Bizony, ma van két éve, hogy elindult a blog, tehát ilyenkor illik kicsit összefoglalni a dolgokat. Érdekesség, hogy 2010 novemberében az első tényleges kontentünk (tőlem) egy Győr elleni beharangozó volt, miközben ma ugyanúgy ők lesznek az ellenfél, csak épp a meccshez nem lesz önálló beharink, amit tudunk és eszünkbe jut azt belezsúfoljuk inkább ebbe a posztba. Amúgy az eredmény akkor 1-1 lett, hogy az értékelést már RW (RobWarzycha) írja, és vállalja ezzel magára csaknem másfél évre az osztályozókönyvek ódiumát is. A számszaki értékeléseket közben eldobtuk, haladva a korral inkább szövegesen állítjuk ki a bizonyítványokat, egy erősebbre, vagy biztatóbbra vett mondat talán többet ér, mint egy odavetett ötös, hatos. (A második meccsünk egy egri kupaszereplés volt, és milyen a véletlen, jövő héten szintén Egerbe látogatunk, bár azóta ők kacifántos úton a Fáy utcába költöztek.)
(A nyitókép az első fejlécünk, 2010-ből.)
Kemenes – Takács Ákos, Botis, Debreceni, Hajdú – Abass, Horváth Adrián (Akassou), Moreira, Bojtor (Sadjo) – Danilo, Rouani (Rufino) – ez volt az első közös csapatunk, az edzőnk pedig – ahogy most is olasz úgy akkor is – Massimo Morales. A tizennégyekből mára csak Kemenes, Debreceni és Abass maradt. Taki Győrbe került, Botis Békéscsabára vonult vissza, Hore és Akassou Pécsre, Bojtor Laci pedig Egeren és Vecsésen át a REAC-ba. Moreira búcsúját babar könnyezte meg, Danilóét én tálaltam az utolsó kispesti góljának képeivel, a resztlit viszont RW félmondatozta le egy szezonösszefoglalóban.
Gyorsan pörgött az oldal akkoriban, sikerült jókor belenyúlnunk a tutiba. Moralessel mindent csináltunk, csak futballt nem, de közben a tabellán előkelő helyen álltunk, az előttünk lévőket stabilan vertük (emlékeztek még Danilo duplájára Fehérvárott? – a blog startja előtti utolsó meccs), hogy a mögöttünk lévők ellen szórjuk el a fájó pontokat. Alig telt el tíz nap, és a mester borította a bilit, egy újpesti zakó után, még a tévényilatkozata alatt lemondott. A legenda úgy járta, nem volt pénz, nem volt fizetés, a lépés egy ezekre adott adekvát válasz. Massiomóval azóta egyszer futottunk össze, tavaly ősszel Győrben (Győrben, minden Győrben, vagy a Győrrel kapcsolatosan történt itt?), egy feledhetetlen meccsen, hogy utólag kiderüljön, Danilo németországi eladásában segédkezett volna.
Közben folyamatosan kerestük a saját hangunkat. RW elindította a téli hosszú szünetekre időzített folytatásos sorozatát Az én Kispest-Honvéd sztorim címmel. A teleregény azóta is töretlenül íródik, december és február között várhatóan kapunk egy újabb évadot belőle. S03E01, erősen várós. Kispestes az ultamozgalom számára fontos dolgokat próbálta megragadni posztjaival, sajnáljuk, hogy a lendület hamar alábbhagyott. Novemberben indultunk, hamar jött a szokásos háromhavi kényszerszünet, így tavasz elejére kialakult az azóta is működő felállásunk. RobWarzycha és veghhanta posztolgat tömbszerűen, kinek mikor van ideje, babar fotózik és néha alkot valami igazán jót, Lovi dettó fotó, RobWarzychaÖccse felel a designért (hamarosan megújulunk!), mindenki mástól pedig csak lopunk, mert ott vannak és a mondataik, megjegyzéseik bizony nyomot hagynak bennünk. (És itt köszönjük az értékes vendégposztokat poppnak Döméről, BlackLotusnak a játékos Warzycháról és az albán kupaellenfél Vloréról, és zeckyboynak a kötődés lélektanáról.
Két év nem nagy idő, Kispesten mégis valahogy hosszúra tudott nyúlni. Két év elég volt ahhoz, hogy elfogyasszunk két edzőt és egy interregnumot (Morales, Szalai, Supka), egy sereg egyéb jellegű játékost (Sadjo, Bright, Cséke, és a sort a végtelenségig folytathatnám, annyian voltak itt feleslegesen), legyünk reményteljesek, és totálisan reményvesztettek. Megcsömörlöttünk néha, de valahogy mindig vissza tudtunk pörögni, mert a csapat valahogy mindig a legjobb ütemben villantott valamit. És erre várunk ma is Győrben, hogy egy újabb nehéz periódust zárhassunk le végre.
A tavalyi negyedik hely, az európai kupaszereplés csodálatos élmény, főleg egy olyan bajnokság után, ahol több ezer kilométert töltöttünk együtt túrákon, fagyoskodtunk lelátókon, csináltuk végig az egész szezont – amolyan tipikusan kispesti módra. Fantasztikus őszre (mindig őszi csapat voltunk, mindig) jött egy nyögvenyelősnek csak erős túlzással nevezhető tavasz, mégis az elmúlt 17 év legjobb helyezését értük el.
Szóval az életünk részévé vált a blog, jobban, mint bármi az elmúlt években. És ahogy kezdtük egyre komolyabban venni magunkat (amiben persze iszonyat segített a sok-sok pozitív visszajelzés akár kommentekben, akár egyéb fórumokon, akár csak hallva egy-egy mondatunkat, gondolatunkat a lelátón másoktól), úgy éreztük, bizony vannak dolgok amikben illendő megszólalnunk. A Puskás-hagyaték kérdésén elsőre felháborodtunk, mert ilyen a szurkoló, másodjára azonban higgadtabban álltunk hozzá, miközben máig nem tudjuk elfogadni a pőre tényt. Felvállaltuk a harcot a blogok kvázisajtóként való itthoni elismertetéséért, és bár voltak apróbb furcsaságok, összességében mindenhol pozitívan állnak a klubok a még számukra is újdonságként ható formához, a véleménymédiumhoz. Egyre több helyen fedezik fel, a szurkolóknak is lehet véleményük, hiszen ugyanúgy fogyasztók vagyunk, mintha egy mezei kenyérpirítót vettünk volna, azonban ha rossz, itt mégsem fordulhatunk a fogyasztóvédelemhez. Marad tehát a véleményünk leírása, ha mégis valahogy szeretnénk számonkérni. Ahol egy kicsit nyitottabbak, ott ezt elfogadják, értik, ennek iszonyat örülünk, és csak kicsit bánkódunk azon, hogy pont Kispesten, ahol egy Amerikából (a véleményújságírás és a végletekig átmediatizált társadalom hazájából) érkezett tulaj van, valahogy pont ott nem működik az egész. Sebaj, legalább van miért csinálnunk tovább.
És ahogy a blog, úgy a társaság is az életünk részévé vált. RW-t egy ideje ismertem már a magyar blogszférából, mindketten ugyanabból az alomból származunk, személyesen azonban csak egy komolyabb félreértés tisztázása után találkoztunk először, talán ezen a halálosan unalmas Vasas elleni 0-0-án. A félreértés amúgy annyi volt, hogy én azt hittem tudom ki ő, mert nem vagyunk olyan sokan a lelátó azon részén, ahol az elmúlt évtizedeket töltöttem, töltöttük (az S betű fölött), de aztán kiderült, hogy mégsem, ráadásul sikerült olyan valakivel kevernem, amiért utólag már én mondom pironkodva: bocsánat, és nem RW húzza a száját.
Ha nem is járunk össze minden nap, az már valahogy természetessé vált, hogy a meccseket együtt, vagy legalább egymáshoz nagyon közel töltjük, idegenbe rendszerint együtt járunk. Lettek közös szerelmeink, választottunk saját sört magunknak (szerencsére egy igazi szakértő is van a társaságban), hagyományaink lettek, mert közösen kezdtünk csinálni valamit, amit valamiért fontosnak érzünk mindannyian.
Harmadik évünkbe lépünk, ez a 487. posztunk, és talán elmondhatjuk végre, kezdjük megtalálni a saját hangunkat, ahogy a blog is megtalálta a helyét az életünkben. Elhagytunk egy sereg sallangot, amikre valamiért hittük, fontosak. Dobtunk mindent, ami a mindennapok sportsajtójára emlékeztetne, hoztuk helyette magunkat, a véleményünket, és azt, hogy sosem hazudunk, sőt, mára eljutottunk oda, valóban leírjuk, amit gondolunk, úgy és akkor, ahogy és amikor. Bloggerek lettünk. Albániában nyaraltam, és? Ide írom meg. Siófokon játszottunk, és? A szendvics volt a lényeg. Fradit vertünk, és? Az ellenfél bloggereivel ültünk be utána egy sörre, és futottunk össze Muflonnal.
Magyarországi csapatról szeretnénk blogolni, egy magyar csapathoz fűződő kapcsolatunkról. Nem egy távoli ország távoli klubjáról, hanem egy olyanról, ami itt van, közöttünk van, ha leírunk egy mondatot, sanszos, hogy onnan is fogják olvasni. Külföldön talán az egész teljesen normális, bevett, nálunk még új, szokni kell. Az egészhez hajlandóak vagyunk a nevünket is adni, hiszen mifelénk az álnév, a nicknév még szitokszó, a vélemény csak valódi névtől jöhet, önmagában (mint értékes tartalom) nem állhatja meg a helyét. Ezért próbálunk – olykor talán kényszeresen is – túllépni a korábbi sémákon, és valami tényleg újat csinálni, hátha ránthatunk kicsit a közegen, mert kell, látjuk az egész sekélyességét, belterjességét, érezzük a bűzét. Sokszor pedig egyszerűen csak gyorsabbak és pontosabbak vagyunk, mint a klub saját kommunikációja, netán fogyaszthatóbban dolgozzuk fel a történteket.
Mégis, ez a blog több lett számunkra, mint a Honvédról írogatás, interjúzgatás. Nyilván kell hozzá a Honvéd, és nyilván kelletek ti is hozzá, a honvédosok, de valahogy ez így együtt még kevés lenne. Persze, lehet van benne még valami jóféle adag exhibicionizmus is, hogy képesek vagyunk hétről-hétre leülni a billentyűzet elé, és belevinni magunkat a posztokba, de az kell, mert máskülönben nem menne. Lehet megszokássá vált és így kényszerré, két év tud hosszú idő lenni, de hisszük hogy nem. Csak akkor írunk, ha kedvünk van, kötelességből egyre kevésbé, és csak azt, amihez kedvünk van, a megfelelési kényszer mára talán egyáltalán nem számít. Fura lesz olvasnotok, de igazából ti, a blog követői sem feltétlenül, mert az egy újabb megkötés lenne, hogy nektek írjunk, és ne azt, amit gondolunk, vagy szeretnénk. Így fordulhat elő, hogy vannak bizony rétegérdeklődésre (sem) számot tartó darabjaink, de egye fene, megtehetjük. Persze mindez csak részigazság, a blog attól blog, hogy együtt, veletek csináljuk.
Boldog születésnapunkat!
Ennyit az ígéretemről amúgy. A mai győri meccsről végül egy szót sem szóltam. Mindegy, nyerjünk.
Ismét az értelmetlen statisztikák és a Honvéd közös szerelmeseihez szeretnénk szólni egy poszttal, amiben nem kisebb témát érintünk, mint a miben játsszon a csapat, ha meccset?