A gyűlölet lélektana és helye a világunkban

Ez a meccs nem szól másról, mint a nettó gyűlöletről. Igen, a gyűlöletről, egy tipikus és egyszerű emberi érzelemről. Legyen a Vasasnak, a Vasas szurkolóinak rossz. Például úgy, hogy nem jut fel a csapatuk, és mi végignézzük, ahogy bánatosan bandukolnak haza a stadionjukból.

Ilyenkor tényleg leszarható, hogy van még esélyünk az igen előkelő hatodik helyre (ehhez annyi kell, hogy győzönk, a Mezőkövesd pedig legfeljebb egy pontot szerez a Csákvár ellen), de akár vissza is eshetünk egészen a tizedik helyig, bár arra azért elenyésző a sansz (a Csákvár nem fog 9 gólnyi kölönbséget ledoldozni).

Viszont ami nem szarható le, az a saját emberségünk, gyarlóságunk, érzelmeink. Akik és amik vagyunk.

Szurkolóként felesleges játszani a kőszobrot, az erkölcs valódi és egyetlen megtestesülését, akit csak egy lépés választ el attól, hogy a következő zsinaton bekerüljön a szentháromság fogalomkörébe, négyre bővítve a tagság számát.

A szurkoló, sugározzon bármit is kifelé, belül márpedig olyan, hogy a lehető legrosszabbat kívánja az aktuális ellenfelének. Aztán ha egy ellenfél nagyon sok időn át és sokszor volt/van aktuális ellenfél, akkor ezek a rosszkívánságok lecsupaszítódnak, egyszerűsödnek, és egyfajta általános jelleget öltenek. Utóbbit nevezzük szakszóval gyűlöletnek.

gyűlölet [e] főnév -et, -e [ë, e] (csak egyes számban)

Nagyfokú ellenséges indulat.

A gyűlölet márpedig nem ciki. Hovatovább, amikor azt mondjuk, hogy a szeretet mozgatja a világot, akkor valójban a gyűlöletre gondolunk. Szeretjük a mieinket, miközben úgy teszünk, mintha szeretnénk felebarátainkat, tehát a nem mieinket is. Ellenségünk természetesen nincs, hiszen ember, ember, megértőnek kell lennünk.

Na, persze. Aztán felkelünk reggel, és rájövünk, vagyunk mi, ránézünk a telefonunkra, kisétálunk a konyhába, vannak a szeretteink, a közeli emberek, kinézünk az ablakon, van a lakóközösség, felszállunk a buszra, villamosra, vannak a szintén munkába igyekvől, beérkezünk, kollégák, ebédidő, mások is éhesek, hazafelé belefér egy sör, kocsmatársak, esti műszak, hazafel, televízió, híradó, csúnya baleset, nagy hazai siker, Műkincsvadászok, Predátor, alvás, ismét egyedül.

És én higgyem el, hogy ebben a verkliben nem teljesen normális emberi érzelem a gyűlölet.

A futballszurkoló legalább egy tiszta helyzet. Itt a gyűlöletnek történelme van, itt a gyűlölet sokszor irracionális, ráadásul általában megmondják, hogy kit kell gyűlölnöd, pedig neked semmi, de tényleg semmi kapcsolatod a gyűlölet tárgyával (nahát, nem ismerős ez a felállás a híradókból?).

Én például pontosan tudom, miért gyűlölöm (utálom, rühellem, vetem meg és a többi) a Vasast: pontosan azért, amiért egy vasasos is ugyanezt teszi velem. Az álláspont kölcsönös és nem valós, viszont a helyzet abszurditása ellenére egyikünk sem érdekelt a helyzet feloldásában, tehát a kibékülésben.

Kell a francnak. Amennyiben megszűnne a gyűlölet, azzal veszítenék évente két meccset. Így is alig van meccs egy évben, kettőt elengedni túl sok lenne. Ráadásul gondoljatok bele, egy Csákvárt, Kozármislenyt, miazmást egyszerűen nem lehet gyűlölni. Bennük a helyzetünket gyűlölöm, hogy velük kell játszanunk, viszont maga az ellenfél nulla érzelmet vált ki belőlem. Francnak van, francért másodosztályú, megalázó az egész magyar futballnak a kétszáz nézőjével, és ennyi. Nincs hozzá kapcsolódásom, nincs története, leszarom.

Egy Vasas azért más. A Vasasnak van értelme, sőt, értelmet hoz az értelmetlenségbe. Hozhatna amúgy más is értelmet, azonban jelenleg a Vasas van ezen a szinten. Talán ezért is szurkolok a Videoton kiesésének (valamint 2023-ért), mert a Videoton is valami, és a valamisége plusz két meccset jelent jövőre. Egy Debrecenben nem lenne semmi extra, bármennyire is szeretek a Víztoronynál sörözni a helyi ismerősökkel. Ha nincs gyűlölet, nincs tét. (A megfigyelés az esetek döntő többségében igaz.)

Valójában három (négy) állapot létezik:

1. az évszázados barátság: ezért sem szeretem a Haladás elleni meccseket, mert sokszor nagyon nehéz értelmezni a végeredményt. Őszintén, én tényleg örülök, hogy ők az egyetlen és tartós barátaink, mert ennyi egyrészt belefér, másrészt nem természetes ellenségeink, általában nem is ugyanabban a ligában játszunk. És ha mégis, általában az se baj. (128 meccs ebben kontextusban szinte semmi. A Vasas 180, a Fradi 219.)
2. gyűlölet: Fradi, Újpest, Videoton, Vasas, sorolhatnánk. Vannak nagyobb meccsek, és vannak stimulánsok, mint a Vasas a másodosztályban. Utóbbi csak azért kap helyet a felsorolásban, mert tényleg nincs más. Mint egy függő, aki nem jut hozzá a megszokotthoz, és pótolnia kell valamivel.
3. semleges: akikre nagy ívben szarunk, és magunk miatt megyünk ki a meccsre. Egy Csákvár és hasonlók soha nem lesznek semelyik értelmezhető kategória, mert a mi mentális térképünkön csak úgy léteznek, mint egy helyszín, ahová el kell utazni, és ott meccset kell játszani. Hazai pályán még ennyit sem érnek, hiszen egyedül mi vagyunk a stadionban, magunknak játszunk, magunkat szórakoztatjuk.
4. Felcsút.

Sokszor gondolkodom azon, miért ne beszélhetnénk őszintén a futballgyűlöletről? Miért kell a szőnyeg alá söpörni, mint nem létezőt? És miért kell, ha mégis foglalkoznak vele, egyedül az erőszak oldalát kidomborítani? Mintha egy létező, virulens valamiről beszélnénk, miközben évtizedek óta szórványosak a balhék Magyarországon, ráadásul a stadionokból totálisan kiszorult a jelenség. Ehhez képest még a szövetség legfrissebb stratégiai programja is tartalmaz keményen szurkolóellenes részleteket, mintha tényleg mindennapos lenne a probléma.

Az, bazmeg, retteg az egész város egy Csákvár–Gyirmót napján. És ez nem vicc, mert az NB I. és az NB II., tehát a két országos bajnokság szintjén a Csákvár–Gyirmót meccsek teszik ki az összes meccs túlnyomó többségét. Ki lehet számolni egyébként:

1. Az NB I-ben van évi 6×33=198, az NB II-ben 8×30=240 mérkőzés. A kettő együtt 438.
2. Az NB I-ben három meccset játszanak egymással a csapatok, és a kritikus párharcok kb. ennyi: FTC–Újpest, ETO–Videoton, Nyíregyháza–Diósgyőr, Nyíregyháza–Debrecen. Ez 4×3=12. Ha még hozzáadjuk mondjuk az Újpest–Videotont, bár felesleges, akkor is 15-nél tartunk.
3. Az NB II-ben jelenleg a Honvéd–Vasason kívül nincs semmi, mert nincsen más természetes ellenségpár a ligában. Ez 2.
4. Összesen és nagy jó indulattal 17 meccset találtunk a 438-ból, vagyis az össztömeg 3,8%-át.

Ezért megéri a szurkolókat kezelhetetlen állatoknak beállítani. Ha tényleg ilyen súlyos a társadalmi probléma, akkor vannak nemzetközi megoldások. Be lehet tiltani a vendégszektorokat (l. Görögország), korlátozni lehet a mérkőzésekre kilátogatók létszámát, vagy akár zártkapussá lehet tenni, sőt, továbbmenve felföüggeszteni az egész ligát, valamint visszahozni, hogy nincs pia a stadionokban és a stadionok környékén (l. Románia).

Ha Magyarország képtelen megszerveni további törvényi szigorítások nélkül egy olyan focibajnokságot, ahol az élvonalbeli(!) mezőny nagy részét a Paks, Felcsút, Kisvárda, MTK, esetleg a Kazincbarcika teszi ki, akkor húzzuk le a rolót, mert itt nem a gazdaság helyreállítása, a lakhatási válság megoldása, a népszaporulat, a nemzetközi helyzet, az nemváltó műtétre váró óvodások végtelen várólistája a valódi probléma, hanem a teljes tehetetlenségünk és alkalmatlanságunk.

Viszont ettől függetlenül én szeretném kimondani azt, amit elfojtani szoktunk, mert valamiért azt tartjuk a vállalható közbeszédnek, ha nem mondjuk ki a dolgokat, ha próbálunk nem emberként viselkedni: szóval én gyűlölöm a Vasast.

Pontosan nem tudom miért, de ha megkérdeznek, akkor ezt válaszolom. Ha hirtelen kérdeznek meg, és reflexből kell válaszolnom, akkor szintén. Ellenben ha egy nyugod szobába leültetnek, elém raknak egy A4-es lapot, adnak egy tollat, beraknak valami kellemes zenét, szisszen egy jó hideg Pilsner, és azt mondják, időd, mint a tenger, csak fogalmazd meg a gyűlöleted, akkor lehet, hatalmas bajban lennék. És nem azzal van a gond, hogy ne tudnék végtelen hosszan írni a semmiről. (l. pl. ezt a posztot) Értelmet nem biztos, hogy tudnék adni neki.

Gyűlölöm, mert gyűlölnöm kell őket.

Mint mondjuk a románokat illik. Kell az egészséges világképéhez a rendes magyar embernek. Mondjuk a magyar emberek jelentős többsége egyetlen román embert sem ismer, azonban az ilyesmi nem szokta zavarni a gyűlölet világát.

Én például ismerek olyanokat, akik a Vasasnak szurkolnak, sőt, még a családunkban (távoli ág, nyugi) is találni belőlük. Tökre olyan emberek, mint én. Nem is feltétlen őket gyűlölöm, és nem azért, mert a vasasosok között is lehetnek rendes emberek, hanem úgy általánosságban, a vasasosságot.

És még csak nem is azért, mert ők a komenisták, a kádáristák, a bármik. Istenem, pont leszarom. A fradisták közfelkiáltással választották elnöküknek Münnich Ferencet, nyugodtan elhagyhatjuk ezt a ki a komenista, ki nem vonalat, ahogy azt is, ki képviselte a magyarságot és ki nem, vagy ki volt rendes csapat a két háború között és ki nem. A Fradi rendre egy remek példa, mert legalább sokan ismerni vélik a történelmét: ugyanaz a közgyűlés/tagság kiállt a zsidótörvények miatt magát feloszlató MTK mellett, majd megválasztott egy szélsőjobboldali figurát – aki egyben a magyar zsidóság deportálásának egyik fő felelőse volt – vezetőnek, végül nem sokkal később egy valódi főkommunistát, Moszkva mindenkori lelkes kiszolgálóját. Mindezt tették alig pár éven belül (1940 és 1948 között), szinte változatlan névsorral. Magyarország egy ilyen világ, felesleges belemenni a részletekbe.

A Vasas valójában ugyanúgy nem képvisel ma semmit, mint a legtöbb klub, és a legtöbb klub mögött álló szurkolótábor. Mi, Kispesten próbálunk valami közösségit (vegyítve valamifélée dél-pestiséggel) felmutatni, aminél nem baj, ha erősen olaszos. A Fradinál a nagy számokban, valamint a kormányzat direkt üzeneteinek szajkózásában hisznek (vö.: ki a magyar?), az MTK-nál sokszor viccet csinálnak saját magukból, szóval azért léteznek mintázatok és egyedi gondolatok.

A Vasasnál viszont semmi. Játszani játsszák a szurkolót, a meccseiken pusztít az érdektelenség, most pedig, hogy végre valami értelme is van egynek, hirtelen teltház lesz. (Utóbbinak egyébként örüljünk, a mérkőzéseknek mégiscsak akkor van igazi értéke, ha sok néző előtt játszódnak.) A legnagyobb szórakozásuk az, hogy minket szidnak. Lelkük rajta. (Ugyanitt: a sas nem kapkod legyek után.)

A (számukra) szomorú valóság eközben az, hogy ha nem az NB II-ben játszanánk, ha nem lenne ennyire sivár a felhozatal ellenfelekből, akkor a Vasas egy lenne a sokból, valahol a fontossági sorrend végefelé. Az idegenbeli kicsit előrébb, mert ott meg kell jelenni, a hazai kicsit hátrébb.

Egy Vasas jelenleg nem a mi szintünk. Elég csak ránézni a lelátói képekre, különösen az idegenbeliekre, elég csak belehallgatni a szurkolásba, elég megnézni a megjelenést, a saját magunk képviseletét, a szervezettséget, és úgy általában mindent. Kispesten saját erőből próbáljuk megoldani a dolgokat, és nem mások hátán kapaszkodni.

Utóbbit is ki kell mondani végre, ugyanis a Vasas táborának folyamatos kispestezése maga a más hátán kapaszkodás tankönyvi példája. Egy kicsi, alulszervezett, önálló gondolatokkal alig rendelkező, azonban mégiscsak történelmi, rég óta létező közeg próbál beleállni a nála látványosan nagyobba, hátha ezzel felkerül a térképre. A Vasasnak adja magát a Kispest. Az Újpest ugye, haver, az MTK-val paritásban vannak, sőt, sokszor azt érezni, az MTK már nagyobb, a Fradi egyátlalán nem a szintjük, szóval marad a távoli Kispest. Mondjuk itt is van egy bő nagyságrend, azonban még mindig jóval beláthatóbb távolság, mint a Fradi.

Amíg mi meglennénk Vasas nélkül, addig mi nagyon kellünk a Vasasnak. Számukra egy feljutás maga lenne a szopás. Lehet, az oldallelátót megdobná, hogy végre szombaton is lesznek meccsek, és egy Nyíregyháza is nyilván értelmezhetőbb, mint egy Tiszakécske, azonban a kapu mögött nem maradna más, mint az értelmetlen szarakispestezés. Hiába egy ország röhög rajtuk, hiszen a TV nem hazudik, pár tucat lézengő ordibálását könnyű összevetni az NB II. kieső helyén is tömött kanyarunkkal, azonban mindez nem érdekli őket, és még inkább belesodródnak a végtelen cikiség kategóriájába. Az NB I-ben ők tényleg kicsik lennének, miközben próbálják adni azt a nagyot, amire egyedül a történelmük jogosítja fel őket. Merthogy a Vasasnak még a közelmúltban is volt egy értelmezehtő létszámú tábora, és nem is volt egy utolsó brigád. Simán lehetett és volt is értelme gyűlölni őket.

A mostani Vasas–Kispest azonban egy valóban nehéz eresztés. Hoznia kéne a szokásos gyűlöletet, azonba ahogy írom ezeket a sorokat, egyre inkább a szánakozás vesz erőt rajtam. A szánakozás pedig átcsap valamiféle mélységes lenézésbe a Vasas iránt. És ez a legnagyobb baj, ugyanis a mélységes lenézés és a gyűlölet együtt egy tökélet elegy lenne, amivel már van értelme nekiindulni a meccsnek. Sajnos azonban a szánakozás betüremkedni látszik a gyűlölet eddig betonbiztos helyére, és így már nem jó. Szinte már-már sajnálni kezdem őket, és ez a sajnálat megöli az egészet.

Picsába.

Annyira, de annyira szar ez a Vasas, hogy még azt is elvették tőlem, hogy tisztességesen gyűlölhessem őket. Hogy kicsit tisztán ember legyek pár órára.

Ilyenkor jön a: velem aztán nem basznak ki, és valamit kitalálok, hogy a kezdésre bennem legyen a gyűlölet mérkőzéshez szükséges foka.

Erről ennyit.

És ne nézz értetlenül a szöveg láttán, mert pontosan tudom, hogy benned is nagyon hasonló érzelmek rakják össze a személyiséged, legfeljebb próbálod jobban elfojtani, még inkább erőltetni a normakövető magatartást – vagyi még nagyobbat hazudni magadnak, és hazudni magadról kifelé.

címlapkép: két perc gyűlölet George Orwell 1984 c. könyvének 1984-es filmadaptácójából.

✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz Blueskyon, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor Signalon vagy Telegramon keress. || vh összes bejegyzése