Remek napra ébredtünk kedves barátaim és Nyuszi egyéb üzletfelei. Tipikus téli labdarúgóidőben (vezeti: Pintér) lehet otthon maradni, hogy megnézzük 2020 két leggyengébb klubjának mérkőzését. A pályán természetesen pusztító küzdelmet várunk, nem lesz egyszerű legyőzni a saját árnyékát egyik csapatnak sem. Viszont, ha csak kicsit is sikerülne, akkor legalább az egyik futballra emlékeztető jelenetekkel szórakoztathatná a csatornaválasztása mellett kitartó televízió-nézőket.
Nyugalom, kedves feleim és híveim, proletárok! Hatalmas szerencsénkre a Honvéd és a Diósgyőr játssza időben is a legkevesebb futballt az NB I-ben, ami esetünkben azt jelenti, hogy 49 perc tiszta játékidőnél többre ne számítsunk. Sőt!
Kedves lakosság, lakónépesség, különösen a külterületi lakónépesség, a legyőzhetetlen erő ma a legyőzhetetlen erővel találkozik, hogy valódi filozófiai kérdések feszegetésével tölthessük a várakozás nehéz perceit. Helyesen fogalmazva természetesen nem két valóban legyőzhetetlen erő, hanem annak két ellentétje találkozik ma egymással, viszont nem jut eszembe a szó, amit keresek.
Tehát, kedves nézőink, olvasóink, valamint a karácsonyra műfenyővel készülők, ha két szerencsétlen fut össze, és mindkettő kevesebbet birtokolja a labdát, mint az ellenfelei, akkor mi a helyzet, ha egymással játszanak? Pintér sporttárs és sípmester végzi majd el a kezdőrúgást, hogy legalább az óra elinduljon?
Mélyen tisztelt egybegyültek és magukban ácsorgók, valamint azok, akiket nem ér el posztunk egyáltalán, tényleg, mit lehet várni egy Honvéd-Diósgyőrtől jelen helyzetünkben, illetve a Diósgyőr jelen helyzetében? Rúgjunk bele a haldokló, magatehetetlen oroszlánba még egyet? Lenne bármi sportértéke?
Nem szeretném szépíteni, pláne nem a törzsvendégek előtt, hogy 2020 egyértelmű egy korszak lezárása van, volt. Így is túlhúztuk legalább két évvel, mert nem akartuk elengedni a boldogságunkat. Inkább elhitettük magunkkal, még jó a szemünk, nem kell szemüveg, semmi gond, elhozzuk az ásványvizet kézben, nem kell banyatank, és az sem érdekelt minket, hogy egyre többször szálltunk fel rossz buszra, mert nem láttuk pontosan a számát, hogy egy bevásárlás után két napig izomláz gyötört minket. Boldogok voltunk, és énekeltük magunkban: imádom ezt az álmot, remélem örökké tart.
Semmi sem tart örökké, kedves fiúk és lányok: 2017-nek egyszer vége kell legyen. Talán épp idén.
Nincs más lehetőség, mint a győzelem. Ma meg kell verni a Diósgyőrt, hogy legyen esélyünk, amikor eljön az elkerülhetetlen ébredés, akkor még itthon, az NB I-ben találjon minket.
Tényleg nem érdekel hogyan, csak nyerjünk. Nem érdekel, hogy bírói hibával, nem érdekel, hogy suta öngóllal, nem érdekel az sem, ha feltöri a háló, sőt, a betonfal a hátunkat, hogy egyszer érünk csak labdába, amikor elvégezzük a kezdőrúgást, tényleg nem érdekel. Egyedül az a nyamvadt három pont. Aztán a következő három, majd a következő három, és így tovább, egészen legalább negyvenig, hogy megnyugodhassunk: jövőre is mindenféle falvakba utazhatunk, nem pedig nagyvárosokba, ahogy a másodosztályban teszik az idióták.
