Nem lesz egyszerű Zalaegerszeg. Egyrészt mert idegenbeli meccs, és Egerszegen hagyományosan nem megy nekünk, másrészt győzelmi kényszerben játszunk, harmadrészt a meccs után két hét szünet következik.
Lesz tehát mit kombinálni.
Gondoljuk végig, mi van, akkor, ha minden aleset nélkül, szimplán csak kikapunk megint? Kihasználják vajon a szünetet egy edzőcserére, esetleg már talonban is van egy név, vagy újra nekifutunk a fejek rendbetételének, és hátha?
Aztán létezik olyan is, hogy tisztán csak aleset van, és a végeredmény nem számít. Például ismét újra gondoljuk a játékfelfogásunkat. Kapkodunk tovább, mintha nem erre készültünk volna tavasz óta. Esetleg visszatérünk valami bevált formához, bár akkor elismernénk: hibáztunk, netán: alkalmatlannak bizonyultunk.
Bennem egyelőre több kérdés van, mint indulat. Egyáltalán nem foglalkoztat, hogy ki és miért takarodjon, mert egyelőre azt sem látni, ki és miért felelős, esetleg mi a szerepe a rendszerben?
Urbányi tavasszal kezdte el átvenni az irányítást, nem tudom, Bódog már az ő ötlete volt, vagy készen kapta? Annyi biztos, hogy a pályaedző Györök egyértelműen Urbányi embere, Pisontot és Dajkát ugyanúgy örökölte Bódog, mint Szentpéterit, bár mellé érkezett Felcsútról Vezér Ádi.
Ha megnézzük a kispadunkat, akkor egyértelműnek tűnik, hogy Bódog egymagában érkezhetett Kispestre. A kérdés inkább az, hogy Bódog egy feladatot jött végrehajtani, vagy autonóm szereplőnek igazoltuk? Nyilván nem a visszaolvasható székfoglalója fog eldönteni a kérdést, ahogy Urbányi koncpeciórajza sem.
Persze kismillió kombináció lehetséges. Például, hogy megkapta az autonómiát, majd ahogy elkezdtek nem jönni az eredmények, kissé vissza kellett venni, újra tervezni, egy egyszerűbb, sablonosabb játékra átállni – kérésre. Papíron a játékerő adott ahhoz, hogy ha tizenegy mezt felküldünk a pályára, akkor a középmezőny kényelmesen meg kell legyen.
Tehát.
Ha koncepcióval állunk neki az idénynek, és valamit szeretnénk felépíteni, akkor nem csak beszélni kell róla (bár jelenleg kínosan kerülik a témát), hanem felvállalni akár az átmeneti eredménytelenséget is, és menni előre azon az úton, amit kijelöltünk magunknak. Maradjunk annyiban, hogy több sebtől vérezne, ha mostanság valaki kiállna elénk, és arról kezdene makogni, hogy márpedig mi lépegetünk előre azon a bizonyos kijelölt úton.
Sokkal inkább valamiféle kapkodást lehet érezni. Eltűntek a hangzatos szólamok, hétről-hétre változó felállással és sokszor rendszerrel próbálkozunk, játékosok tűnnek fel új posztokon, mintha nem lennénk tisztában a saját képességeinkkel és lehetőségeinkkel.
Bódogról a médiaszereplései alapján azt gondoltam, karakán figura, aki tudja mit akar. Erre eligazolt Kisvárdára, ahol egy edző állítólag és kimondva is csak Révész Attila bábja lehet legfeljebb a padon.
Urbányi dettó. Médiaszereplés, bárki hasába lyukat beszél, és a végén a fene se tudja, hogy a sportigazgatói posztja pontosan mit is takar?
Mindketten képviselni próbálnak valamit, amit nevezhetünk akár német és amerikai szemléletnek is, de nevezhetjük pozőrködésnek, médiaedzősködésnek, bárminek, mert a lényeget nem tudjuk:
- ki és milyen folyamat mentén hozza a játékosokat Kispestre?
- ki dönt arról, hogy milyen játékosokból álljon a Kispest?
- ki dönt arról, hogy ki legyen az edző?
- meddig terjed az edző hatásköre?
Egyszerű kérdések, azonban, ha megfigyelitek az utóbbi hónapok kommunikációját, akkor a játékosprofil, a játékstílus, filozófia és egyéb felettébb hangzatos szavak körül kering minden – érdemi válaszok nélkül.
Dehogy merem állítani, hogy Zalaegerszeg vízválasztó lesz, hogy Zalaegerszegen, vagy azt követően történnie kéne valaminek. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, és érdekel, hogy Kispesten miként lett összerakva a működés. És
egyáltalán: ki a főnök?
Például csak edző bukhat meg, vagy koncepció is? A koncepció megbukhat az edző bukása nélkül, vagy az edzőnek feltétlenül ki kell szolgálnia a koncepciót, még akkor is, ha nem ért egyet vele? És egyáltalán: mi az a koncepció, amihez ragaszkodunk?
Ilyesmi témákra számítok az Egerszegig és visszafelé tartó hosszú autókázás idejére, ami ugyebár alsó hangon is öt óra, vagyis lesz időnk bőven reménykedni lefelé, és az eredménytől függően a világ nagy dolgait megfejteni, vagy szimplán csak örülni, és megkeresni azt a tóparti éttermet, ahol egyszer elég jót ettünk.
