Mostanában azt kellett észrevegyem, a hétközi posztolás a tényekre, hírekre korlátozódik, és a korábban apránként szétosztott mondanivaló összesűrűsödve, hétvégén jön ki belőlem. Mintegy prédikáció, vagy mifene. A beharangozó – vagyis az általam egyébként kimondottan utált és megvetett poszttípus – végre eltűnt, az evolúció bedarálta, senki sem fog sírni utána. Ha valaki mégis klasszikus beharangozóra kíváncsi, mert ugyanazokat a mondatokat szereti olvasni hétről-hétre, az vegyen egy Nemzeti Sportot, vagy nézzen rá más oldalakra, és gondolja végig, tényleg? Szükség van az ilyesmire egyáltalán?
Tőlem biztos nem fogjátok megkapni. Egyrészt mert halvány fogalmam sincs a labdarúgójáték taktikájáról, én csak annyit látok, amennyi rámragadt az elmúlt évtizedekben a lelátón, ami valljuk be, még ahhoz is kevés, hogy releváns kérdést tegyek fel akár csak Pajkos Jánosnak az ötvédős rendszerre jellemző szélsőjátékról. Másrészt az, hogy várom a hétvégét, a meccset, az nem jelenti azt, hogy gondolkodok is rajta. Most is reggel van, háromnegyed tíz, és még fogalmam sincs miről fog szólni ez a poszt, ráadásul nincs húsz perce, hogy jött az üzenet: te mivel mész ma Újpestre, busszal? (igen – szerk, 12:43)
Amúgy az előbb kicsit ferdítettem a valóságon. Valami fogalmam azért mégis van, hogy merre vinném el a posztot, mert van egy filmélményem a hétről, és egy hozzá kapcsolódó pársoros, amit az egyik este felvéstem útközben az Evernoteba. Így hangzik:
Elképzelem, ahogy az Őrnagy (nagybetű, mert Száguldó) megérkezik, mondhatni visszatér, Tóték készülnek, várnak rá, minden rigolyáját előre lelevelezték, semmi sem érheti váratlanul őket. Az Őrnagy mégis egy őrnagy, a fiuk őrnagya, és mint ilyen, a szemükben valaki, akit ismeretlenül is tisztelni kell.
Erre az, mármint az Őrnagy nem akar semmi mást, csak dobozolni. Megérkezett (visszatért) és felforgatta Tóték életét. Nem csupán családon belül, hanem szegény Tót, mármint az úr, kifelé, a falu felé is más szerepet vesz fel. Bármi, sőt, minden, amiért korábban ő a figyelem és tisztelet tárgya volt, most egycsapásra eltűnt. Tekintély volt, nincs.
És az Őrnagy csak dobozol, és dobozol, és rántja magával Tótékat, semmisít meg mindent, ami Tótékat Tótékká tette. Az Őrnagy végig csak magát adja, arról nem tehet, hogy Tóték egy teljesen más Őrnagyot képzeltek el, egy teljesen más Őrnagy történetét hitették el magukkal.
A végén betelik a pohár, és Tóték nem bírják tovább, követelik vissza a korábbi életüket, amikor ők voltak a központban, amikor ők mondhatták meg, hogy egy Őrnagy mitől lehet őrnagy.
Tóték erőt vesznek magukon, és leszámolnak az Őrnaggyal. Nekik nem az Őrnagy kell, hanem az őrnagysága, amit egy őrnagyság jelent, hogy az elképzelt fénye alatt sütkérezzenek, hiszen náluk lakik, hol máshol?
Érezzük az áthallást, a tuggyukit?
Ha nem lenne meg: Isten hozta, Őrnagy úr! (Fábri Zoltán, 1969)
Ennyi volt meg hétközben. Ültem a vonaton, a buszon és ilyesmikről ábrándoztam. Tényleg elképzeltem, ahogy Öcsibácsi megjelenik a faluban (Szarvaskő, el kell oda jutnom egyszer!), körbeállják a hagyományápolók, és akkor Öcsibácsi belelendül.
Miközben magát adja, hiszen nagyon nem tud mást, pusztán a létezésével zúz porrá mindent, amit a személye köré felépítettek. És a legszebb, hogy fel sem tűnik neki. Bámultam ki az ablakon valahol Zugló és Kőbánya alsó között, a csalitosban mindenféle emberek csináltak mindenfélét, és álmodozgattam. Mi lenne ha a valódi Őrnagy lenne az őrnagy, akit az isten hozott?
Egyik jelenet a másik után.
Az Őrnagy átugorja az árkot, vajon ki lenne mellette Tót, mit mondana egy mai Tót? Volt árok, vagy nem volt árok? Szóba merné egyáltalán hozni az árok kérdését, vagy csendben követné az Őrnagyot hazafelé a kocsmából? A kertek alatti utat, a szebb utat vajon felajánlaná? Mi lenne az ajánlóban? Hogy adná el szebb útként azt, hogy fogalma sincs, volt ott árok, vagy nem volt, de kockáztatni nem mer, inkább menjünk másfelé, hátha mégis ott volt az az árok. Vagy nem volt.
Az Őrnagy lefesti a falakat (nyilván piros-feketére), vajon mit szólna hozzá Tót (aki kék-sárgában képzeli el az Őrnagyot)? Ott van a maga kis megszokott valósága, minden kék-sárga benne, megragadt az ötvenes évek végén, hatvanas elején. A relikviák, a fotók, a berendezés, sosem gyarapodik a későbbi évtizedekkel, hiszen azóta nem történt, mert nem történhetett semmi, tehát az emlékezet merev, egy világhoz kötődik, amit vagy visszasírunk, vagy nem, de mint idő, a ma mellett egyedül azt fogadjuk el létezőnek. Az a világ azonban bárhonnan nézzük, nem kék-sárga – az egyetlen, amit azóta sikerült hozzátenni – hanem piros-fekete.
Meddig bírnák az új Tótok a felismerést, amikor mindenki látja, felfogja, tapsztalja, hogy a létezésük puszta hazugságokon nyugszik? Mikor vágnák négybe az Őrnagyot, hogy utána mehessen minden úgy tovább, ahogy az Őrnagy eljövetele előtt volt? Saját magunknak kell leszámolni a saját hőseinkkel, hogy végleg a mieink legyenek.
Ilyesmiken gondolkodtam a héten. Egy jelenet, egy történet.
Mondom, háromnegyed tízkor, pár bekezdéssel előbb még fogalmam sem volt arról, hogy merre megy majd a poszt. Most negyed tizenegy van, eltelt fél óra, és annyi történt, hogy elmeséltem, miről ábrándoztam a héten.
Amúgy van hozzá egy új szokásom. A telefonomon a mobilinternetet kikapcsolom amikor kilépek a lakásból, és csak az irodába beérve kapcsolom be újra. Nem pittyeg, nem figyelmeztet, nem notifikál, nincs üzenet, nincs másik üzenet, nincs harmadik üzenet (van vagy hétféle üzenetküldő a készüléken), nincs gombnyomogatás, nincs semmi, csak egy podcast, amit hallgatok. Aztán a podcast lehet érdekes, és akkor odafigyelek, vagy nem, és akkor valami teljesen másra. Ki a vonat ablakán.
Egy elég érdekes podcastot hallgattam ma reggel melóba menet a demenciáról, csak sajnos már elfelejtettem, hogy miről szólt.
— Gazsó István (@cikoria) August 22, 2018
Egy végtelenül egyszerű gombnyomással, és egy kis önfegyelemmel nyertem napi kétszer fél órát az életemből, amikor nem nyomogatok valamit, nem egy képernyőt bámulok, még csak nem is könyvet olvasok(!), hanem kicsit álmodozhatok, járhat mindenfélén az agyam. Azt például érdekesnek és valahol furcsának találom, hogy a Kispest általában nem jut eszembe, mint primer gondolat, azonban rendszeresen azon kapom magam, hogy bármit képes vagyok összekapcsolni vele, elkanyarodni a Bozsik irányába, és mire befutunk a Nyugatiba már kész is egy poszt gerince, vagy mondjuk úgy vezérfonala.
Amit természetesen lusta vagyok azonnal bediktálni a telefonba hangjegyzetként, felírni az Evernoteba, így mire kifordulok a Podmaniczkyre az ötlet már rég az enyészeté. Pont úgy tűnik el, mint reggel az álom, amire azt hiszed az ébredés előtti pillanatban, sőt, szentül hiszed, hogy emlékezni fogsz, de amint kinyílik a szemed, már csak egy érzés maradt, hogy valami volt, amiben biztos voltam, de mi is az? Semmi, nyugalom, felesleges erőltetni. Majd jön a következő.
Így megy ez.
Az Újpest például eszembe se jutott. Pedig egy Újpest-Kispest az valami. Még Ferenc József volt a birodalom királya, amikor először játszottak az érdekelt felek élvonalbeli meccset. 102 éve. Belegondolni is durva, hogy mi történt azóta a világban, miközben itt egy apró kis állandóság, mert az Újpest-Kispestet megtartjuk minden évben. Néha kicsit más a neve, néha kicsit más a színe, néha nem csak a futballról szól (a futball eleve nem csak a futballról szól!), ez Magyarország, hogy máshogy történhetne? Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk. Mosoly, boldogság, ünneplés. Jogos a taps.
Az Újpest-Kispest nem örökrangadó, nem derby (derbi), nincs körülötte semmiféle kultusz, csak úgy van, létezik, mindig volt és mindig lennie kell, mert a világunk akkor működik jól, akkor működik helyesen, ha az ember évente egyszer kibuszozik Újpestre, hiszen máskor mi dolga lenne ott? Ha nem kéne menni, szaladnék azonnal a panaszkönyvért, kedves Nagy Mozgató, mégis hogyan gondolod? Mi lesz a következő? Tejcsokis Túró Rudi?
Amennyire utálok Újpestre kijárni meccsre, annyira fontosnak tartom magát a rituálét. Amíg van Újpest-Kispest, amíg van Újpest-Kispest az NB I-ben, addig van remény (Fradi, MTK, talán Vasas ugyanez), mert kell legyen olyan, hogy a volt valahogy összekapcsolódik a jelennel, és valamiféle jövőt vetít előre, már csak azon egyszerű oknál fogva, hogy ismerjük, tudjuk mit várhatunk tőle, megbízunk benne. Nem kell szeretni, nem kell éltetni, a lényeg a kiszámíthatósága, ami a volt-van-lesz hármasából következik, ahol természetesen fontos premissza a voltságnál a mindig is voltság peremfeltétel.
Az Újpest-Kispest azon kevés dolgok egyike az életünkben, aminek van értelme, ami valóban létezik, és nem csak azért mert léteznie kell(ene), hanem mert tényleg van.
Na, meguntam a posztot írni ebbe az irányba (háromnegyed tizenegy), bocsi. Legyen az, hogy itt és most elvágom.
Újpest – Bp. Honvéd @ Megyeri út, 19:30 TV: M4 Sport
- Az Újpestről hét közben kölcsönvett Tischler játszhat, így végre kérdés, hogy milyen csatársorral állunk fel. Szerintem kezdésnek marad a Danilo, Holender, mert ugye N’Gog még nem teljes meccses játékos, Tischler utoljára tavaly novemberben(!), pont ellenünk játszott végig egy NB I-es meccset. Azóta mindössze kétszer volt kezdő.
- Iványi viszi a meccset. 2006 óta 30 meccset fújt nekünk, ezeken átlagosan 1,533 pontot szereztünk, vagyis nagyjából ugyanannyi esélye van annak, hogy gyúzünk vele, mint annak, hogy vesztünk. A döntetlennek valamivel kisebb.
- 2013. május 11. óta nem nyertünk a Megyerin, sőt, az elmúlt tíz évben összesen tizenháromból csak kettőt, és ebben már benne van a Vasas újpesti albérlete is. Ha a kupadöntőt nem számoljuk, akkor Supka még nem nyert a Megyerin a Kispesttel: 4 meccs, 4 vereség (1 a Vasastól), 3-9-es gólkülönbség.
- Eltiltottunk nincs, sérültünk elméletileg nincs, legalábbis olyan, aki valóban számítana.
- Vajon kivel pótolja Supi Vadóczot a kezdőben? Pilík? Bevállalja Bambát?
A képek a Kritikus Tömeg oldal, Isten hozta, Őrnagy úr! adatlapjáról vannak. Apró technikai megjegyzés: a posztjainkat továbbra is véletlenszerűen osztjuk meg a Facebookon. Inkább nem, mint igen.
