 adottra 17-et kaptunk. Vegyes a kép, de a számok tükrében legalább jogosan utálhatom az idényzárókat!
Ahogy a Siófokot is. De őszintén, ki az aki tudja még utálni őket? Joviális kiscsapat, senkit sem zavar a jelenlétük, sőt, ha úgy adódik és nyáron játszunk velük idegenben, akkor egy csobbanós Balaton meg lángosozás is kinéz nekünk. Én mégis valahogy gyűlölöm őket, mert ők azok (a Kecskemét mellett), akiktől kikapni az egyik legrangonalulibb dolog egy Honvédnak, és ha már az, akkor mi gyakran élünk is a saját megaláztatásunkkal. Az megvan, hogy a legutóbbi hat hazai Honvéd-Siófokból csak a legutóbbit tudtuk megnyerni? 1999 áprilisa és 2012 áprilisa között eltelt úgy 13 év, hogy a Siófok nem kapott ki a Bozsikban, pedig az idő nagyjából felét az NBI-ben töltötte, és mi is. (Mindeközben ha idegenben játszottunk ellenük, akkor egy kivételtől eltekintve mindig győztünk.) Francnak van a Siófok?
Mindegy. Idényzáró, és jó lenne szépen búcsúzni a hazai pályától, ami ha sok igazán emlékezeteset nem is, de azért okozott néhány kellemes pillanatot idén is a számunkra. Elég csak a legutóbbi Dióverésre és Baráth Boti góljára gondolni, vagy Tchami löketére az albán Vlore kapujába, esetleg a sorra kimaradt büntetőkre a bőven emberhátrányos Kaposvár ellen, és biztos eszembe jutnának még mindenmások, de nem erőltetem tovább az agyam, mert minek, a lényeget úgyis tudom: 2012-ben is a Bozsikban éreztem igazán otthon magam. Vagy csak szimplán jól, kellemes, baráti légkörben, hogy hétről-hétre kivitt a lábam, hogy támaszthattam a korlátot, hogy lenyomtam talán száz sörnél is többet, hogy hallgathattam az arrafelé ácsorgókat, hogy tényleg hazai lehetett a hazai pálya.
Szépen kellene búcsúzni.
