Hervé Tchami maga az ideáltipizált tőrőlmetszett önellentmondás. Másfél éve, hogy Mr. Mágnestáblát kiette a fene egy MTK-Szolnok mérkőzésre, hogy később lelkendezve mesélje nekem, volt a Szolnokban egy néger szélső, akinél ő rosszabb futballistát életében nem látott. Egyszerűen nem hitt sem a szemének, sem a jelenségnek. Néhány héttel később leigazoltuk.
Hervé Tchami azóta vígan futkorászik a kispesti széleken, hol Abassal versenyben, hol meg csak úgy magában. Tavasszal még az a csúfság is előfordulhatott, hogy az Üllői úti tartós bekkelésünk második félidejében az egyszerűség és a fenntarthatóság kedvéért egyenesen és egyetlen csatárunkká nemesült a pályán.
Igazából sok vizet sosem zavart. A Haladásnak lőtt gólját ugyan elképedve néztük, igaz, nem a szépsége, hanem maga a ténye miatt, hogy később megszokjuk, a kisemberben mindig benne van a büntető. Mármint a kiharcolt. Iszonyat gyors, a maga módján furán ügyes is, és az ilyen elfutásokat rendszerest képes önnön felvágatásával zárni, aminek következménye a szabálykönyv megfelelő passzusa. A Kaposvár ellen, amikor kettőből kettőt sikerült kihagynunk egy félidő alatt, akkor épp Tchami volt az első. Elpattanhatott valami ér az agyában, úgy ment az első húsz percben, vágta fölé a tizit, majd magát a padra, amikor Supka lekapta a pályáról.
Ez Hervé Tchami, aki valóban maga az ideáltipikus tőrőlmetszett önellentmondás. A szótári definíció, a márványszobor, az anyagában hordozott antianyag, és mivel nincs, és egyben van is, a Tchami, vagy magyarul a csámizás lassanként a kanonizálódás útjára lépve, saját jelentést kezd hordozni.
Micsoda (mészölyösen, és elképedve mondva: mecsoda) gólt vágott a Vlorénak? Benne volt az egész léte, az imént fejtegetett csámizás. A tizenhatos jobb sarkától húzott befelé, egy csel, két csel, majd lendített, és iszonyat felvarrta a ficakba.
Tchami az a futballista, akiből kinézzük, hogy van annyira buta, hogy egy ilyen megoldással fűszerezett lövést megeresszen. Egyszerűen elhisszük, hogy meg meri próbálni. És ha valakinek ilyen gólt kell lőnie, arról is tudjuk, nem lehet más, mint Tchami. Mondhatja bárki bármilyen bénának, tarthatják bármennyire ántifutballistának, mi ettől még pontosan tudjuk, az abszurd maga a valóság, a valóság pedig maga Tchami. Vegyük észre, egy rossznak és butának tartott futballistát képzelünk magunk elé, miközben pontosan tudjuk, ha hasonló történik, akkor abban biztosan benne lesz a lába. Mondom, Hervé Tchami maga az idáltipikus és egyben tőrőlmetszett önellentmondás. Vagyis minden, ami a Honvédot (magyar futballt, etc) jellemzi.
Szeretem Hervét – hagyta el a számat tegnap este. Attila csak állt mellettem, röhögött, majd szembesített a ténnyel, hogy leHervéztem, vagyis becéztem, mintha tényleg szeretném. Ez egy ilyen műfaj. Szeretem mert bolond, de nyilván van bennem némi ellenérzés, mert nehezen győződöm meg arról, valóban egy Honvéd-szintű játékosról van-e szó. Tchamit nehéz hova tenni.
Ahogy a meccset is. Néha tényleg jók voltunk, pofásan passzolgattunk, mentünk előre, parádés megoldásokkal szórakoztattunk. Néha viszont jött valami dühítő hiba, hogy a Vlore kapufát lőhessen, mellépörgessen, alig fölévágjon és hasonlók, amitől akár egy 0-3 simán lehetett volna. Olyanok voltunk csapatszinten, mint Vidovic szokott egyéniben. Vidó olykor fogja magát, utolsó emberből indulva három csellel átmegy a teljes ellenoldalon, majd egy méterről, passz helyett seggberúgja a negyediket. A nehezet és a szépet hozza, a tisztát és az egyszerűt képes elrontani. Talán egy zsebszámológéphez lehet hasonlítani, aminek minden funkciója renszerszerűen működik, kivéve a négy alapműveletet, amik viszont képesek random megkeveredni.
És hogy milyen a szurkoló, voltak percek, amikor arról kezdtünk ábrándozni, ha ilyeneket tudunk már a felkészülés során, akkor mire lehetünk elegek két hét múlva, a bajnoki rajton, vagy úgy magában a bajnokságban? Szerencsére a gravitáció nagy úr a földön, hogy azonnal visszarántson minket a kőkemény valóságban, majd átbillenve rajta, a néhány perccel korábbi érvelésünkkel szöges ellentétben, a kiesésről, a nehéznek ígérkező évről kezdjünk beszélni, sorolva, hogy talán a Pápa, a Kaposvár gyengébb lesz nálunk. Esetleg a Kecskemét. (Tény, aki nemzetközi kupában indult az elmúlt években, az botrányos őszt hozott rendre le, hogy majd tavasszal maradjon bent. Ha nálunk hasonló állna be, kezdhetünk remegni, hiszen a Honvéd legendásan őszi csapat, a tavaszaink rendre botrányosak.)
De közben azért örültünk, mert mégis egy nemzetközi kupapárharcot hoztunk le nullára, olykor pofásan focizgatva, és olykor remek hangulatú lelátóval. (Sör nélkül meccset rendezni, vajon az UEFA ezt hogy gondolja? Mintha olyanok csinálnák a szervezetet, akik még életükben nem jártak meccsen.) Jöhet az Anzsi, ami azért a Vlorénál keményebb sokkal lesz, de még az NB I nivójánál is jóval erősebbnek hisszük, vagyis szintfelmérőnek elmegy, aztán vagy továbbjutunk, vagy nem. Az már nagyjából mindegy.
A mérkőzés góljai megnézhetőek az MTV Videótárában.
Fotó: NSO (mivel épp indulnék nyaralni, nincs időm megvárni babar képeit)
