Csak a szokásos: lelépünk meccset nézni, szóval ezt nevezzük ki posztnak

Ismét eljött a posztmentes órák, napok időszaka blogon, ugyanis jó szokásunknak hódolva, ellátogatunk a messzi, távoli Luxemburgba, hogy némi, a kellemesnél azért jóval több közlekedésben való részvétel után, ismét megnézhessük hullafáradtan a Kispest egy újabb európai kupameccsét.

Napok óta Kovácsi Kati számát éneklem magamban, miszerit a luxemburger nagyon drága, nem kapni a mi utcánkba, igaz kijönni nemigen jön ki belőle semmi a puszta dallamtapadáson túl. Egyszerűen imádom az ilyen nyarakat, amikor hirtelen értelme lesz az emberi létnek, nekivágunk, megyünk, leszünk, sebaj, majd hazafelé kipihenjük, estleg a munkahelyen.

Kispest csak egy van.

Ha amolyan átlagforma emberek lennénk, és a tükör előtt állva a saját szemünknek szegeznénk a kérdést: te tényleg képes vagy tízplussz órát autókázni, buszozni, hogy láthasd Kukocot? – akkor nyilvánvalóan az átlagforma emberek reakcióát váltanánk ki magunkból, lesajnálóan legyintenénk, majd a hátunk mögött heveny röhögés közepette mesélnénk el valaki másnak.

Közben pontosan tudom, hogy az ország szurkolóinak jelentős része elég sokat megadna azért, hogy egyszer láthassa a csapatát valahol Európában, vagy ha már egyáltalán eljutott oda, akkor minden rendben legyen, ne hozzon felesleges szabályokat maga számra, miszerint nem megy, vagy egyszerűen nem mehet egyéb okokból.

Szerencsések vagyunk. Az elmúlt pár évben Niksic, Vojvodina, Beer-Sheva, Skopje és most Niederkorn, valamint ha minden összejön, akkor egy kellemes kedd délután a szlovéniai Domzaléban. Képzeljük el, ha paksiak, mezőkövesdiek, zalaegerszegiek, szombathelyiek, vagy egyéb csapatok szurkolói lennénk.

Lehet, a Honvédra senki se kíváncsi, minek a sok pesti csapat, vidéken lenne a néző, de nem, nézzünk körbe az NB I-ben, és mutassunk rá azokra a városokra, ahol stabilan többet hoznak nálunk, nem egy nagyságrenddel, csak valami már kimutatható mennyiséggel? Őszintén? Ki nem sz*rja le?

Én pont igen.

Száznegyven jegyet kaptunk, száznegyven jegy ment el elővételben. Ennél már most biztos, hogy jóval többen leszünk.

Nos, közülük, akik az év nagy részében feleslegesnek tartanak minket, most jórészt irigykednek, mert nekünk van olyan, hogy nyár, hogy utazás, és mehetünk, ami meg jó. Mármint menni nem mindig, mert tud hosszú lenni, de valahol lenni az egy más minőség, azt könnyű élvezni.

Lehet irigykedni, és tudom, hogy irigykednek is. Na, nem nagyon, de azért valamennyire. A kósza gondolat, ha csak pár pillanatra, de tudom, hogy átvillan az agyakon.

Jó a sorsolásunk? Mázlisan nyúltunk bele? És? Nehogy már egy Niederkorn mázli legyen egy Podgoricához, egy Zseljóhoz, egy Partizanihoz képest. Rendben, luxemburgi, tényleg rohadtul ciki, hogy örülnünk kell, ha megverjük őket, körúti futballhangulatot teremteni, ha továbbjutunk ellenük, itt tart a magyar labdarúgás. Persze, a mi hibánk is, hiszen benne vagyunk vastagon, és persze, nem feltétlen csak a mi hibánk, hogy valóban itt tartunk, ming Big Picture. Elnézve a többi agyonpénzelt látványsportot, a futballunk még nem is olyan rossz, a lehetőségekhez képest.

Például egy luxemburgi ellenfél ellen még pariban vagyunk, ahogy a Videoton is nagyjából abban volt, aztán némi mázlival továbbjutott.

Lassan abba kéne hagynom a posztot, mert még a végén visszassírom Fletóékat, amikor azért a luxemburgiak még luxemburgiak voltak, egy alig létező ország, ahol a pálya melletti labdaszedő srácok egy-egy fölélőtt tizenegyes után útlevelet kellett felmutassanak, ha el akartak menni a labdáért.

Vagy ha az ország létezett is, mert Hiltit mindenki bérelt már életében, meg tudtuk is a létezéséről, de a futballjáról pont nem. Egészen szegény Bicskei 0-0-jáig illett oda-vissza egy tizest gurítani nekik, különben szájára vette a sportkedvelő közvélemény a hatalmasat égő klubot. Mindegy, ez Liechtenstein, ami ugyanúgy egy ország, és ugyanúgy alig létezik.

2018-ra a túra élménye maradt és a reménykedés, hogy hátha most, hátha nekünk, talán még egy kör, ott talán Szlovénia, még egy kicsit lehet reménykedni, aztán hátha.

Annyira, de annyira 2017 az érzés, hogy kicsit újraélem a bajnoki tavaszt, a hétről-hétre várakozást, csak őket kapjuk el, meg őket, #mégötmeccs, #mégnégymeccs, és így tovább, a Videoton előtti hét, a Videoton előtti napok, sőt, órák. Akkor egy bajnokságért mentünk, a tizennegyedikért. Most azért, hogy tizennegyedikén is legyen még meccsünk. Augusztusban.

Aki a kicsit nem becsüli, ugye.

Vagy valami ilyesmi.

Baráth és Danilo az utazókeretben, Pölöskei, Májer és Tömösvári nem, Pilíket pedig még nem nevezhettük. Ha az elmúlt meccsekől indulok ki, nagy gond nem lesz, mármint nagyobb, mint a megszokott, vagyis a csatárhiány. Majd megoldjuk valahogy, úgy látszik a szükségmegoldások nagyon mennek az idén. Aztán hátha rájön valamire Supka véletlenül, mint Fleming a penicillin jótékony hatására.

Egyelőre ennyi, aztán lehet, még hozzáírunk, bár mindig ezt ígérem, aztán sose lesz belőle semmi. Igaz, azt is ígérni szoktam, hogy felesleges komolyan venni az ilyesféle ígéreteinket, mert mindig van jobb dolgunk a posztok b*zerálása helyett, vagy ha nincs, akkor könnyedén találunk.

címlapkép: a festői Niederkorn, mármint ha talász hozzá ihletet érző festőt. fotó: wikipedia

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz Blueskyon, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor Signalon vagy Telegramon keress. || vh összes bejegyzése