Bajnoki beszélgetések I. – kényszer-balhátvédből kispesti legenda

Új sorozatunk már nyári terv volt, szervezése még júliusban megkezdődött, ám az egyéb elfoglaltságok miatt csak most öltött testet ténylegesen az elképzelés. A BAJNOKCSAPAT főbb játékosaival, kulcsembereivel készülünk ugyanis interjúkra, de túllépve a régi, Honvéd TV-nek készített egyperceseken, mind témakör, mind terjedelem terén. Első interjúalanyunk a kispesti Chiellini, minden izgága bohócliger csatár rémálma, a mindössze harmadik NB1-es meccsén a Fradit fejessel alázó kispesti kedvenc, Baráth Botond volt!

Amikor a találkának megbeszélt vendéglátóegység felé siettem a sűrű hószitálásban, még csak rimánkodtam azon, hogy a csúszós járda miatti lassult tempóm ne torkolljon késésbe, és az előttem tötymörgő járókelőket valahogy kikerüljem a gyorsabb haladásért. Épp egy vékony, baseballsapka/kapucnis kombóban előttem araszoló arcot próbáltam előzni, mikor emberünk járása egy kicsit gyanús lett. Honnan ismerem ezt a jellegzetes mozgást? Talán onnan, amikor a Bűzös Bödét, vagy Scsepovicsot cserkészi be a Bozsik gyepén! Így pont a bejáratnál értem utol emberünket, aki már épp pásztázta volna az üres asztalokat, hogy hol vár rá a Csakblog. Soha jobb indítást!

Bár a beszélgetést főként kötetlenebb témákra terveztük fölhúzni, egy általánosabb életút- és ismerkedő interjúként, mégis egy aktualitással kezdenénk. A hétvégén volt a Fradi elleni meccs…

Úúúúú…

Ami engem különösen megfogott a látottakban, a Tábor teljesítményén túl, az az a jelenet, amikor a végén kijöttetek megköszönni a biztatást. Talán te értél oda először, és jelezted is a vendégszektor felé intve elismerésedet. Azon kevés játékos közé tartozol, úgy látom, akinek ez mindig is nagyon fontos volt és különösen figyel is erre, nem csak szavak szintjén, hanem fontos gesztusokat téve.

Igen, próbálkozom. Mégiscsak a szurkolók miatt játsszuk ezt az egész futballt, értük megy ez az egész történet. Ez egy hatalmas megtiszteltetés volt számunkra, hogy ennyien kijöttek, és egy ilyen 5:2-es meccsen ráadásul nem mentek haza a végén, hanem ott voltak meccs után is és megtapsoltak, még ilyen borzasztó teljesítmény után is. Persze nyilván el is szórakoztatták magukat, de a Kispestért jöttek, a Kispestért maradtak ott: ez egy megtiszteltetés és hatalmas köszönet jár nekik ezért, és azért, hogy amióta bajnokok lettünk, minden meccsen, ha rosszul megy, ha jól, kinn vannak és buzdítanak minket, és ott vannak mögöttünk. Szóval ez tényleg egy nagyon jó érzés, és tényleg, mínusz fokokban kijönni, ilyen időben, esett a hó, fújt a szél, és végig nyomták… végig nyomták! Szóval ez külön köszönetet érdemel, ezért is mentem oda. Ez tényleg felfoghatatlan, máshol ilyet nem nagyon látok, legyen az Újpest, Fradi, Debrecen, Miskolc, bárhol máshol ilyen nincs, hogy vendégszektor ilyenkor is tele…

Megmondom őszintén, mióta kijárok a Groupamába, ez volt az első eset, hogy fullra telítettük a vendégszektort.

Igen, ez volt az első, totál tele volt…

Mit szólnak ehhez azok a játékosok, mondjuk az új légiósok, akik frissen érkeznek ebbe a közegbe, akik ezt még nem tapasztalták, nekik ez milyen élmény volt?

Jó élmény volt… Igazából annyira nem foglalkoztak vele részleteiben, mert ez az 5:2-es eredmény annyira lesújtotta őket, hogy nem foglalkoztak különösebben azzal, hogy mi volt a lelátón, de ha győztes meccs után lettünk volna, azt mondom neked, biztos parádésan érezték volna magukat ilyen szurkolói közegben. Ha azt a szeretet ők is megkapják, amit mi is meg szoktunk kapni, miután győztes meccseket követően lejövünk a pályáról, akkor majd biztos madarat lehetne velük fogatni.

Hülye kérdés, de milyen volt beállni ebbe a meccsbe?

Nagyon rossz volt. Nagyon rossz. Ezt kifejezetten rühellem, amikor megy az ellenfél, vagyis először mi megyünk előre, aztán jön egy kisebb sérülés ott a védelemben, aztán beszállok és akkor meg jön az ellenfél és hirtelen azt sem tudom, hova kapjak, pedig meccsben voltam ugyanúgy, borzasztó érzés így beszállni. Főleg az utolsó 10 percre, ahol nagyon sok minden eldőlhet, miután kaptunk hármat erre még kapunk rá kettőt. A 78. percben szálltam be, 2:3-nál, előtte volt ugye a tizi, majd az Epi helyzete, és akkor volt a váltás előtte mi nyomtunk, kihagytuk a tizit, a helyzetet is, és akkor jött a váltás, jött a Fradi, akkor érkeztem én is, hát köszönöm szépen, ez egy marha kellemes érzés így…

Sérüléseddel mi a helyzet? Nyilván felépültél, hisz játszottál, de ez milyen sérülés volt ez, erről nem tudunk sokat?

Volt 2016-ban egy cisztám, egy Baker-ciszta, ami itt a hajlítómban elmozdult, és beékelődött a porc és a szalag közé a térdemben, és az nem egytermészetes helyen lévén nyomta a szalagot és a porcot is, begyulladt, ki kellett venni. Először csak kiszúrták, aztán a nyári felkészülés után éreztem még, hogy fáj és újratermelődik. Olyan anyagok voltak benne, amit nem lehetett kiszívni tűvel, ezért újra meg kellett műteni, 2016 novemberében. A tavalyi felkészülést is azért hagytam ki, mert megint volt egy műtetem. És most, amikor januárban megint rámentünk a műfűre, ismét begyulladt a térdem, és elmentem egy pár orvoshoz, mindenki elmondta, hogy mi a probléma, de mindenki mást mondott, és meg akartak újra műteni. Erre elmentem Szerbiába, ahol egy fizioterapeuta javasolta, hogy eszem ágában se legyen megműteni a térdem, mert csak rosszabb lesz a helyzet, inkább menjek le hozzá, majd ő kezelésekkel, edzésekkel helyrehoz. Egy hét alatt. Ezt megbeszéltem a vezetőséggel bent, hogy akkor nem megyek el Törökországba, hanem elmegyek Szerbiába, és az alatt az egy hét alatt, míg ők kinn vannak, teljesen helyrehozzák itt a térdemet, és akkor tavaszra teljesen rendbe jövök és tudok játszani. Elengedtek és így helyre lett rakva a sérülés.

Ez a probléma fájdalmas is volt vagy csak zavaró?

Hát eléggé fájt, főleg a nap végére, akkor lüktetett, olyan volt, mintha tűvel folyamatosan szurkálnák a térdemet és ugye kitámasztásoknál folyamatosan zavart, és amikor fölugrottam és leérkeztem, akkor is. Persze lehetett volna ezzel még játszani, de egy időzített bomba lett volna, ami bármikor okozhat egy olyan problémát, hogy elszakad a keresztszalagom. Akkor inkább úgy döntöttem, inkább az edzőtábor egy hetét kihagyom, mint hogy 9 hónapot hagyjak ki egy sérülés/műtét miatt.

Hogy sikerült megtalálni ezt a csodadoktort?

Ő a Kamber egyik ismerőse. Nála volt kinn tavaly a Danilo is, meg a Deák István, meg a Lovrics is, és akkor elmentem hozzá én is, hátha valami csodát tud tenni. Úgy néz ki, műtét nélkül helyrehozta a lábamat. Igaz, megszenvedtem vele rendesen ott kinn.

Igen, ezt a honlap is pedzegette, hogy milyen tortúrákat vállaltál. Mik voltak ezek pontosan?

Húúúúú… Reggel 9-re mentem kezdeni, és este 8-kor fejeződött be a program minden nap. 9 és fél 12-12 között edzés volt, utána fél 2-ig terápia, utána volt egy óra szünetem, aztán 3-tól 5-ig / fél 6-ig edzés, utána megint terápia, és 8-ra értem haza. Így teltek a napjaim folyamatosan.

Törökország valószínűleg kellemesebb lett volna.

Igen, lehet ott egy kicsit könnyebb lett volna a helyzetem. (nevet)

Visszatérve kicsit a kezdetekre, nálad hogy jött a képbe a foci? A mai fiatalok közül sokan próbálkoznak mindenfélével, már nem él annyira a foci primátusa, mint évtizedekkel ezelőtt.

Én is sok mindennel próbálkoztam. Három évesen kezdtem el úszni, öt éves koromig úsztam, aztán abba kellett hagynom, mert elköltöztünk Pestről Dunakeszire, és ugye a távolság miatt ezt nem lehetett megoldani, a napi edzést, így aztán kellett valami más. A suliban ugye mindig fociztam, így elvittek szüleim egy helyi csapathoz, de mellette még kosaraztam, kajakoztam, mindenféle sportot kipróbáltam igazából. De a foci az mindig első volt, ha lementünk a haverokkal bárhova, akkor mindig foci, foci, foci.

Már akkor is védő voltál?

Nem, én csatárként kezdtem! Aztán egyszer az egyik edzőm kitalálta, mikor kimentünk Olaszországba tornára az Újpesttel, mert én ugye Újpesten voltam, fél pályára játszottunk, még kicsik voltunk, és ott megsérült mind a 3 védőnk, és az edzőnk összerakosgatta, hogy ki hol legyen és engem fogott és csatárból visszarakott belső védőnek, és annyira jól játszottam, hogy ott ragadtam. És azóta ott vagyok. (nevet)

Már régóta érdekel a dolog, hogy aki profi focista lesz, és már fiatalon elindul a focipályafutás felé, annak mennyire működik máshogy az agya szurkolás tekintetében? Ugye az átlag fociszerető fiatal szereti a játékot, játssza barátokkal és utána drukker lesz, kialakul a kötődése egy csapat (vagy csapatok) felé, de mondjuk, aki fiatalon már játszik egy klubban az szurkolója is lesz annak az egyesületnek vagy például neked volt kedvenced az Újpest előtt?

Nem, igazából én ott ahol éppen voltam, annak szurkoltam, azért a csapatért éltem-haltam, nálam ez így alakult ki. Mikor Újpesten voltam még kicsiként, akkor minden meccsre kijártunk, igaz, nem az ultrák közé, hanem kinn voltunk mondjuk a B-középben, ugyanúgy kijártam a meccsekre, mintha nem futballista lettem volna, én szerettem azt a klubot, kimentem, szurkoltam a nagycsapatnak. Néztem a meccset, élveztem kinn lenni, tetszett a közeg, ami ott volt, nekem ez így jó volt.

És hogy jött a váltás? Mikor indult az MFA Kispesten, és ide igazoltál, hogy merült fül, hogy érdemes lenne ide jönnöd?

Én egy fél évvel később jöttem ide, mint az első generáció, mert amikor elindult ez az egész, én nem is tudtam óla, hogy itt van egy akadémia. Aztán egy bajnokságba kerültünk, és itt Kispesten játszottunk a Honvéddal egy meccset, kikaptunk 1:0-ra, és a vezetőségnek annyira megtetszett a játékom, hogy két napra rá felhívtak telefonon, én épp lenn voltam valahol a haverokkal, bandáztunk valahol a városban, és fölhívnak, hogy ’Herczeg Vince vagyok’, ugye ő volt akkor az igazgató az Akadémián, ’megtetszett nekünk a játékod, szívesen látnánk itt az Akadémián’. Én erre mondtam, hogy ’én még nem vagyok otthon, hívjanak fel egy fél óra múlva’; ’oké’, mondták, ’akkor visszahívnak’. Amint letettem a telefont, izomból sprinteltem hazáig, kb. 20 perces sprint volt, míg hazaértem, és pont mikor hazaértem újra hívtak, és akkor odaadtam a szüleimnek, hogy megbeszéljék, hogy mi merre hány méter. Utána két napra elmentem Kispestre, megnéztem az Akadémiát, hogy milyen, körbenéztem, és annyira megtetszett az egész, a focival kapcsolatos elképzelések, napi két edzés, iskola helyben, így nem kell állandóan utazgatni, kijönnek hozzánk a tanárok és akkor minden helyben van. Újpesten nekem reggel hatkor kellett fölkelni, elmentem Újpestre középiskolába, onnan átmentem edzésre, az ugye este hatkor volt, kettőig suliban voltam, a kettő között valahol ténferegtem a városban, utána este edzés, majd haza, este tízre érkeztem meg. Ez az évek alatt kissé fárasztóvá vált, így aztán úgy döntöttem, hogy próbáljuk meg a váltást, csak jól jöhetek ki ebből, egész nap foci lesz, az csak jó lehet – így kerültem ide az Akadémiára.

Volt akkor valami jó híre a Honvéd Akadémiának, biztatónak tűnt, hogy itt valami épül?

Volt, volt persze, Hallottam már akkor az MTK Sándor Károly Akadémiájáról, és a Honvédnál meg akkor új volt a pálya, felújították a stadiont, teljesen új volt az akadémiai épület, és akkor annyira megtetszett mindez, hogy én is részese akartam lenni, így könnyű volt a váltás.

Kik voltak még a te osztályodban?

Az én osztályomban volt még a Vólent, a Vólent Roli. Aztán a Vernes Richárd, a Czár Richárd, a Czuczi Márton, ő is játszott NB1-ben. A Nagy Geri, a két román srác: a Sergiu Moga és a Remes Sebastián, meg… Nem is tudom így hirtelen, még kik voltak itt, akik be is mutatkoztak az NB1-ben… Volt még a Nagy Armand, csak ő hamar megsérült.

Vele egyébként tudjuk, hogy mi lett? Nagy tehetségnek mondták őt is…

Sajnos a térde miatt abba kellett hagynia a focit, aztán előbb a szülei vállalkozásában dolgozott, de azóta onnan is váltott. Aztán volt még a Vereczkei Dániel, ő is velünk volt. Aztán még sokan jöttek ebbe a korosztályba az évek során. Mindig jött valami új játékos.

Milyen volt az élet az akadémián? Erről nem sokat tudunk szurkolók. Milyen volt egy hétköznap?

Be volt osztva elég szigorúan. Egy napirendünk volt, mintha munkahely lenne, reggel 7.45-től suli, ott másfél órát benn vagy, aztán egy edzés, és utána ebéd, aztán megint egy másfél órás tanóra, vagy kettő, utána megint edzés. Így teltek a napjaink. Suli, edzés, suli, edzés.

Ez számított valamit a közösségi kohézióban, hogy pályán és osztályban is egy csapatot alkottatok?

Persze, hisz 0-24-ben együtt voltunk. Ugyanaz volt a csapattársam, aki az osztálytársam. Tudtuk egymásnak a gondolatait is, ezért is volt jobb ez az akadémia, mint más csapat, például az Újpest, ahol nem ilyen rendszerben képezték a játékosokat. Csapattá kovácsolta mindez az egész brigádot, nem voltak széthúzások. Persze voltak kis klikkek, de a pályán, ha összefogás kellett, akkor a csapat összefogott, bárki ellen. Más ifi- vagy felnőtt csapatokra jellemző széthúzás itt nem volt.

Volt olyan a srácok között, akire azt mondod, hogy életre szóló barátod lett?

Persze, hogyne, egy csomóan. A legjobb barátaim az Akadémiáról kerültek ki.

Meg lehet kérdezni, hogy kik ők?

Persze. Sarnyai Róbert (Kispestről előbb az NB III-as Csepelhez került, majd Csongrád megyébe, ahol különböző csapatokkal ingázik a megye1 és az NB III között – szerk. v.h.), ő nem volt sokáig velünk, két évet volt itt, sajnos lemorzsolódott. Czuczi Marci, Vereczkei Dániel, Futó Zsombor, Nagy Geri is, ő még mindig itt van, és nagyon jó barátom. Vernes Ricsivel is jóban vagyok, Vólent Rolanddal, de alapvetően majdnem mindenkivel, aki itt volt.

Gondolom, követitek is egymást, hogy ki hol játszik, hogy megy a sora…

Persze, szoktunk egymással beszélni, követjük mindenkinek a pályafutását. Még akik abbahagyták a focit, azokkal is ugyanúgy megmaradt a jó kapcsolat.

Volt olyan, akiről esetleg azt gondoltátok, hogy hú, ő egy nagyon nagy tehetség, közületek?

Persze, minden korosztályban megvolt az a játékos, akit külön is kezeltek, külön kalap alá vettek, mert jobb volt az átlagnál, és akkor többet foglalkoztak vele, több játéklehetőséget kapott, vagy eggyel följebb játszott. De nem éreztették, hogy te kevesebb, vagy mint ő, csak mégis ő egy kicsivel többet kapott. Mégiscsak ez egy „futballipar”, ki kell termelni játékosokat a felnőtt csapathoz, szóval, ha valakinél meglátják azt, hogy benne van lehetőség, akkor persze, hogy vele egy picivel többet fognak foglalkozni.

Egyéni fejlesztésre mennyire mentek rá?

Volt, volt egyéni fejlesztés. Az elején mondjuk ez még annyira nem volt kiforrva, még az akadémia vezetősége is tanulta ezt az egész rendszert, de mára már nagyon erősen kialakult ez, mindenkinek le van adva, hogy neked a konditeremben, neked meg a pályán mit kell csinálni, neked ezen a poszton ezt és ezt kell tanulnod, és ezeket magadnak is kell fejleszteni, szóval annyira tökéletes már a rendszer, hogy szinte posztokra csinálnak játékosokat.

Mennyire egyértelmű a játékosok fejlődési útja? Arra gondolok, hogy hogy az általad is említett, már eleve kimagasló játékosok jutnak el törvényszerűen az első csapathoz, és lesz a vezére keretnek, vagy van meglepetés, hogy egy elsőre leírtabb, tucatabbnak gondolt játékos lesz az, aki előbb odaér az NB1-be?

Ó, nagyon sok ilyen volt. Mióta én fönn vagyok az első csapatnál, 6-7 éve, azóta nagyon sok játékos fordult meg itt. Volt, aki nagyon fiatalon került be az első keretbe, aztán az élet úgy hozta, hogy lemorzsolódott, mert nem dolgozott annyira, nem figyelt oda annyira. Aztán volt olyan, aki annyira fejébe vette ezt az egészet, hogy ő majd odakerül, hogy tényleg odakerült.

Akkor ezt kimondhatjuk, hogy ezen múlik, hogyha megvan a lehetőséged, akkor melózni kell?

Igen, ezen múlik. Főleg most, a mai fiataloknak. Ugye egynek kötelező játszani. Az akadémián viszont vannak százan, mindenki nyilván az az egy akar lenni. Meg kell küzdeni a helyért. Ott vagyunk azért mi is, mi is akarunk játszani, az nem úgy van, hogy fiatal vagy, neked elsőbbséged van, gyere, játssz a helyemen. Melózni kell és csinálni – ez a követendő példa, különben az élet az lemorzsol főleg a foci. Beraknak, ha nem teljesítesz, akkor jön a következő!

Említetted, hogy hét éve nézed folyamatosan, hogy jönnek fel az újabb és újabb fiatalok. Ti, akikről –fura ezt kimondani, de Kamberék/Lovricsék után a csapat legrutinosabb tagjai vagytok, ti mennyit tudtok segíteni és miben a fiataloknak? Figyeltek rájuk, hogy ne szálljanak el? Mennyire tudtok befolyásolni srácokat?

Próbálkozunk… Néha nehéz, néha meg elfogadóbba srácok… de, hát ez emberfüggő. Van, aki elfogadja, hogy tanácsot ad egy olyan játékos, akinek van valami a háta mögött, valaki meg úgy van vele, hogy nekem nem mondja meg senki, hogy mit csináljak, mert én azt tudom. De azért próbálkozunk.

Hogy éled meg, hogy változik a szereped az öltözőben? Mert változik, hiszen más a helyed az öltözői hierarchiában ahhoz képest, amikor fölkerültél az első keretbe, vagy bemutatkoztál a Diók vagy a Vidi ellen…

Furcsa ez. Régen ahhoz voltam hozzászokva, hogy én vagyok a kis hülyegyerek ott a szélen, aki rohangászik, labdát szerez, majd lepasszolja az idősebbeknek, aztán ha megkérdezik a véleményét, csöndben van, úgyse hallgatnak rá, majd, ha idősebb lesz. Most meg bizony meg vagyok lepődve, hisz már kikérik a véleményem, meghallják, amit mondok, nem az van, hogy jaj, fiatal vagy, kussoljál már, majd beszélhetsz, ha lesz elég meccs a hátad mögött. Ma, ha valamit mondok, akkor felkapják a fejüket a többiek, hogy hoppá…

És sűrűn mondasz valamit, vagy az, vagy aki ritkán szólal meg, de akkor nyomatékosan?

Nem vagyok az a, hogy mondjam, megmondó ember, aki megmondja, hogy ezt és ezt kell csinálni. Kommunikálni szeretek – a pályán. Segítem a többieket, ez a dolgom, hogy megszervezzem az előttem és mellettem lévőknek, hogy jobbra menjél, balra menjél, följebb menjél, gyere vissza… segíteni nekik, ez az elsődleges dolgom. Amikor fiatalabb voltam, csöndben voltam, mert amikor azt mondtam volna, mondjuk a Tandiának vagy a Debreceninek, hogy te, menjél már jobbra, akkor rám néztek volna, hogy te, mit akarsz? Vagy mondtam volna, a nem is tudom ki volt itt akkor, mondjuk a Tchaminak, hogy gyere már vissza, akkor rám nézett volna, hogy maradjál már. Ma viszont már akár fiatal, akár idős, akár korombeli, ha szólok neki, akkor meghallja és próbálja megcsinálni amit, mondok.

Hogy állsz a posztokkal? Ez örök visszatérő kérdés nálunk a blogon, hatalmas vitákat kiváltva, hogy mi az igazi helyed. A szurkolók nagy része el is könyvelte, hogy te balhátvédben vagy a legjobb, egyébként sokszor én is ezt képviseltem, egészen tavaly tavaszig, mikor Rossi megtalálta neked a juvés 5-3-2-ben a 3 belső védő közül a baloldali szerepet. Viszont te már több nyilatkozatban is jelezted, hogy eredetileg belső védő, vagy sőt azt is szeretsz a legjobban játszani?

(nevet) Igen, én szeretek középen játszani, mert akkor többet lehetek játékban, mint a szélen. Engem, megmondom őszintén, kicsit zavar az a vonal, beskatulyáz, de ha kell, azt is megoldom, eddig is megoldottam, ezután is meg fogom. Én is hallottam, hogy a szurkolók szemében én balhátvédnek nőttem föl (nevet), aminek annyira nem örülök, de hát ez van.

Főleg, hogy ha már szél, akkor jobblábasként inkább jobbhátvéd lehetnél.

Igen. De hát így hozta az élet.

Mindenesetre ez egy csodálatos vészposzt lett, úgy látszik.

Úgy kezdődött ez az egész történet, hogy amikor idejött a Rossi mester, akkor neki megvolt a fejében, hogy én hányadik játékos vagyok, igen, középen én voltam az ötödik belső védő. Balhátvédben pedig megvolt a Vidovics, de ő megsérült a Diósgyőr elleni meccsen, én pedig beálltam 15 percre. Azt se tudtam, hol vagyok, fogalmam sem volt róla, soha nem játszottam még balhátvédet előtte, igaz, én balbelső védő szeretek lenni, de ott a szélen… Azt se tudtam, hova forduljak, rugdostam össze-vissza a labdákat. De aztán volt egy hetem felkészülni a Videoton ellen, mert mondta a Rossi, hogy nekem ott kell játszani addig, amíg a Vidovics fel nem épül. Nem volt egy nagy sérülése amúgy, pár hetes kihagyás várt csak rá, és addig én leszek a bal bekk, ezt meg is mondta mindenki előtt a Rossi, hogy ez csak egy vészhelyzet, a Vidovics gyógyulásáig. Utána visszatér és ő játszik majd. Aztán jött a Vidi meccs, én meg nem is tudom, az nagyon jól sikerült, Harasztit fogtam talán, meg a Gyurcsót is, és hirtelen leszedtem mind a kettőt, én is néztem, hogy Úr Isten, mi van itt, én tényleg balhátvéd leszek? (nevet) Jött a Fradi meccs, megint nyertünk, megint jól játszottunk, ugye ott volt a Somalia helyzete, amit kifejeltem – akkor megint bennragadtam a kezdőben, szépen lassan, így csináltam a dolgomat, futottam, küzdöttem, hajtottam, benn akartam maradni a tizenegyben. Aztán Vidovics felépült, és az edzőnek főtt a feje, hogy rakja-e vissza őt, vagy ha úgyis megy a csapatnak, akkor hagyjon engem? Úgy alakult, hogy a Vidovics nem dolgozott annyira edzéseken, kicsit belenyugodott, hogy majd úgyis ő tuti kezdő, vagy ha rögtön nem is, akkor majd én rontok, és jön megint ő. De úgy néz ki, nem rontottam el, mert őt elküldték, én meg annyira megtetszettem Rossi mesternek, hogy ott ragadtam a keretben… öt évre. (nevet)

Ez a Fradi meccses jeleneted, amit említettél, emblematikus lett a szurkolók körében.

Igen, azt sokszor emlegetik (nevet).

Kisebb fajta sztárrá avanzsáltál. A magánéletben is ilyen brahis arc vagy, ez így belülről jön? Nagyon tökös megmozdulás volt az…

Persze, így van. Én ilyen vagyok. Szeretem élvezni az életet, ha így alakulna megint, bármikor megcsinálnám az ominózus jelenetet újra, ha már elcsúsztam, nem azon parázok, hogy Úr Isten elcsúsztam, hanem kicsit fejjel belepiszkálok, aztán mehetünk tovább.

Ez azért is érdekes, mert nem egy olyan játékost láttunk Kispesten, akinek rosszul sikerült az első megmozdulása, és az visszaveti annyira, hogy akár a csapatból is kikerül, például csatárként rávezetve a kapusra elrontja a ziccert, önbizalmilag meg összeesik. Te meg védőként a negyedik meccseden egy ilyet bevállalsz, Fradi ellen, a Fradi pályán egy ilyen alázó mozdulatot, Hantával tomboltunk a sajtóteraszon, elképesztő.

Ezt még mindig vissza-visszahallom, de hát ez egy jó sztori. (nevet) Szeretek a Fradi ellen játszani, mert mindig van valami, amivel lehet kitűnni.

Például egy bombagóllal…

Például egy bombagóllal. (nevet) Amikor bement, még nem is vágtam le, hogy ez ekkora volt, csak simán örültem a gólnak, később a tv-ben nézve vissza én is fogtam a fejem, hogy hú, ez nem lett kicsi.

Beszéltünk már a barátaidról Kispesten. Kik voltak azok a játékosok, akikre példaképként, vagy technikai tudásuk miatt nézel fel az eddigi keretekből?

Akivel én együtt futballoztam a Honvédban, ugye a Davide egyértelmű, a number one, a legjobb. Martinez is nagyon jó volt, még mindig nagyon jó futballista lenne, ha nem sérülne meg állandóan, szegény. Ővele is nagyon jó barátságot ápolok. Aztán ott volt Zelenka. Kegyetlen nagy arc volt. Állandóan ordítozott az öltözőben, kis szőrös ember, elképesztő figura. Figyelj, én ilyen lassú játékost még nem láttam. Amikor edzésen futottunk, én már a pálya végén voltam, ő a tizenhatosnál gurult. Aztán meccseken olyan labdákat adott 40 méterről, úgy látott a pályán, ahogy kevesen. Tandia elképesztő jó belső védő volt. Rá lehet mondani, hogy tőle lehetett tanulni. Kár, hogy csak ilyen kevés időt töltött Kispesten.

Őróla lehet tudni, hogy merre jár?

Igen, az Arab Emírségekben játszik.

Ő ilyen beleszarós volt amúgy Honvéd-ügyben? Nagyon átmeneti dolog volt csak neki a klub?

Nem mondanám. Nem Honvéd-ügyileg volt ő ilyen – ő alapból ilyen srác. Beleszarós típus. megcsinálja, amit kell, megkapja a kis pénzét, aztán elvan. Flegma gyerek volt. Nem törődök semmivel, ne szívassanak, aztán kész. Volt az a hülye megnyilvánulása egyik edzésen hogy „half money, half Tandy”, de ezt csak viccből mondta. (nevet)

Milyen a viszony a Honvéd játékosokon túl más csapatok játékosaival? Ugye nekünk a szurkolóknak a fejében ott az idealizált kép, hogy a mieink értünk harcolnak, és ugyanúgy utálnak más, főleg nagy ellenfél- csapatokat, mint mi. A való életben ez hogy van? Gondolom a pályán látott egészséges küzdelmen túl, megvannak a barátok máshonnan is.

Persze, mindenkinek megvannak különböző csapatokból a barátai, de a pályán ez nem nyilvánul meg: ha ketten megyünk labdára és a másik az én egyik legjobb barátom, akkor ugyanúgy odaverek alá, mintha egy ismeretlen lenne, ezen nem múlik. Persze vége a meccsnek, elmegyünk valahova, megbeszéljük a dolgokat, adunk egymásnak két tockost, aztán legközelebb találkozunk újra a pályán. Számomra ez így működik. Ami a pályán történik, ott nincs semmi magánélet – ott kizárólag a foci van. Mindenkinek megvannak a barátai másik csapatokból, van, aki máshol nevelkedett például, de elkerült ide vagy oda, attól megmaradnak a régi kapcsolatok, ezek működnek.

Itt a Honvédon belül teljesen szemmel látható volt, hogy a tavalyi csapat (és a kevésbé erős eredmények ellenére az idei is) nagyon egyben volt, úgy mentetek egymásért, hogy azt öröm volt nézni egész évben. Túllépve kicsit a csapaton és hétköznapokon, a magánéletben is egy összetartó társaság vagytok?

Hogyne! Mindig, ha vége az edzésnek, megbeszéljük, hogy menjünk el valahova kajálni, vagy csináljunk valami közös programot. Esetenként öten-hatan összeállunk és elmegyünk valahova, szóval megvannak ezek a külön programok.

És ebben volt valami előrelépés mondjuk a bajnokcsapatot és a négy-öt évvel ezelőttit, légiósdús éveket összevetve?

Nagyon sok, nagyon sok! Amikor tele voltunk külföldivel, az valami borzasztó volt, valami hat nyelven beszéltek az öltözőben, mindenkinek megvolt a kis klikkje, máshoz nem is szólt, egy jó szót sem senkihez, borzalmas volt. Ez a mostani, ez az IGAZI. Hiába vannak külföldiek, ők is beilleszkednek, ugyanúgy tudnak a magyarokkal szót érteni, mint a barátaikkal. Emberileg is… Itt van a Kambi, a Lovrics, ők már ugye idősebbek, összetartják a magyar és a légiós brigádot, tudnak magyarul, angolul, szerbül is.

Mondhatjuk akkor, hogy Lanza, Kamber, Lovrics a vezérürük a keretben?

Igen, végülis igen. A Kambi az nagyon nagy összetartó erő a Lovriccsal. A Nagy Geri is, én is próbájuk összehozni a magyarokat, fiatalokat, külföldieket. Próbálunk olyan hangulatot teremteni, hogy az mindenkinek tetsszen, ne legyenek elkülönülések! Senki ne húzódjon vissza a csigaházába. Megpróbáljuk megcélozni a közös hangot. Ezért is szoktunk elmenni például csapatbüntetésből, ami úgy jön össze, hogyha valaki telefonozik vagy késik, és büntetést kap, azt bedobjuk a csapatpénzbe, és ha annyi összegyűlik, akkor elmegyünk egy közös vacsorára, ezzel csak jobban összekovácsolódik a csapat. Ami ugye régen nem volt jellemző, de ma egyre többször fordul elő. Ebben segít az is, hogy meccs előtt közösen hallgatunk zenét, amit én keverek, Youtube-ról, elteszem, amit a héten hallgattam, összerakok ilyen szetteket. Általában valami diszkós, hogy senkinek ne legyen ellenére, és pörgessen is a meccsek előtt. Vettünk egy hangfalat az öltözőbe, és oda küldöm fel telefonról a zenét. Valami kell, tudod, 2 órával meccs előtt megérkezünk, kell valami hallgatnivaló. Én nem vagyok híve a szóló fülhallgatóba merüléseknek, akkor nincs semmi kommunikáció. Így legalább a közös hallgatással együttesen is készülünk lélekben a meccsre. Berakom a fülest, ülök a sarokban, magamba zuhanok – ennek semmi értelme.

Ez a DJ-szerepkör régen nem a Kemenes vagy a Vernes reszortja volt?

De igen, de most átvettem a stafétabotot, senki nem szólt, hogy ezzel gondja lenne. (nevet)

A marcona külső és a sajátos öltözködés, tetkók összefüggésben vannak a zenei ízléseddel?

Nem, abszolút független. (nevet) Latin, r’n’b, és popos cuccokat kedvelek főleg, de mindenevő vagyok alapvetően. Idefele a kocsiban pl. most rockzenét hallgattam.

Az edzőnek milyen szerepe van a kohézióban? Éreztél különbséget e téren a mesterek között?

Minden edző csapatot akar építeni, persze csak ezt mindenki máshogy próbálja. Volt, aki barátkozott a játékosokkal, volt, aki kicsit visszább húzódott, megint volt, aki „kis barátság, kis távolságtartás”. De mindenki kohéziót akart teremteni – van, akinek ez sikerült, van, akinek nem.

Ha már játékosok és belső viszony… Tavaly télen történt egy szurkolók által nehezen megemésztett kettős eligazolás, Botka és Prosser esete. Ti ezt, hogy éltétek meg? Arra vagyok kíváncsi, hogy sajnáltátok a távozásukat, vagy egy teljesen érthető, a profi világban bevett lépésként értékeltétek? Főleg a célcsapatok tekintetében.

Hm. Értem. Persze hogy sajnáltuk a távozásukat, hiszen ez egy olyan csapat volt akkor, hogy benne volt a levegőben, hogy bajnok lehet a Honvéd. Ugye Endi is meghatározó volt, Proszi is, sajnáltuk, hogy itt hagytak minket. De úgy voltunk vele, hogy ez az ő döntésük, mindkettejüknek megvolt a saját célja, hogy mit szeretne elérni, és úgy érezték, a Honvédban ezt nem tudják, megpróbálják máshol. Kicsit hülyén jött le, hogy Proszi a Puskáshoz, Endi meg a Fradihoz ment, a két legutáltabb csapathoz, de mi játékosok ezzel mit tehetünk? Nem utálhatom meg őket azért, mert átment egy másik csapathoz, amit a szurkolók nem szeretnek… meg nagyon én se… főleg a Fradit, mert ugye Újpest, majd Honvéd nevelésként belém nevelték, hogy utáljam a Fradit. De ez az ő döntésük, elfogadjuk ezt.

Tényleg, ez a mai játékosokban még működik szerinted, hogy tegyük fel, a Honvédnál annyira ellehetetlenülnének a körülmények, mint az érkezésed előtt jóval, a borzalmas ezredforduló idején, nem tudom, Te arról mennyit tudsz…

Hát, tájékozódtam. Meg még jóval Hemingway érkezése előtt egyszer játszottam itt ifiként az Újpesttel, olyan katasztrófa volt a pálya, az öltöző és en bloc minden, hogy leültem az egyik padra, leszakadt alattam. Kimentünk a pályára, aminek a közepén nem volt semmi, csak föld, és csak a négy sarokban volt fű… borzalmas volt.

Tudod, itt vittek le játékost, pont az újpesti Petőt 1998 őszén úgy a pályáról, hogy beszakadt alatta a hordágyunk…

Uhhh… (nevet)

Tehát ha ilyen katasztrofális időszak lenne, és érkezne hozzád három ajánlat, hogy elmenj innen, mérlegelnél, hogy hova írj alá, ha ezek között van olyan is, például ami nincs a kispesti drukkerek szívében? Tudom, nehéz kérdés ez…

Igen, nehéz. De ha hívna a Fradi, egyértelműen azt mondanám, hogy NEM, akkor inkább itt maradok a borzalom körülmények között is. Én azt a közeget ott nem bírnám. Nem a játékosokkal van bajom, bár azok között is van egy-két kevésbé kellemes figura, de az az egész közeg, ami körbeveszi őket… Vannak persze normális fradista ismerőseim, nem ilyen mindenki, de a többség… Nem érezném ott jól magam. Ha más csapat hívna, ami nem vagy rivális, persze elgondolkodnék, ha a fejlődésemet az tudná szolgálni, persze.

Az Újpest közel áll még a szívedhez?

Igen. Ott nevelkedtem. Ha valamikor úgy alakulna, akkor nyilván nem utasítanám el őket, lehet, hogy ez nem fog tetszeni a Honvéd-szurkolóknak. (nevet) De én úgy vagyok vele egyelőre, hogy nem jobb ott a helyzet, mint itt. Itt pedig jól érzem magam, ez a második otthonom, amit Kispesten kaptam, azt sose tudom elfelejteni.

Nem akarok nagyon necces húrokat pengetni, de nektek, játékosoknak milyen a hozzáállásotok a felcsúti akadémiához? Nyilván nem egy hőzöngést várok tőled, mint játékostól, csak érdekel, hogy mi az általános vélemény erről a jelenségről? Anno a Stadler FC is egy kreált csapat volt, de ott legalább a 3000 akasztói helyi czukk kiült a lelátóra, nem odabuszoztatott iskolások nézték a kreált légiós tizenegyet?

Hát, igazából ehhez most én nem szeretnék semmit hozzáfűzni, ez nem az én reszortom, hogy egy másik klubot értékeljek, egy ilyenbe belemenjek. Mindenkinek a saját joga ott játszani, ahol jónak tartja.

Nagy Gerinek volt egy tök jó nyilatkozata, még amikor megnyertük a bajnokságot, hogy annak is nagyon örül, hogy ezt veled nyerhette meg, mert te vagy még a keretben, akinek ez extra fontos. Ebből eléggé arra következtetek, hogy Újpest-nevelés mivoltod ellenére, és amellett, hogy mindig az marad a szívedben az egyik csapat, a Honvéd is eléggé beférkőzött a lelkedbe…

Persze, ez nekem egy második otthon, ha bármi olyan történne, ami miatt én elmennék innen máshova, akkor tudnám, hogy ide mindig visszajöhetnék, mert itt szívesen fogadnak az emberek. Tényleg egy második otthon.

Ha már távolabbi jövőről beszélünk, mik a hosszú távú céljaid? Külföld, vagy stabil NB1-es lét? Mik az elképzeléseid?

Egyelőre az az elsődleges célunk, hogy megnyerjük a kupát. Hosszú távon annyira még nem tekintek előre, nem lenne rossz a nagyon sok NB1-es meccsszám elérése, külföld se lenne rossz, és ott is megmutatni magam, de úgy vagyok vele, hogy elsősorban a jelenre kell koncentrálni és teljesítenem, aztán majd meglátjuk, mit hoz a holnap.

Csak teoretikusan, ha valamikor szóba jönne külföld, van olyan terület, ami játékstílus és ottani életmód szerint különösen érdekelne?

Esetleg Spanyolország. Ha úgy alakulna, ott szívesen kipróbálnám magam.

Hidivel van kapcsolat?

Van, van, szoktunk beszélni. Imádja a helyet. Azt mondta, minden nagyon jó kinn, igaz, kis városban játszik és él, de közel van hozzájuk Gijón, Madrid… nagyon jó helyen van, jól is érzi magát, a feltételek is mindenben adottak. A sérüléséből kigyógyult, játszott is már meccset csereként.

Olyanon már gondolkoztál, hogy a pályafutásod lezárultával mihez kezdesz? Mondtad, hogy a mára koncentrálsz, de van elképzelés a távolabbi jövőről? Szeretnél a sport területén maradni, speciel fociban? Vagy más területen látod magad?

Sok minden megfordult már a fejemben erről. Én annak idején elkezdtem az egyetemet a SZIE-n, humánerőforrás szakon, sajnos két teljes szemesztert töltöttem csak ott, mert akkor kerültem fel az első kerethez stabil kezdőjátékosnak, és a kettő nehezen volt nekem összehozható. Gondolkodom azon, hogy azt befejezzem, mégiscsak emberekkel, pénzügyekkel foglalkozó szakterület, így a focitól sincs annyira távol. De azon is gondolkodtam, hogy edzőként dolgozzak.

Erre mekkora az affinitás benned?

Szívesen lennék felnőtteknél edző, de érdekes, a gyerekekhez egyelőre nincs türelmem. Ahhoz még szükségem van pár évre. (nevet)

Ilyen szemmel amúgy figyeled, figyelted az edzőid a Honvédnál, milyen taktikát alkalmaz, hogyan viszonyul a játékosokhoz?

Figyelem, persze, mert ezzel magamat is fejlesztem. Minden edzőtől lehet valamit tanulni. Nem mondom, hogy mindent felírok a kis füzetkémbe otthon, de figyelek, nyitva tartom a szemem.

Hidi távoztával Kamber lett a kapitány – neki hivatalosan is Nagy Geri a helyettese?

Igen. Ő a második számú.

Ők hogy lettek kiválasztva? A vierchowodi kijelölős módszerrel, vagy szavazással?

Kambi alapból megvolt már Hidi mögötti helyettesként, ő volt az első számú cserekapitány. Amikor Hidi megsérült, eleve mindig övé volt a szalag. Hidi távozásával aztán ő lett az első számú. Kellett egy második számú kapitány. Szavazással döntöttük ezt el. Titkos szavazás, mindenki ráírta egy cetlire a nevet, odaadtuk az edzőnek, az megszámolta és így lett végeredmény.

Ez tudható, nyilvános, hogy mi lett a sorrend?

Ez nem volt téma. A többség Gerire szavazott, elég egyértelmű volt, ő volt itt a legrégebben, de más is kapott néhány szavazatot. Davide is szóba került, ő is kapott párat. De szerintem jó így, hogy nem ő a csapatkapitány, hanem ő egy másfajta vezér a pályán.

Mennyit számít az ő jelenléte a pályán?

Sokat, nagyon sokat. Ő egy biztos pont, tudod… Ha valakinek a mérkőzésen nem megy úgy a játék, akkor tudja, hogy odapasszolva a Lanzának akkor nem az lesz, hogy mint egy rugófalról, jön vissza a labda, és jöhet az ellenfél újra, hanem ő megtartja, vagy ha úgy alakul jó ütemben passzolja vissza, vagy faultot csinálva lassítja kicsit a játékot, szóval őnála biztos helyen van a labda.

Azt ti is egyértelműen tapasztaltátok, ami a lelátóról látszik nekünk, hogy ő rengeteget változott az első kispesti etapjához képest?

Hogyne, nagyon sokat változott! Ugye volt neki ez a „kis problémája”, nevezzük így, és ott nagyon sokat tanult. Eszméletlen sokat változott. Beért a gondolkodásmódja. Neki a család a legfontosabb, mint afféle tipikus olasz embernek, és próbál ehhez mérten viselkedni, hogy ne hozza őket kellemetlen szituációba. A második család pedig számára a csapat – ahol úgymond egy apa-szerepet vállal fel.

Rossi amúgy mennyire volt nektek ilyen másik apa-szerepben?

Hát… nem mondanám őt apa-szerepnek… inkább egy ilyen Nagy Sándorként, nagy fővezérként vezetett minket, amit ő mondott, az úgy is volt, mind beálltunk mögé csináltuk, amit kért.

Rossinál volt változás a két időszaka között? Én úgy láttam ő is rengeteget fejlődött a korai időszakához képest.

Volt változás. Eleve a keret is más lett. Több lett a második körben a fiatal, akikkel jobban meg tudta magát értetni. Ha ráordított egy fiatalra, az fülét-farkát behúzta, „jó, rendben, csinálom, csinálom”. Régebben egy-egy idősebb játékos ezzel nem mindig volt így, hiába perlekedett vele is ugyanúgy a Rossi. Most viszont amit szeretett volna azt rá tudta erőltetni a csapatra, ez a kémia működött és mentünk előre. Szabadjára engedte az energiákat, és ez jött ki belőle.

Tavaly év elején, mikor elindult a szezon azzal a vizes angyalföldi meccsel, akkor te mondjuk hova vártad a csapatot? Vagy amikor visszajött Lanza? Voltak merész álmok?

Nézd, majdnem minden évben jól kezdtük a bajnokságot, szóval, ha megnézzük, az első öt meccsekből jellemzően négyet nyertünk. Persze minden bajnokságot úgy indítottunk, hogy na, majd most lesz, most lesz az amikor… Tavaly is ez volt. Aztán jött egy pici hullám, aztán visszatért Lanza, jöttek a meccsek, szépen lassan gyűjtögettük a pontokat és oda-odaéregettünk a dobogó közelébe. Nem voltunk legfölül, de ott voltunk tűzközelben. Aztán télen úgy fordultunk, hogy holtversenyben első helyen voltunk. És akkor ott valamit éreztünk, amikor kimentünk Törökországba is, hogy itt valami változás van, lehet itt valamit elérni. Elkezdtük a tavaszi szezont és ugyanott folytattuk ahol télen abbahagytuk! Hoztuk a meccseket, bár a Fraditól kikaptunk a kupában, asszem tavaly ők vertek ki, igaz? De utána a bajnokságra lehetett koncentrálni és jöttek a meccsek megint, és úgy voltunk vele, hoppá, ebből lehet valami, csináljuk végig. És végigvittük.

Volt olyan pillanat, amit meg tudsz határozni pontosan, amikor elhitted te is, hogy ez tényleg meglehet?

Utolsó előtti forduló, a Debrecen meccs után már éreztem, hogy már bajnokok vagyunk, kezdtem ízlelni, hogy ez megvan. A Vidi-Fradit néztük hazafele, úgy voltam vele, csak legyünk most bajnokok után egy hétig bulizunk, meg sem állunk! Aztán lefújták, és ott ültem, a ***** életbe, tudtam, hogy az utolsó fordulóban dől majd el, biztos voltam, hogy ez lesz… Mondtam is még a többieknek mikor annak idején elkezdtük a téli felkészülést, hogy bárcsak az utolsó fordulóban dőlne el a bajnoki cím, bárcsak, bárcsak. Aztán a Debrecen meccs után már azt gondoltam, hogy hí, nem lenne ez olyan jó mégsem (nevet), jobb lett volna most nyerni, de… végül így lett a legjobb. Csodálatos.

Az egy elképesztő késődélután/este lett május 27-én, az biztos… Gondolhatod, 24 éve vártuk ezt, a ’93-mas bajnokcsapatot még gyerekként láttuk. Megmondom őszintén, nálam az átkattanás pont hozzád fűződik (bár ezt a nagy pesszimizmusom miatt senkinek sem mertem mondani, Hantával is összevesztünk hazafele a kocsiban hogy miért kiabál el mindent): Szombathelyen (Sopronban – szerk. v.h.) Epi bevállazta a győztes gólt, ismét a legvégén, és utána jött a hazafejelésed…

Én meg kapufát fejeltem…! (nevet) És rengeteg ilyen volt, Gyirmót meccs, MTK, tipikus amerikai film volt, nehezen indul be, aztán minden összejön… A kedvenc meccsem egyértelműen a Vidi elleni döntő, de azon kívül Debrecenben az utolsó előtti forduló, ott olyan játékkal rukkoltunk elő, hogy mi magunk sem hittük el…

Mi sem a lelátón… Magyar Atletico Madrid…

Azaz! Úgy járattuk a labdát, úgy mentek az egyérintők, hogy mi sem hittük el, hogy ilyet is tudunk. (nevet) A Mezőkövesd is ilyen volt, ami 5:2 lett talán… 5:1? Na, az. Jó meccs volt. Gyirmót meccs az szenvedés volt, de a vége annak is jó lett szerencsére… Voltak jó meccsek. (nevet)

Én akkor bizonytalanodtam el, amikor Lanza kihagyta a tizit a Vasas ellen. Végül ki is kaptunk 1:0-ra. Na, én ott ijedtem meg, hogy nem igaz, a Vasas surranó pályán behúzza majd a címet, amíg mindenki ránk meg a Vidire figyel…

Én azt a Vasas meccset legszívesebben kitörölném. A tavalyi szezonban a Vasas ellen nagyon rossz meccseket játszottunk, mindig olyan hülye ütemben kaptak el minket, mikor tipikus régi Honvédként balszerencsés gólokkal kikaptunk, hiába nyomsz, aztán úgyis kikapsz, mert betalálnak egy ilyen nem is tudom, milyen hülye góllal… Ott is, amit kaptunk tőlük, az borzalom volt. Aztán hiába szorítottuk be őket, nem és nem ment be semmi. Hú, az egy nagyon rossz meccs volt!

A bajnoki döntőn, amikor kifutottatok a pályára, megfordult a fejetekben, hogy mikor volt itt utoljára telt ház? Nem ma… Inkább a ’90-esekben…

Nekem egyszer van teltházas emlékem, a Honvéd Legendák és a Brazil Masters meccs, ott volt ennyi néző…

Ennyi akkor sem…

Jaja, nem volt tele, ez igaz. De az volt az, amikor közel teltház volt. Viszont mikor kifutottunk a Vidi ellen, és láttuk a lelátót, mondtuk egymásnak, gyerekek itt minden lehet csak az, nem hogy nem mi leszünk a bajnokok, bármi van… Aztán valahogy nem úgy kezdődött a mérkőzés, ahogy azt elterveztük. (nevet) Főleg amikor egymás után rúgtak 6 szögletet, de rossz volt… Vagy amikor elment a lábam mellett a labda és a Scsepovics töketlenkedett, ez volt a szerencsém, így utolértem.

De hogy…

Fú, hát ott úgy voltam vele, láttam, hogy elmegy mellettem a labda, nézem, Úr Isten, Scsepo ott áll, mondom bármi lesz, ha elszakad a combom, akkor is utána megyek, és valahogy mentek, mert ez nem lehet… Nem lehet, hogy az én hibából szerezzen vezetést a Vidi…

Hú, én arra emlékszem, hogy a Scsepovics leszakad rólad, benn van a büntetőterületen belül, először nem mertem odanézni, aztán kinyitom a szemem, látom, hogy még nem lőtte el, te meg repülsz felé, mondom, egek, csak találd el a labdát…

Fú, az volt a szerencse, hogy nem vette észre, hogy jövök, csak a labdát nézte, a hosszúra akarta elrúgni, úgy fordult, és akkor volt egy pillanat, hogy oda puff, beértem. Na és onnan jött a meleg szitu, egyből rúgtak 6 szögletet. Az volt a szerencsénk, hogy Gróf kapott az állára egy rúgást, akkor jött egy öt perc ápolási szünet, ott mindenki lenyugodott és onnantól henger!!!

A végén azt néztük, hogy a védelem olyan volt, mint amit beprogramoztak, egy vonalban mozgatva állítottátok lesre a fehérváriakat.

Meg volt ez komponálva, Rossi, mint egy karmester irányította a dolgokat. (nevet)

Ott éreztük, hogy ezek ma nem rúgnak gólt.

Hát, ők se hitték el. (nevet)

Hihetetlen pillanatok voltak, mindjárt elérzékenyülök megint ezekre visszagondolva… Az egész szezont nézve a másik nagy szurkolói mantra az volt, hogy minket rendre sújtanak a bírók. Nyilván ez a sirám főleg a rossz időszakainkból táplálkozik, a szurkoló sokszor keres összeesküvéselmélet-magyarázatokat a borzalmas eredményekre. Ti ezt, hogy látjátok? Hosszú távon kiegyenlítődnek a tévedések, jó ítéletek, vagy tényleg volt, hogy lejtett a pálya?

Úgy vagyunk vele, hogy lehet, hogy egyszer minket sújtanak, de máskor meg majd minket segítenek talán. Persze amikor téved a bíró, akkor i is felfortyanunk, hogy te mit nézel? (nevet)

Idén ugye szinte kimondatlan cél a kupa. Holnap nagyon fontos meccs jön a sorozatban. (A Honvéd-Siófok végül a pálya alkalmatlansága miatt elmaradt. – szerk. v.h.)

Nagyon fontos meccs! Ne is mondd. Ha itt végeztünk én megyek is haza, aztán fekszem le aludni, készülök holnapra… Mindenkinek idén az az elsődleges cél: a KUPA. Ez a legkönnyebb út a nemzetközi színtérre… Könnyebb… semmi nem könnyű. De a bajnoksághoz képest valamelyest könnyebbnek tűnik. Már nincs benn a Vidi, Fradi, az úgymond keményebb csapatok. Meglehet az esély.

Csak hát vigyázni kell, emlékezhetünk, állt már jól a szénánk a kupában, aztán Rossival is jött stop a Kozármisleny ellen…

Vagy a Budaörs ellen idén tizenegyesekkel mentünk tovább… azt szépen összehoztam… utolsó percben üres kapura kihagytam egy helyzetet… abból rúgták fel a labdát, amit egy falt követett, amiből aztán rúgták a gólt. A 91. percben egyenlítettek… Borzasztó.

Titeket nyomaszt, vagy serkent, amikor a Tábor énekli, hogy ellenfelünk elverjük, a bajnokságot megnyerjük – vagy az idei verzióban: a magyar kupát megnyerjük?

Igazából meccsen ezzel nem nagyon foglalkozunk. Halljuk, hogy szurkolnak, de a szavakat nem nagyon értjük, hogy mit mondanak. Legalábbis én. A többiek nevében persze nem akarok beszélni, de én nem értem a szavakat, csak a duruzsolást hallom. De jól esik persze, hogyne esne jól… amikor tavaly énekelték, hogy nyerjük meg értük a bajnokságot… jól esett… Reméljük most a kupával is így lesz, és túllépünk holnap a Siófokon.

Van, akitől tartasz még az MK-ban? MTK, ’csút még benn van, az UTE és Loki mellett…

Nem igazán csapatoktól félek, hanem ettől a hülye időtől! Siófokon is, azt mondom neked, ha jó pályán játszunk, jó idő van, sőt nem is azt mondom, hogy jó idő, hanem mondjuk két napig nem esik a hó és száraz és egyenes a pálya, vagy max egy kis göröngy van, és lehet normálisan futballozni, akkor az a meccs megvan. Erre leesik a hó, tiszta latyak volt az egész talaj, nem tudod, ez kinek kedvez, viszed, ziccerben kapura, neked megáll a pocsolyában a labda, a Siófok hozza fel, nekik nem, nem tudhatod… hogyan kit segít és kit nem… hogy holnap milyen idő lesz… fagyott lesz a talaj vagy nem lesz fagyott? Lesz rajta hó vagy nem lesz rajta hó? Ez ilyen szerencsefaktor, ha úgy nézzük.

Reméljük a szerencsefaktor mellettünk lesz. Ami még érdekel, a szurkolókkal milyen a viszonyotok, például neked? Hallani most rendszeres találkozókról a vezérszurkolókkal, ezeken például ott voltál?

Igen, volt ilyen ősszel, ott voltam én is. Egész jó a viszonyom a drukkerekkel. Úgy érzem, szeretnek engem, mondjuk nem úgy, mint Epit, Lanzát, Grófot, ez az a hármas, akit imádnak, ők vannak ott legelöl… De a többi játékost is kedvelik, engem is, Nagy Gerit is, nincs ezzel probléma szerencsére.

Egyszer már Gerivel is beszéltem erről, hogy ti azon játékosok közé tartoztok, akik nagyon normálisan állnak a drukkerekhez. Még ha kritika is jön a lelátóról, akkor sem integettek ki, utolsó emberig maradtok aláírásokat osztogatni meccsek után, most, mikor kerestünk titeket erre az interjúra, egyből jöttetek, pedig ez nem a szokásos meccsutáni egyperces… Nem csoda, hogy a blogolvasók is kedvenceitek közé sorolnak, pedig a kispesti korzó hírhedt a saját játékosok betalálásáról is, felétek ilyet sosem éreztem. Ez mennyire tudatos részetekről, hogy így viselkedtek?

Természetesen jön ez belőlem. Én úgy vagyok ezzel, hogy ahol játszom, ott megteszek mindent azért a klubért, közösségért, legyen az bármi, egy jó szó bárkihez, vagy az ellenfelet fölrugdosni a lelátóra, vagy jól játszani, jó passzokat adni. Bármi. Ahol vagyok, ott mindent megteszek, hogy jól menjenek a dolgok, jó legyen a hangulat, jól teljenek a napok. Jól esik, amikor meccsek végén személyesen nekem mondanak dolgokat, vagy, hogy írogatnak nekem a Facebookon, gyerünk, csináld, szeretünk, ezek mind sokat jelentenek, de nem érzem azt, hogy én lennék valami központi kedvenc, az említett Davide, Epi és Gróf azok, akik a középpontban vannak. Mi azért vagyunk, hogy nekik jó legyen, hogy alájuk dolgozzunk, hogy a szurkolóknak jó legyen, mi ilyen munkások vagyok, ez a dolgunk, hogy melózzunk, és ami jó csurran cseppen nekünk is, annak örülünk.

Meg kell kérdeznem, mert furdal a kíváncsiság, ti a Csakblogot olvassátok? Hallottam már olyat is, hogy nem, a játékosok nem nézik, de azt is, hogy rendszeresen követik az oldalt.

Hogyne, nézem, olvasom. A meccsek előttit szoktam elolvasni, amit feltesztek, de a kommenteket, azokat megmondom őszintén, nem. Cikkeket igen. Szüleim meg egyenesen imádják! Minden egyes cikket, legyen az meccs előtti, utáni, vagy csak valami kis hétközi színes, mindent olvasnak. Utolsó kommentet is! Ők hívnak fel általában, hogy „Te, hallottad, hogy ilyeneket mondanak rólad?” (nevet)

Ezt jó tudni. Én sokszor gondolkoztam már azon, hogy vajon jó-e, ha lelkesítő posztot írok, nehogy aztán túlgörcsöljék a játékosok, ha olvassák… a bajnoki döntő előtt nem is mertem írni…

Görcsöt nem okoz az biztos, én szeretem olvasni ezeket a cikkeket, véleményeket, kíváncsi vagyok ezekre. Szeretem. Régebben, amikor osztályzatok voltak, az sem zavart igazán, mindenkinek megvan a saját véleménye, ezt el kell fogadni. Nemzeti Sport is osztályoz, mégis megveszem…vagyis ma már nem annyira… ezt el kell fogadni. Mindenkinek megvan a véleménye, ha tetszik, ha nem, ezt a békát le kell nyelnem. Ha engem osztályoznak, bárhogy is teszik, annak örülök.

Záró etapként pár villámkérdés, de nem a szokott kaja-pia-zene módon. Melyik volt a kedvenc kispesti kereted, mióta felkerültél?

A tavalyi. Egyértelmű.

Egy álomcsapat az eddigi társaidból?

Kemenes Szabit nagyon bírtam emberként és kapusként is, ő és Gróf is nagyon jó. Legyenek ők hátul. Jobbhátvédben King megosztva Endivel – bárkit levesznek a pályáról. Középen mondjuk Tandia és Elez. Balhátvéd? Oké, akkor legyek én (nevet). Nem szabadulok ettől a kereszttől (nevet). Középen Kambi, Nagy Geri és Hidi hármasa nagyon biztos sor. Elöl mondjuk Martinez és persze Lanza. Meg mondjuk Epi. Ez a kezdő simán a bajnoki címért mehetne.

Kemenes/Gróf
King/Botka, Tandia, Elez, Baráth
Kamber, Nagy Geri, Hidi
Martinez, Lanzafame, Eppel

Melyik volt a kedvenc mezed?

A kedvenc mezem? Még a Nike-időszak. A piros-fekete csíkos, meg a fekete-fehér is.

Elég sok edzővel dolgoztál már együtt. Röviden le tudod írni, hogy melyikükben mi volt jó, kitől mit lehetett tanulni? Kezdjük Rossival.

Rossi tett be először a csapatba. Ő nagyon jól tudott motiválni. Nagyon felkészült volt taktikailag. Jól kezelte a játékosokat.

Simon Miki rövid beugrás erejéig?

Ő is hasonló kaliber. Taktikailag nagy jó, nagyon jó felkészítéssel. Nagyon jó edzéseket tartott. Megtalálta azt a magot, akivel meg tudta értetni magát és ez a mag tovább tudta adni a többieknek az elképzeléseit, azoknak, akikkel annyit nem kommunikált.

Vierchowod? Elég rövid időt volt itt.

Nem tudok pozitívat mondani.

Csábi Józsi?

Józsi bával nagyon szerettem dolgozni, nagyon jó hangulatot teremtett az öltözőben. Próbálta a csapatot összekovácsolni, igaz pont akkor volt annyi külföldi játékos, hogy ez nagyon nehéz volt. Ő próbálta ezt az igazi Kispest-életérzést megtanítani, átadni mindenkinek.

Rossit már megbeszéltük, utána érkezett Erik mester.

Hát, ő… Ő egy más tészta. Szerintem ő nem volt egy kifejezetten rossz edző, mint mondjuk a Vierchowod, de ő nem tudta magát megértetni a játékosokkal. Próbálta erőltetni a dolgait, de valahogy nem tudta ezt úgy kommunikálni, hogy mások is megértsék. Vele ez volt a probléma.

Supka Attila?

Őt régebbről is ismerem, már akkor a felnőtt keret perifériáján voltam, mikor másodszor visszatért. Jó a viszonyunk, megértjük egymást, ugyanaz a gondolkodásmódunk, mindketten a csapatnak a legjobbat akarjuk. Taktikailag nagyon felkészült ő is, hasonlóan Simon Mikihez és Rossihoz, és ő is egy saját elképzeléssel bír, nem körbekérdez, hogy mi legyen. Van egy elképzelése, amit végig akar vinni, ezt mindenkinek részletesen elmagyarázza, sokkal részletesebben még a Rossinál is, azoknak is, akik elsőre nem értik. Benne ez az erősség.

A kezdetektől, mióta felkerültél, a 36-os mezszámot viseled, Miért?

Mert ezt kaptam. Én voltam a 36. játékos. (nevet) Mikor 17 évesen Sisa mester alatt először felkerültem, és mentünk ki Szlovákiába edzőmeccsre, kellett egy mezszám, hát én voltam a 36. a keretben, ezt kaptam. Most már nem váltanék, úgy voltam vele, hogy ha ezt kaptam, akkor már végigviszem ezzel.

Zárásként, a tavaly kezdődött és még ősszel is ki-kitartó eufória, az önkívületben letolt meccshajrák csodaidőszaka szerinted meddig tolható még ki?

Hát nagyon-nagyon remélem, hogy még jó sokáig (mosolyog). Köszönöm a meghívást és az érdeklődést!

Innentől még újabb egy órát dumáltunk Botival, aki nagy örömünkre nem sietett távozni, és szívesen cserélt velünk eszmét a bajnoki menetelésről és egyéb izgalmas sztorikról már mikrofonon kívül. Azaz nem úgy tűnt, mint aki rosszul érzi magát, és ez a tervezett további interjúk kapcsán is reménykedésre ad okot, hogy további izgalmas beszélgetések érkezhetnek még ide a blogra.

Kérdések: robwarzycha, kryzwarzycha. Fotók: kryzwarzycha.