Magazin Fantának!

A tegnapi Hanta összlet, amit kitolt kibeszélő gyanánt a maestro, két okból is érdekes tartalmat hordozott nekem. Először is BUL-HUN, szokásos fanyar hangulatban megeresztett atomtippem kapcsán, ami megint bejött, látszik, nekem csak akkor szabad tippelni, ha már hányingerem van mindentől. Másodszor pedig a derék Fanta focimagazin iránti siráma. Nos, olvasva a szövegét ő valószínűleg az ős-labdabiztosos doyenek meg az ilyen-olyan cimborái esszéire gondol egy ilyen magazin képében, de ha úgyis mindig azon kesereg, hogy unja/utálja a beharang/beszámoló verklit, amit régen még elvitt a jó RW, de utóbbit ma már alig látni, max kommentel, utána meg hetekre elmenekül a csőlátású reakciók elől, így kénytelen azt csinálni ő is. Mármint Hanta. Mármint a beharangokat, kibeszélőket. „Pedig” – szól a hantai krédó „addig érdemes egy blogot csinálni, amíg azt és annyit írsz, amit akarsz„. Ezzel persze vigyázni kell, ilyenből jött ki 2011 tavaszán életem legszarabb, nyomasekbobói mínusz kettes szóviccekkel terhelt posztja, de abban igaza van dr. Véghnek, hogy az a legjobb, ha csak írhatsz, szívből. Na most egy ilyen jön, csak nyomokban tartalmazva focit, még inkább csupán nyomelemek szintjén Honvédot. Viszont nagyrészt életérzést tol. Most ehhez volt kedvem. Fociért ideérkező arcok behányás helyett inkább lapozzanak a következő Hantacikkre, mindenki jobban jár :)

Két hete már kezdtem teljesen belemonotonulni a nyár eleje óta tartó felújítósdiba, aztán a közvetlen környezetembe lecsapó járvány depresszív hatásaiba, a hátam is fáj, meló is sok, a hétvégék meg otthoni szerelésekkel mennek el, meccsre járás most nem opció, mert nincs kedvem a büfé-vagy szektorbeli tömörülésben és jattolások közepette benyalni ezt a szart, ami igenis létezik, mert egy hozzátartozóm egy hónapja küszködik vele, karanténban, és egy egészséges, fiatal emberről van szó, szóval ne kezdjen senki győzködni, hogy én vagyok a hülye (nem beszélve további 10 kollegáról a közvetlen és partneri munkahelyeken, és egyik se arról számol be 2-3 hét szenvedés után, hogy fasza kis megfázás volt). Aki még akar kockáztatni, annak persze hajrá. A félni sem jó örökké is egy valid taktika, szó se róla. Van aki ezt követi, van aki azt, amit én. Mindkettő érthető.

De mozogni kell, otthon ülni sem jó – akkor mi a megoldás?

Még egyetem alatt ilyenkor könnyű volt a helyzetem, mert ott volt Gyula és Tamás, a két lábon járó Kárpát-medence lexikonok, akik minden hétvégére tudtak valami izgalmas vasút mellék- vagy Volán szárnyvonalon fekvő elfeledett aprófalvas térséget, tanyazónát, fejlődési szélárnyékban fekvő dombságot vagy néha nekem kedvezve lepusztult ipari válságtérséget, ahol egy napon át lehetett csapatni, fotózni, kirándulni, időnként helyi kiskocsmákban megpihenni, és akkor még –sörforradalom sehol – helyi áfészes alsópolcos sörförmedvényeket vagy kávét kortyolgatni, Tamás nagymamájának lekváros-kakaós piskótája mellett. Ezek jó idők voltak.

Aztán eltelt sok év, mindenkinek családja lett, már nem bírjuk úgy (vagy sehogy) a sört, a jót se, kávét se, és a csütörtöki focik után 40 percet kell otthon nyújtani, hogy másnap fel tudj kelni, a p.csába. Hát, elment az idő. De olyan jó néha kicsit időutazni. Hát akkor most időutazok, határoztam el.

Egész este a térkép fölött ültem, hova menjek. Pest megyét kb. már szétlátogattam eddigi 40 mínusz évem alatt, de túl messze sem akarok menni, mert azért este a meccset TV-ből meg kell nézni. Mi legyen akkor a távolabbi, de mégsem Zemplén messzeségű körből? Tata? Már többször megvolt. Esztergom? Mostanában voltam. Dorog? Dettó. Balassagyarmat? Nem rossz… És akkor tovább siklott a szemem kelet felé…Hmmm…

Salgótarján! Az egyetlen megyeszékhelyünk, ahol eddig, szégyen, de csak átutazóban voltam, egy céges tanulmányi kiránduláson még 2009-ben, a konvektor gyárban. De rendesen besétálni a várost, az még kimaradt. Na RW, ha időutazásra vágysz, ennél nem lesz jobb – és döntöttem. Két órával később felhívott Kábel bébi úr, hogy másnap mennek Hantával meg 2 további élő szurkerlegendával a Fradi-Kispest fakóra. Ezzel nehéz helyzetbe hozott, majdnem elcsábultam, de azt is éreztem, ha most nem megyek le ’tarjánba, akkor soha. Így félig fájó szívvel maradt az eredeti útiterv.

Másnap reggel megint elbizonytalanodtam, és addig szenvelegtem az ágyban, míg a reggel 7es vonatot elb*sztam a Keletiből, mégis legyen a meccs? Nem tudom… Aztán megnyitottam a youtube-ot, és lement a következő kisfilm, zene, képek, én meg lezuhanyoztam és rohantam a Keletibe. A 9-es vonat már meglett.

Hatvanba szűk egy óra az út, a pályaudvarra nem emlékeztem régről, csak hogy a vonatbuzi Gyula egyetemről mindig magyarázta, hogy nekem tetszene. Na, most megértettem, ez a szocreál apoteózisa, tiszta 30-as évek, lehetne Német- vagy Olaszországban is akkor, csak a falon a jól ismert munkásfigurák helyett ott mások menetelnének. Az egész hodály valahogy igényes – sokaknak a szocreál a paneleket jelenti, pedig igazából ez az, meg a Dunaújvárosi városközpont, a József Attila ltp. északkeleti üteme, vagy a Lomonoszov Egyetem. Van benne valami. Nem szép, de gavallér. Kurvára gavallér.

Az átszállásra szánható negyed óra megtalálom a 7-es vágányt Somoskőújfalu felé, és kezdődik az időutazás. Már lefele is egyedül ültem az egri gyorson 10 széknyi sugarú körben, na de a nógrádi megyeszékhely fele induló motorvonat masinisztához közelebb eső egyharmada egészében az enyém volt. És az a vonat… Elképesztő Salgótarján mélyrepülése. Még ugyan megyeszékhely, de nem is tudom, van e még olyan megyeközpontunk, ahova direkt IC helyett egy ilyen klasszikus mellékvonali személyvonat csorog csak le (telefonos segítséget kérnék Czibulyás úrtól). Elképesztő ezt tapasztalni – tanulni róla egy dolog, de élőben látni mindezt nagyon meglepő. Az egész motorvonat amúgy igen lepukkant, röfög-pöfög induláskor, és ahogy Hatvanból kigördülve megindul a Zagyva völgyén felfelé, ott már tényleg hirtelen 1995-ben találod magad.

A táj annyira megkapó volt, hogy még a magammal vitt Dűnét is visszaraktam a táskámba, pedig már épp a finálé epikus űrcsatája vívódott a Harkonnenek és a fremen légiók között a lapokon. De olvasni este is lehet, a látkép viszont most van itt – zöldből sárgába játszó lombokkal virító fák és cserjék sora, lankás dombok, néhol egy-egy működő, máshol egy-egy elhagyott üzem nyomai, lepusztultságukban is míves állomásépületek, megfáradt bakterekkel. Olyan hangulattolulásom lett, hogy arra kellett tolni egy szikkadt szendvicset a hátizsákból, és a maradék lelkifurdalásom is elmúlt, hogy ma mégis ide jöttem.

Salgótarjánba beérve a kép újra változott: a bágyadt fényben lustán hullámzó dombságot kisebb hegyek, zöldebb erdők és a városba ékelődő ipartelepek váltották, majd torony- és blokkházak kezdetek sorjázni, és beérkeztünk a pályaudvarra – gondoltam én, de Salgótarjánnak még pályaudvara sincs, csak egy vasútállomása – döbbentem meg. Tényleg, egy olyan állomás, mintha az 1-es villamos valamelyik Hungária körúti állomásán lennél – térkövezett peron, középen fedett, de oldalt nyitott pados rész, annak a közepén mini váróterem, még stöccölde sem volt (nyitva). Na jó, nem 1-es villamos, de úttörővasút. Fájóan érződik már itt is, hogy egy valaha büszke megyeszékhely sorsa mi lesz, ha mindent az iparra tesz fel – a Black Country vagy a Ruhr-vidék, esetleg Felső-Szilézia kis magyar kiadásban. A természeti környezeted megerőszakolásáról nem is beszélve… Elszorul a szív.

Ahhoz, hogy 6-ra hazaérjek a tv-s meccsre, fél 3kor kell indulnom innen vissza, mert Hatvan másfél óra, onnan Pest egy, a Keletitől haza háromegyed óra. Így maradt szűk 3 órám. „Not great, not terrible” motyogná mellettem a Csernobil sorozat mémmé nemesedő comrade Gyatlovja, nem is vitatkozok vele. Mi fér bele egy ilyen szűk időkeretbe? Legyen egy stadion, legyen meg az a hegyi lakótelep, ami a vasútállomás felől látszik, és a helyiek büszkesége, a „Hild-díjas városközpont” a maga 70-es évek hangulatpászmáival. Kezdjük.

A stadiont a város északkeleti sarkába írja a térképem, gyors léptekkel indulok el az oda vezető Bajcsy sugárút felé. A vasútállomás előtt rögvest egy szoborba botlok, aminek összes ikre már a pesti Szoborparkban pihen valószínűleg, de itt még az 1919-es számot se kaparták le róla. Megkerülve a zászlót tartó figurát, gyorsan sétáltam tovább a Kohász Stadion felé, ami az itiner szerint az Acélgyári útra kanyarodva rejtezik valahol a távoli erdőben.

Az Acélgyári út. No igen. Klasszikus békebeli épületek sorakoznak az egykori fontos, ma már csöndes mellékúttá silányuló sugárút mentén. Régi vasgyári kolóniaházak, tisztviselők villaszerűbb épületei, aztán mívesebb sorházak a 20-as, 30-as évekből (tippelek), majd beúszik az 50-es, 60-as, 70-es évek gyorsépítészete is, az úttal párhuzamos árokparton hevenyészett garázsok dzsumbujával. De nem élvezhetem sokáig a látványt, a gps levisz az útról és már egy sáros lejtőn kaptatok, kb. a helyi Kamaraerdei Ifjúsági Park tűnik fel, igazi majálisjáró hely lehetett ez, majd egy kanyarban szottyos büfé maradványa, aha, közeledek, még egy kanyar, és ott a Stadion.

Egy igazi, erdőközepi, kék acélkerítéses, vasbeton korzós, alig beszékezett stadion. A nyikorgó oldalkapu nyitva, besétálok. Szépen nyírt, gondozott gyep, és csöndes kihaltság. Biztonsági őr, kutya szerencsére nincs, leülhetek kicsit a lelátóra.

Szinte elmosódik előttem a jelen, lefoszlik a ma és előtörnek régi tegnapok: mikor hullámzó tömegben érkeznek a helyi kohász- és acélgyári czukkok, bányászok, diákok, csavargyári furmann bácsik, bárki a meccsekre egy prosperáló(legalábbis a színfalak előtt prosperáló, hisz hátul rohadt sajnos már akkor is minden) iparváros lakói, akik térségük büszké(nek hitt) központjának büszke csapatát jönnek nézni hétvégente, a fekete-fehér szerelésben pompázó hazaiakat, köztük azt az ügyes irányítót, Csikót, akit mindjárt elvisz a rohadék Bp. Honvéd, hogy ott legyen belőle még nagyobb legenda. Aztán a ’80-as évek, az első osztályból egyre inkább második vonal lesz, a város ipara szépen, lassan megindul majd száguld a lejtőn, focira már mégannyira sincs pénz, és aztán még egyszer, a 90-esek közepén valami felhorgad, és osztályozóig jut a csapat, emlékszem tv-n néztem és rohadtul drukkoltam ezeknek a fekete-fehéreknek a suvernyák Vidi ellen, de Horváth Feri döntött, és maradt második osztályban a Stécé, de az a stadion az már akkor megfogott, csak azt ne értem, az a füves domboldal-lelátó hova tűnt, ahol csak úgy, székek nélkül ültek a helyiek, hm, biztos most helyette van ez a vasbeton oldallelátó velem szemben, de az meg elég réginek tűnik, amire emlékszem, abban meg csak a puszta fű volt ott…áh, mindegy is.

Révületemből a szemembe sütő nap riaszt fel, felhívom telón Öcsémet, hogy azonnal menjen fel a netre és nézze, meg hol járok, írja is vissza, hogy bárcsak a MK-ban kikapnánk a ’tarjánt, azonnal venne ki szabit, de hát én is, amilyen hülye vagyok, még most is.

Búcsút intek a szentélynek, és lesétálok a másik irányba a parkerdőből. Meglesem az acélgyár monument székházát –betört ajtóüveg, kihalt portásfülke, enyészet.

A valaha Dunaferr székházat idéző büszke üzemigazgatóság ma egy lepusztult rozsdatemető szarkofágja, szomorú látni az elmúlást. Egy kopasz helyi harcos rohan felém „mit akarsz itt”- kérdi, de mikor mondom, hogy csak sétálgatok, túrázgatok, lemondóan legyint és ott hagy.

Visszasétálok az Acélgyári úton a városközpont felé, vissza-visszanézve a gyári lakó- és iparnegyedre és egyre jobban rám telepszik valami szomorú idő-nyomás.

A hegyre épült 9 toronyházból álló telep felé kanyarodok még a városközpont előtt, látszik, anno ezt szánták az elit negyednek, amikor még dübörgött az urbanizáció a településen. Mára már rengeteg ablakban ott van az „Eladó” tábla, a telep kihalt, mint az egész város maga is.

Érdekes, a jó 20-30 méteres fekete- és erdeifenyők között és tűlevélszőnyegükkel borított házközi részen járva a betontornyok között, nem a klasszikus panel-érzetem van (ez nem is panel amúgy, de nem így értem), inkább egy üdülőtelep a múlt rendszerből. Csakhogy ezek lakások voltak. De ez a hegyre építkezés, ilyen súlyú épületekkel kérdés, mennyire szuper ötlet, hacsak a miskolci Avasra gondolok – mindenesetre a fekvése csodálatos. Ha mindez Svédországban épül, sokan még ma is beköltöznének, lefogadom. De itt ezek felett is eljárt az idő – a szigetelésüket elnézve sajnos nem is csoda.

Milyen lehetett itt fiatalnak lenni, akkor amikor én is felnőttem? Vagy egy tíz évvel korábban? Ezekből a tornyokból elindulni szombaton a meccsre, amikor az volt a fő program, előtte-utána focizni a beton dühöngőben? Valahol sivár, valahol meg mégis nosztalgikus. Tényleg kéne egy időgép.

Záróakkordnak már csak a városközpont marad, tényleg 70-es évek hangulatrobbanás, ezek a klasszikus vagy szereted, vagy gyűlölöd brutalista épületek, nekem bejön, rájuk nézek, és ez jut eszembe. Ez van.

A vonat fél 3-kor csorog be Somoskőújfalu felől, ugyanaz a varacskos motorvonat, mint idefele. Megúszva a helyi Romulusok és Remusok tarha-támadását, besüppedek az egyik félreeső ülésbe, és előbb a tájba, majd a Dűnébe temetkezem. Rohadtul nem bánom ezt a keserédes élményt, hogy úgy döntöttem, ma ezt az egyetemi érát idéző programot választom. Csak a többiek hiányoztak.

Meg persze, hiába tolom itt a nagy kiábrándultat, ami ugyan bennem van, de azért a régi reflexek élnek, a Határ úttól már rohanok hazáig, hogy ne maradjak le az Újpest meccsről. Kár volt – Balogh Norbi góljának még örülök, de a vége katasztrofális. Bár, összességében illett az egész napom kesernyésségéhez.

Napokkal később volt egy munkahelyi kiszállásunk, előadástartós, műhelybeszélgetéses szeánsz, ahol összefutottam egy régi egyetemi (akkor doktorandusz) tanárommal, akivel azóta többször melóztunk együtt is itt-ott, ahogy most is. Ő 4 évvel idősebb nálam, tehát kb. ugyanaz a korosztály vagyunk, akik Magnumot néztek, akik még tudják, hogy milyen volt a főzelék ízű Borsodi, akiknek mond valamint a Waszlavik Gazember László név, és akik szerint az Omega Babylonja szinte metál, és akik a 90-es évek szarmagyarfociján nőttek fel. Nos, mesélem a rendezvény után Gyurinak, hogy jártam Salgótarjánban, az ő gyerekkora helyszínén és megnéztem a stadiont. Király, Ateszkám, de melyiket? Hát a stadiont. De hát kettő van! – Kiderült, amiben én jártam, az a Kohász stadionja volt, de volt egy nagyobb is, a Bányászé, ami még inkább erdőbeli fekvésű, egy még nagyobb domboldalba vágva, hát ez rémlett nekem is a távoli emlékekből! És Gyuri anno oda járt ki meccsekre, az emlékezetes 1996-os vagy 97-es osztályozóig jutó Stécé meccseire, ahol olyanok tolták, mint, figyeljenek az ínyencek: Rósa Henrik, Novák, Baranyi (ők később feltűntek Csepelen, Baranyi meg nálunk is, csak Csertői miatt nem sokszor fért be 1998 tavaszán, pedig bírtam), a helyi gólvágó, Oláh Béla (!!!) aki bajszával tiszteletbeli békéscsabai is lehetett volna. És amire nem emlékeztem: Rácz Róbert volt a kapus, későbbi DVTK, Nyíregyháza! „A Rácz Robi egy legenda” –meséli Gyuri – „minden szombaton ájulásig ivott a tarjáni estében, úgy vitték haza, vasárnap pedig 8-asra védett an NB2-ben! Mindig!! Aztán elvitte a DVTK, ott már nem volt olyan jó”. Persze- válaszolom- hiszen ott kiszorította őt Nota Gyula, aki az egyik kedvenc Kispesti kapusom, hiszen Diók után idejött! … Még órákig nyomtuk volna az emlékezést, ám a főnökék toporgása jelezte, ideje visszaindulni a monitoring elemzéseim közé.

Kár. Időutazni jó. A másik stadionhoz meg majd vissza kell mennem.