Egyszerűen értelmezhetetlen amit művelünk, és teljesen egyértelmű, hogy a kecskeméti teljesítmény volt a kisiklás, miközben ott sem tudtunk győzni.
Tényleg mit akarunk? Mert bentmaradni úgy tűnik, csak páran, miközben többeket semmi más nem érdekel, mint a bulikázáshoz szükséges betevő eurókötegek. Bakker, olyasmiket hallani, hogy egyes játékosok éjszakába nyúlóan kimaradozgatnak, és fáradtan, olykor pedig szinte másnaposan érkeznek a(z) meccsekre edzésekre, és még így is a kezdőben találják magukat. Nem akarom elhinni, hogy igaz, azonban ha mégis, milyen emberekről beszélhetünk esetükben? És milyen emberekről, akik idehozzák, itt tartják, sőt, játszatják őket?
Undorító itt minden.
Egy újabb megalázó vereség után most írjuk le ugyanazt, amit évek óta, szinte rutinszerűen? Egy valag hasonlóan megalázó vereség után gyönyörűen kiforrták magukat a korábban csetlő-botló mondataink. Felesleges.
Vagy csak küldjük el szimplán az anyjába a társaság nagy részét? Minek? Szarnának bele úgyis, ahogy a képünkbe is beleröhögnek, ahogy egynek sincs gerince vállalni a felelősséget, és kiállni nyíltan a közösség elé. Milyen futballisták, és legfőképp milyen emberek ezek?
Undorodom tőlük, és undorodom az egésztől.
Lassan eljutok én is arra a szintre, hogy nem az elkeseredettség szól belőlem, hanem az elengedés. Nem akarok én ezektől már semmit, csak azt, hogy
vége legyen.
Ezek – nincs rá jobb szó – kicsinálnak minket, és még röhögnek is rajtunk.
Felfordul a gyomrom, ha beszélgetni kell róluk, és nagyon szívesen témát váltanék, azonban vannak még naivak, reménykedők, akik szerint mondjuk egy edzőváltás megoldás lehet. Mégis mire?
Az egész úgy rohadt, ahogy van.
Ezt az öltözőt először fel kell robbantani, féregteleníteni, hogy érezzék, létezik az a szó, hogy következmény. Tudom, merőben új jelenség lenne a Metalcom-éra klubházában, ahol egy Kun Gábor három évig ügyvezetősködhetett, ahol a klubtörténet talán legkártékonyabb emberei gyűltek össze elképesztő mennyiségben, azonban valaminek történnie kell, mert itt már rég nem a kiesés a legnagyobb veszély.
Minél tovább hagyjuk mérgezni őket, annál nehezebb lesz valaha egyenesbe kerülni. És őszintén, az sem érdekel, ha a Nagy Selejtezésbe beleesik egy-két ártatlan figura, mert még mindig az a kisebb rossz.
Egyszerűen nem hiszem el, hogy annyira sem fontos senkinek az eredményesség a klubházban, hogy összehívjanak egy állománygyűlést, és ott nyilvánosan kibasszanak embereket a keretből – és a kerületből. Nyilván Kamberral volt a legnagyobb baj, akit egészen Dorogig üldöztek.
Ahogy azt sem hiszem el, hogy a mindenféle remek műszerek – amikkel mérik a játékosokat – ne mutatnák ki, ha valaki sportszerűtlen életet él, ha nem úgy érkezik edzésre vagy meccsre, ahogy az a szerződése szerint elvárható lenne. Hihetetlen, hogy semmi, de tényleg semmi következmény. Soha.
Gondolom majd a héten jönnek a kötelezően betárazott ígéretek, hogy többet így nem játszhatunk, mindent megteszünk, ésatöbbi. El sem olvasom őket, mert csak felbasznák az agyamat, hogy ehhez van pofájuk, kiállni az emberek elé viszont nincs. Itt mindenki csak bujkálni tud, itt népviselet a takonygerinc, aminek birtokában nagy büszkén papol a profizmusról, a saját hozzáértéséről, majd amikor vége egy meccsnek, hirtelen eltűnik, és egészen addig kussban marad, amíg az emberek hőbörgése alább nem hagy, ekkor újra előjön, és újra nagy pofával oszt ki mindenkit.
Úgy lettünk nevetség tárgya, én, te, mi, a szurkolók, hogy szinte semmi közünk az egészhez.
Persze, lehet otthonról a tévé elől okoskodni, hogy miért nem állunk bele a játékosokba, a klubvezetésbe, csak épp tök felesleges.
Ott kell lenni a meccseken és belélegezni az évek óta minket körülvevő nihilt.
Ha ennek az egyetlen feltételnek megfelel valaki, akkor pontosan tudja, hogy mi miért történik, hogy mennyire semmi értelme itt semminek. És még ennek ellenére is, bennünk van annyi tartás és gerinc, hogy legalább próbálkozunk.
Amúgy pedig korszakos kérdés, hogy mi lenne, ha elcsattanna egy pofon*? Egy meccsre mintha talán megoldódna valami, aztán visszaállna minden a régibe. Egy pofon legfeljebb minket nyugtatna meg, hogy megtettük a tőlünk telhetőt, a féregirtáshoz kevesek vagyunk ebben a rendszerben.
(*_ a pofon természetesen mindössze egy metafora.)
Csak egy kérdés: ki igazol Kispesten, ki felel a játékosokért? Ha jól tippelem, akkor Kepcija köre, vagy maga Kepcija, aki viszont home officeban, egy másik országban ücsörögve vállalja mindenért a felelősséget. Milyen klub ez, könyörgöm? Ki van itt döntési pozícióban, és miről mert dönteni valaha?
Értitek, itt le lehet ülni a választások előtt hétköznap a kispadunkra, politikai lappal a kezünkben, a fotót felbaszni az Instagramra, úgy viselkedni, mint egy kiskirály. Görény dolog, azonban mostanában mifelénk semmi extra nincs benne.
A klubnál dolgozók egy része fel sem fogja, hogy mit csinál, mert vagy annyira gonosz, vagy annyira buta.
Azt hiszik, hogy ők a Kispest, mi pedig valami szükséges rossz, akikkel nem kell foglalkozni. Sajnálom, hogy tőlem kell megtudniuk: közel sem ez a helyzet, mert valójában mi vagyunk a Kispest, és a mi dolgunk, hogy ezeknek az embereknek a nevét örökre megjegyezzük.
Egy sem állt volna fel, hogy bocsi, ne haragudjatok, én ártok az egésznek. Inkább kussol, fülét-farkát behúzza, esetleg szart kavar, hazudozik, gerinctől függően.
Áhh, mindegy, ahogy a költő mondta: ilyenkor a szar is le van szarva. Teljesen érdektelen, hogy Megyerinek több nagy védése volt, hogy nyerhettünk volna, ha egyszer nem nyertünk, ha egyszerűen soha nem nyerünk, és mindenbe csak kapaszkodni akarunk.
Elég volt a kapaszkodásból, mert ez a másik hamis remény, ami mérgez és megöl minket.
Inkább kiírtam magamból összefüggéstelenül egy csomó dolgot, mert ha bent tartom, akkor engem mérgeznének. Én ennyit tehetek, és mindehhez sikerült egy csapongó, értelmetlen posztot rittyenteni. Mégis mi a f*szt csináljak, ha most ennyi van bennem, ilyen gondolataim vannak? Hazudjak?
Köszönjük meg nekik ezt is.
Osztályozókönyv
címlapkép: ott tart a spórolás, hogy a korzó alatti részen már a közvilágítást sem kapcsolták fel a meccs alatt.
