Kürtőskalács, alanyi költő, őszinteségi roham (a cím nem egy magyar underground zenekar legújabb albumának címe, hanem a poszté)

2014. március 22-én játszottunk utoljára a Kaposvári Rákóczival (a továbbiakban csak Rákóczival, vagy és esetleg helytelenül: Kaposvárral (bocs, Balázs)), és az van, hogy egyáltalán nincs semmi emlékem a meccsről.

Pedig, olyan azért szokott lenni, hogy valami halvány dereng. Például az utolsó egerszegi meccsünkből is megmarat egy csomó minden, le is írtam a múlt héten, és ráfogtam, hogy beharangozó. De erről a meccsről konkrétan semmi.

Pedig, a Kaposvár azért megmaradt egy nagy általánosságban bennem, több okból is. Egyrészt a kedves cimborák a helyi szurkolók közül, akikkel szívesen töltöttem/töltöm együtt a szocializációra szánt időmet, volt, hogy még blogot is írtunk együtt; másrészt Illés János, a kurva anyád, ahogy egy tanult kollega azóta is rendre felemlegeti a fehérterrorról (sajnos a videót nem találom, ahol egy másik kollega lenyilatkozta ezt a szavat) elhíresült könnygázazós meccset. A túloldalról néztem végig.

A következő évben, mintegy kárpótlásul, ingyen engedtek be minket a vendégbe, a gödör alján, a lelátó mögött körtőskalácsot(!!!) is árultak, ami talán még az egerszegi színes-édes popcornnál is gyomorforgatóbb szag egy NB I-es bajnoki labdarúgó mérkőzésen. Nem állítom, hogy a húgyszaghoz vagyunk szokva, hogy a mindenből áradó húgyszagot sírjuk vissza, de a bazári hangulatot is hagyjuk meg a hanyatló vurstlik ópiumának. Pontosan tudjuk hova szándékoztunk menni.

Aztán ott van, és ezt a bekezdést is kezdhetném pediggel, Filip szólógólja a 4-0-on idegenben (és Rossi arca a vágóképen); egy remek leszereplésünk a helyi VIP-ben, amikor saját költségen ittuk csatakrészegre magunkat, miközben megtehettük volna a rendező fél költségére is, ha tudunk róla, hogy arrafelé így szokás; vagy az egyik játékosunk szerződése, amihez az egyik fontos papírt, gondosan antedatálva, a parkolóban, egy tőlünk kölcsönkért tollal írták alá a csapatbusz oldalán. Van tehát emlék bőven a Rákócziról (figyeltem ám, Balázs!), azonban erről a 2014-es meccsről semmi, de tényleg semmi.

Igaz, arra sem emlékszem, hogy mit ettem tegnap ebédre, hogy szeptember pontosan hányadika Edit napja (talán 16, ugye, 16? – direkt nem nézem most meg), de közben emlékszem az első telefonszámunkra, még Lőrincről, hiába költöztünk el onnan nagyjából húsz éve, és emlékszem még egy valag felesleges dologra, miközben fogalmam sincs, hiszen honnan is lehetne, hogy mégis mi a fészkes fene törlődött a fejemből? Nyilván, amit nem tudok, azt nem tudhatom, vagy valami ilyesmi. Van ez így.

Elvárásom ettől még lehet.

Bár a lábak gyengék lesznek, amiken megpróbálok megállni.

A Kaposvár meccseiből ugyanis egyet sem láttam szerintem idén, vagy ha igen, akkor arról sincs emlékem. Amúgy gyanús, hogy nem láttam egyet sem, mert az Új Magyar Labdarúgásban egyetlen napon rendezik a mérkőzéseket, és csak a legritkább esetben pazarolom arra a céges mobilnetet, hogy mondjuk egy Honvéd-Fradi alatt a Kaposvár aktuális meccsét streameljem a mobilomra. Máskor meg mikor látnám? Szerda délelőtt, a korábban értekezletnek hívott meetingek, sőt, mittingek alatt? Hülye vagyok, de nem ennyire. (Jó, néha megy a háttérben az M4 ismétlése egy monitoron, de, és bevallom, alig-alig figyelek oda.)

Elvették tőlem a magyar focit a jelenkori tévés renddel. És így elvették tőlem a Kaposvári Rákóczit is.

Hol van már az a valamilyen észak-afrikai gyerek, akinek félpályánál lecsúszik a lábáról egy előrevágott labda, szakadó eső, a Vasas közönsége csak nézi, a kapusuk is nézi, ahogy a feje felett a kapuba hullik. Mármint a labda. Én ott voltam.

Félidőben kimentünk (Balázzsal!) a szomszédos kocsmába kicsit szárítkozni, majd a második félidőre vissza. Akkoriban, a régi Fáyban ilyen volt egy Vasas-Kaposvár, egy teljesen másik napon, mint amikor mi játszottunk. És nekem se volt jobb dolgom.

Szóval, hogy mit várok egy olyan csapat ellen, amelyiket még nem láttam játszani idén?

Mindent.

Győzelmet, öt-nullát, hat-nullát, százcsillióbillió-nullát, kiütést, gólkülönbség-javítást, vagy futballmagyarul fogalmazva az ún. szopatást.

Mert mégis, mi kapaszkodóm lehetne? Átfutom a Rákóczi keretét, megnézem az eredményeit, nyersen, számokban, majd levonom a következtetést, hogy Batik, Lanzafame, satöbbi azért valamivel valamibb, mint a mittudoménki, mert két sör után (fél hét van), két testes, laktózos NEIPA (New England IPA) után már nem jut eszembe egyetlen kaposvári játékos neve sem.

Idáig süllyedtük.

Hol vannak már azok a daliás idők, amikor egy Paks-Pápa kezdése előtt, az egyik pesti műintézményben, ahol akkoriban az NB I-et bambultuk a televízión keresztül, szóval ott, és akkor, felsoroltuk a várható kezdő huszonkét játékosából huszonhármat, és volt húsz találatunk. Mert ismertük a mezőnyt, hiszen volt lehetőségünk megismerni a mezőnyt.

Most semmi. Nyista. Nuku.

Jobban ismerem az NB II-es MTK-t, Vasast, mert vasárnap lehet meccsre járni, és néha a Honvéd-fakó helyett oda megyek ki. Előbbinek van egy nyüszüge, határozottan vékony szűrője, név szerint Kata Mihály, akinek kimondottan tetszik a játéka. Egyrészt mert okosnak tűnik, másrészt, mert vékony, így nagyon kell kímélnie magát, ezért jól és gyorsan passzol a középpályán. Mint nálunk Nagy Geri, Göblyös, vagy mondjuk Stoiacovici, csak távolról magasabbnak tűnik, és lehet, nem S-es, hanem már M-es mezt hord.

Nyomasztó valahol, nem?

A Vasas-Haladáson szinte ismerősként köszönt a vendégben a büfés.

Mondom, hogy nyomasztó.

Nem véletlenül érzem úgy, hogy elvették a futballomat. Elvették már több síkon, azonban a nézése egy új élmény, hogy nincs, hogy évek óta nincs, és most jutottunk el arra a szintre, hogy az idények között ahhoz eléggé kicserélődtek a keretek, hogy fogalmam se legyen egyikről-másikról. Pláne a Kaposvárról, akiket sem láthattam tavaly, mert Vasasra (Újpestre) akkoriban nem jártam, az MTK még NB I-es volt, vagyis ugyanúgy nem tudom mi van velük, mintha ők is velünk játszottak volna egy ligában.

Jogosan adja magát a kérdés, hogy mégis honnan van pofám fociblogot írni, ha fogalmam sincs a mezőnyről?

Hát így, ahogy írjuk az elmúlt években, kérem szépen. Írunk helyette a közegről, a minden másról, mert a futballról, arról pont nem tudunk lehetőségek és ismeretanyag hiányában.

Talán még a legvadabb hőbörgő, akit el sem tudok képzelni, hogy nálamnál is nagyobb Általános Célú Hőbörgő legyen, azaz (szünet, elbasztam, nem normális a folytatás így, ebben a kontextusban, tehát itt három pont népsportosan, kis szünet, olvasás közben elfelejted a mondat és a gondolat elejét, így nem zavar, hogy teljesen máshogy folytatódik) senki sem várhatja el egy mezei bloggertől, hogy munkát, életet félredobva, levadássza az összes meccset, holt-, szabad- és munkaidejében végignézze az összeset, vagy legalább párat, és az alapján nyilatkozzon a bajnokság csapatairól.

Na, nem én leszek az a blogger. Sőt, ember, személy, valaki.

Hadd legyen már nekem is életem. Hétfőnként például hadd ücsörögjek a törzshelyemen, a törzsszékemen a pult előtt, dumcsizzak a másik törzsvendéggel, a személyzettel; csütörtökönként hadd menjek le a Futball Házba, hátha betévednek emberek, akikkel lehet beszélgetni, akiket érdekel ez a klub, a történelme, a hagyományai, vagy csak mi, akik ott vagyunk; hadd nézzem otthon a kedvenc sorozataimat, a kedvenc tévémen, a kedvenc hangfalamból hallgatva a hangokat; hadd; hadd; hadd.

Szerencsémre nem főállás a blogolás. Nagyon nehéz elképzelni azt a pénzmennyiséget, pedig tudok talicskában gondolkodni, amiért hajlandó lennék az életemet adni ezért a magyar futballért, hogy minden rezdülését, minden csapatát, minden meccsét láthassam.

Pont jó ez így, ahogy manapság van. Legalább lehet írni bármi másról, lehet írni, beszélgetni kicsit az egyébként érdekes, vagy ha mást nem, engem érdeklő dolgokról. Mert én másról úgysem fogok. Lehet valami narratívát tenni a klubszeretetem mögé.

Tényleg, jó ez így. Érdekel, persze, érdekel, és kicsit visszasírom a régmúltat (amikor minden jobb volt!), és akarom ismerni újra a Kaposvári Rákóczit (a továbbiakban majd ugyanúgy írom, ahogy épp kézre esik, és ismét, bocs, Balázs, vessző, megint), de az sem baj, ha nem. Így alakult, elvették tőlem, találtam helyette mást. Az elvevők rugdosását.

Azt viszont nagyon. Konkrétan mert rühellem őket.

Volt egy életem, olyan, amilyen (harmadik sör, őszinteségi roham következik, és mivel az őszinteséget egyelőre nem a MÁV szolgáltatja, tényleg bekövetkezik, és pont időben, vagyis pont: most), jól éreztem magam benne, mert én voltam a lelki szegény, akinek ez jutott, egy spektrum, egy horizont, amíg ellátott, és nem volt vele különösebb baja. Illetve volt, de a rendszeren belül, azonban ismerte a játékszabályokat, elfogadta, tudta értelmezni.

Aztán jöttek az új játékszabályok, és eltűnt a tudás, hogy ki a Kaposvár balbunkója. A Diósgyőr akkor is rossz volt, ma is az, legalább ennyi nem változott, azonban akkoriban tudtam, hogy miért, mostanra viszont tény lett, megszokás, ott van, rossz. Nincs értelme, de ez van.

Bocsi, én vagyok az, aki egy buliban is berakatja az Első Emeletet, mert vagyok aki voltam, vagy hogy szól a mondás. Minek eljátszani a mást? Ha elköpdösünk egymás mellett, a korlátnak támaszkodva pár marék szotyit, akkor úgyis kiderül, ha valami nem stimmel, és akkor nem lesz következő marék szotyi.

(Ha tartana az őszinteségi roham, és nem nézne rám kihívóan az alkalmi pulttámasztó cimbora (szintén Balázs, de egy másik!), akkor most úgy folytatnám, hogy állítottam én valaha mást itt, mint amit mindig is állítottam? Amit személyesen, esetleg más platformokon vallottam? Úgy nagyjából, bigpikcsört nézve, nem tételesen mondat szintjén. Nyilván, szőrőzöve, az utolsó vesszőhibáig kielemezve mindent könnyen találni ellentmondást, de kinél nem?.) Nem tudom hol tartok a zárójelekkel, jöhet még egy ipuci.

Valami ilyesmi a Rákóczi elé.

Jó lesz, meccs lesz, és még egy alanyi költővel is találkozom előtte.

Ja, várj, ezt elmesélem.

---

Egy erdélyi barátom, ha jól értem, szerelmes volt (ez biztos), talán még most is az (ez valószínű), azonban a női hölgy, a szerelme egykori/jelenlegi tárgya/személye mindezt már nem viszonozza, esetleg csúnyán felültette. A részletek közepesen ismertek számomra. Szóval, ez a barátom belefutott egy versmegosztó oldalon egy haikuba, ami éppen illett az állapotára, az otthagyott, kisemmizett kisemberére, a szerelem Hannibál tanár urára, és a haikut, amit a művelt japánok versnek tartanak, úgy érezte pólóra fogja nyomtatni, mert az mégiscsak férfias, ha az ember a saját ésper önnön nyomorát önként és büszkén kiírja magára (vö.: pulton szupermenezik, kalimpáló karja mentén egy fél pohár sör és egy kisunicum, utóbbit szigorúan egybe írva).

Tehát. Adott egy szerelmi bánat és egy alanyi költő haikuja. Utóbbit a bánat tulajdonosa pólóra nyomtatná, valamint dedikáltatná a szerzővel. Menő, mondom erre én, mert tényleg menőség a köbön, és a további hatványokon. Erre az alanyi költő, miután felvették egymással a kapcsolatot, meghatódik, és felajánlja, megcsináltatja ő a pólót, dedikálja, és eljuttatja kedves kis történetünk egyes számú alanyához, aki csak szimplán alany, és nem költő, bár szokott írni is.

És itt lépek be én a képbe. Mivel kedves erdélyi barátom jelzőjénél fogva erdélyi, a haikuval rendelkező alanyi költő pedig magyarországi, így a posta szerepét önnöntenmagamnak kell felvállalnom, mégpedig a következő módon: az alanyi költő a vidéki városából Budapestre érkezve kilátogat a Kaposvár elleni mérkőzésünkre, és még gondosan előtte, vélhetően egy sörözés keretében átnyújtja nekem a pólót, úgy is mint felsőruházatot a kezembe, amin ott feszül a haikuja mellett a dedikálása, majd ezt követően belép a stadionba, és mint a művészvilág képviselője megtekint egy bajnoki labdarúgó mérkőzést.

A póló tehát átkerül hozzám, és amikor legközelebb a környéken járok, mármint Erdélyországban, és az erdélyi barátom éppen ugyanazon a településen issza velem az enpluszegyedik söritalját (ő Harghithát, sok h-val, én általában Ciuc-ot, vagyis iható csíkit) (egyébként Heineken mindkettő), akkor ünnepélyesen átnyújtom neki. Ha akkor még tart a szerelmi bánat feletti humorizálási hajlama, akkor nagyon boldog lesz, ha viszont már elmúlt, akkor lesz egy tiszta pólója.

(Közben prüszkölő-roham jött rám, ki kellett szaladnom a mosdóba, hogy ne zavarjam az úri közönséget.)

Nagyjából ennyi.

Gyertek meccsre, jó lesz.

Mindig jó.

címlapkép: Alexanderplatz, Népek Barátsága szökőkút (Brunnen der Völkerfreundschaft), fotó: Fortepan/Adományozó

---

lapzárta után érkezett a következő kiegészítés , mivel a rá (rája) vonatkozó részt átküldtem kedves erdélyi barátomnak :

Csak azokat a lényegtelen részleteket hagytad ki, hogy: 1) Nem én találtam rá a haikura, ő küldte át. 2) Eredetileg kizárólag poénból mondtam, hogy pólóra nyomtatnám. 3) Ha már önként felajánlotta a dedikált pólót, udvariatlanság lett volna visszautasítani.

Így legalább már magam sem értem a saját sztorim. Vajon miért keres egy haikuban utazó alanyi költő erdélyi szerelmi csalódásokat?

---

Ahhh, megjött a válasz, amit szerintem pár napja és pár sörrel ezelőtt még magam is tudtam: közös Hattrick-ligában csapatják a mesterek, vagy legalábbis közös HT-fórumon. Így már minden érthető. Csodálatos dolog ez a futball.