Ennyi. Egy tré nap tré zárása. Utolsó pillanatban beeső feladat a munkahelyen, alig kiérés a Bozsikba, ráadásul bejön az, amitől tartunk – valami ehhez hasonló jellegű eseménysor zúzhatta meg Bob Geldofot is, amikor megírta egyetlen slágerét valamikor a ’70-esek végén. Nagy gond persze nincs, jobb az iksz a semminél, és majd a Kapos ellen folytatjuk. Most csupán egy gyorsposzt következik, mert még melóznom is kell ma este, hogy még jobban megkoronázzuk e csodás hétfőt. „…csak a szokásos Paks elleni nyögvenyelés” bővebben
Rövid beharang a „sosem könnyű” jegyében
Érdekes egy személyiség a szurkolóé. Sokszor jutottunk már e konklúzióra, tudom, de az a nagy igazság, hogy még sokszor fogunk erre jutni. Idény előtt szurkolótáborunk egy része bízott a tavalyi tavasz remake-jében, míg mások, így én is, egy nyögvenyelősebb félszezont sem tartottak elképzelhetetlennek. Erre nehezen, de verjük az Újpestet, majd gálázunk a személyiségzavaros Valami Akadémia ideiglenes otthonában, és már min fantáziál a jó RW? Hogy a kövesdi meccs végéig abba se kéne hagyni a pontgyűjtést. Pedig ez nem olyan egyszerű feladat. „Rövid beharang a „sosem könnyű” jegyében” bővebben
Világirodalmi fejtágító egy percben felcsúti kommunikátoroknak
Mi, kispestiek pontosan tudjuk, milyen múlt és jelen nélkül azon feszengeni, hogy valaha elfogadjanak minket. Mivel legendánk egyáltalán nincs, kénytelenek vagyunk magunknak kitalálni egyet.
Kedves felcsútiak, majd ha jöttök ravendzsolni a Bozsikba, és mindent elvinni amin Puskás neve szerepel, akkor majd üljetek le kicsit, és érezzétek, kismiskák vagytok. Mi nagyobb nevet találtunk magunknak: Hemingway a kispestieké! Az első portrékat már el is kezdtük kihelyezni az irodákba.
Természetesen elvárjuk, hogy a birtokotokban lévő összes kötet Búcsú a fegyverektőlt, Öreg halász és a tengert, valamint szerzőnk további műveit beszolgáltassátok Budapesten, a Puskás Fernec Újtemető utca 1-3. szám alatt, félfogadási időben. Legalább mi, felkapaszkodók tartsunk össze a tisztesség jegyében.
(Nyilvánvaló, hogy viccesnek szánt kis pamfletünket úgy küldték be szerkesztőségünkbe, névtelenséget kérve, bla-bla-bla, etc.)
Lehetőség egy új kezdetre – elmesélem
Már egy jó ideje mozgatta a kíváncsiságomat a KLTE, vagy teljes, polgári nevén a Kispesti Labdarúgásért Támogató Egyesület. Tudjátok, az, aminek Gyimesi Laci az elnöke.
Az megvolt, hogy szerveztek korábban Tichyről elnevezett kupát a környék iskolái számára, és a CSAK Karácsonyt is hozzájuk lehet kötni, de nagyjából ennyi. A közelmúltban azonban egyre inkább bekerült a köztudatba, hogy lesz a Fő utcában egy Kispesti Futball Ház, ami nemhogy nekünk nem volt sohasem, de legjobb tudomásom szerint, más klubnak, szurkolói szervezetnek sem.
Ezek után elkezdett izgatni kicsit az egyesület, mert ha valami idáig jut, akkor annak a létezés valamiféle csíráját azért illene felvillantania.
A Kispest-Honvéd Facebook-oldalra néhány napja kikerült egy felhívás, éves közgyűlést tartanak március 12-én a majdani Kispesti Futball Házban, ahová szívesen várják az érdeklődőket is.
Elmentem, mert miért ne, ráadásul vitt előre a kíváncsiság.
Korrektség. Nagyvonalúság. Sportszerűség.
Ritka az olyan alkalom, amikor már meccs közben csörög a telefon interjúért. Eleve a magyar online tér csak marginálisan érzékeny az NB I. eseményeire, kivéve ha valami igazi balhészagot érzékelnek.
Félidőben hívott az origo, a lefújás körül már címlaposak voltunk, estére a szombati nap legjobban pörgő cikke lettünk a portálon. Hamarosan rácuppant az esetre a 444, és Erdélyi Peti egy igazán vicces anyaggal köszöntötte a felcsútiakat, majd jött sorra az index, rangadó, Nemzeti Sport és a franc tudja még ki. Kedd reggel pedig a Digisporton nyilatkozik majd valaki a táborból. Egyedül Felcsútról nem szólalt még meg senki.
Foglaljuk össze a dolgokat.
Szeretnék bemutatni egy szerb srácot, aki nagyon érezte miről szólt ez a szombat
Tessék csak megnézni, hogy mit csinál Ignja a gólja után.
Igen, pont azt: megmutatja, hogy hol az igazi Puskás.
Nem kell csodálkozni, kedves felcsútiak, még egy cacaki szerb gyerek is tudja, hogy mi a világ rendje, pedig ő aztán tényleg sohasem írt életrajzi köteteket Öcsibácsiról. Egyszerűen így nevelték.
Szombati értékelés, bár sok minden extra nem történt
A tegnapi nap az örömé és az elégtételé volt a posztunkban is, most pedig kicsit mélyebbre is nézünk – ami magát a meccset illeti. Olyan rengeteg elemezni való azért nem maradt: a tegnapelőtti találkozónak és az ott kivitelezett kiütésnek inkább eszmei jelentősége volt számunkra és a Felcsút a csapatot sem késztette különösebb erőkifejtésre. Azonban írni mindig van miről, így egy pár kérdés ezúttal is felvetődött amolyan osztályozókönyv-közeli tematikákban, így ezekből szemezgetünk most. „Szombati értékelés, bár sok minden extra nem történt” bővebben
Legendát lehet lopni, csak nem érdemes
Két meccs, 7 rúgott, 0 kapott gól, ennyi lett a mérlegünk 2013-2014-ben a Felcsút ellen, és ha valaki évekkel korábban azt mondja nekem, hogy ez a párosítás fontosságában sokunknál már-már el fogja érni a Fradi vagy UTE elleni meccsekét, megmosolygom. Nos, tegnap délután is széles mosoly ült az arcunkon, de ezúttal egész más okból. A csapat Marco Rossi jóslatának megfelelően tényleg fél-háromnegyed gőzzel is simán verte le a legenda-elsíbolók klubját, olyan magától értetődő természetességgel, ahogy mondjuk a kora kilencvenesekben tettük helyre évente a Bp Volánt vagy a kiesőjelölt Zalaegerszeget. Prosser Dani gólja pedig arra is méltó választ adott, hogy Puskás öröksége hol is él igazán tovább – nem mintha ez igazi kérdés lett volna valaha is. „Legendát lehet lopni, csak nem érdemes” bővebben
Tartozom egy vallomással
Na, jó, most már meccshangulatom van.
Szombat a reggel, túl vagyok két kávén, a turistaház udvarán már megtekintettem a félbevágott disznót (nem, nem a sajtóst, hanem az esti hurka alapanyagát), lassan minden kezd a helyére kerülni.
Tizenketten jöttünk le Gántra, ketten ebből kora hajnalban (pestiesen nyolc körül, errefelé az már bőven a nap része), a többiek éppen túráznak a marsbéli tájra hasonlító egykori bauxitbányához, miközben én a kocsmában ülök és ezt írogatom.
Francnak sincs kedve kutyagolni, túl városi vagyok én már ehhez. Mégsem a szépemlékű Stadlerral játszunk ma, hogy a civilizáció-stadion viszonylaton sarat kelljen dagasztani úgy, ahogy azt csak a Sátántangóban tud a két demizsonos. Szerencsére Tarr Bélából csak egy van, bár érte pont kár, hogy nem vállal szerepet a magyar fociban. Hirtelen más dimenziói tárulnának fel az unalomnak.
Csináltunk szelfiket is magunkról, ilyen az ha társaság vagy. Délután majd a kisbabar vagy lovi fog, de akkor majd ott állunk talpig Puskásban.
Ankéttal hangoltunk a falusi vendégjátékra
A 42-esről leszállva az a hiú ábrándom, ami még a Corvin körúti megállóban élt bennem, miszerint az alábbhagyóban lévő eső a végállomásig teljesen el is fog állni, szertefoszlott: az égi áldás csak jobban rákezdett. Esernyő tehát felcsapva a fej fölé, és indulás a Bozsik szürke csöndben hallgató tömbje felé, igazi balladai magányban: rajtam kívül csak egy, a fejére nejlonszatyrot oktrojáló kollega sietett a messziről is üresnek tetsző tribün felé. Hát igen, az időjárás sem segített az ankétra látogató tömeg megnövelésében, ahogy a péntek 5 órai kezdés sem, én is épphogy beestem a melóból. Ennek ellenére hangulatos kis miniszeánsz kerekedett az eseményből, amely után én jó szájízzel indultam haza, és azért ez is valami. „Ankéttal hangoltunk a falusi vendégjátékra” bővebben