Honvédos, nem fradista – a mi Döménk!

Egy vallomással kezdem: nekem az igazi Honvéd-mez mindig a Skála logós 10-es marad a 80-as évekből. Szeretem a mai Détárit is, aki a sportmédia állandó hőbörgője, de nem szeretem azt a Lajost, aki immár másodszor szegődött ugyanahhoz a zöld klubhoz. Pedig volt idő, amikor éppen Döme jelentett húshegynyi veszedelmet a Fradi kapujára.

Így lőtt Döme a Fradi ellen (forrás: Örülünk, Vincent!)

Nincs okom kételkedni Détári szavában, de első Fradihoz igazolása örömére ostorral mért csapást honvédos arcomra a puszta hercege (a csárdás királya).  Azt mondta, hogy gyerekkora óta Fradi-drukker. És lám, ezt is meg tudom bocsátani neki, de arra azért nem vetemednék, hogy akár miatta egy kicsit is szorítsak a Fradiért.

Inkább gondolok nedves szemekkel 1985 húsvétjára, amikor egy kettős rangadón az orrom előtt vert kettőt az FTC-re a Népstadionban. A pontos napra nem emlékszem, de húsvét volt az tuti. Először is bevillan, ahogy nagyi fortyog: „hogy lehet nagyszombaton meccsre menni”, de szerintem, ha létezik a menny, akkor Krisztus is meccset néz onnan húsvétkor. A rigmusra is emlékszem a stadionból, melyet egy évre rá a magyar-brazilra alkalmaztak az alanyi költőként működő szurkolók. Itt a húsvét, itt a nyúl: Honvéd-Fradi három-null!

Itt a húsvét, itt a nyúl…

Az akkori Vincze Géza-féle Fradit minősíti, hogy a gránitkemény hátvéd, Jancsika Karcsika volt a legveszélyesebb emberük, ám erre válaszként a mi beállósunk Garaba (később a vasutasok aranya) vert egy gólt. Na, kinek a passzából? (Vincze Géza az 1984-es ifi európa-bajnokokra építette volna csapatát, csak az ifik legjobbját, Kovács Kálmánt felejtette el leigazolni. KK nálunk játszott és Dömével szemben ő sosem mondta, hogy gyerekkora óta fradista.)

Csak a felvezető meccs (Vasas-Dózsa 2-2) második félidejére értünk ki. A nagypapát vártuk volna meg a metró kijáratnál, de nem jött. Mobilról még nem hallottunk akkoriban, úgyhogy nem tudott ránk csörögni az öreg. Nyolc éves kölyökként aztán fasza volt ordas dumákat és a fradi táborból rigmusokat hallgatni a lelátón, melyeket eszetlen nagy királyként idézgethettem a suliban hétfőn („csik-csik-csik-úttörőcsik” vagy „lila majmok, mit akartok”, persze „Honvéd-drukker segge kukker, abba néz a Fradi-drukker).

„Azért ez a Törő nemcsak a kocsmában érzi jól magát” – jegyezte meg mögöttünk egy őszes tag. Igen, én még láttam Törőt is, de véletlenül sem miatta mentünk ki két tesómmal meg jó apámmal a stadionba. Mi a Dömét akartuk, s hamar eljött a 40 méteres keresztzsugák, a kivétel nélkül veszélyes szabik és szögletek, a dömés cselek és a pontos-erős lövések ideje is. Az elején támadgatott a Fradi, de ahogy egy Népstadionbeli lakos jelezte, nem volt átütőerő a játékukban.

Hol a pipa?

Bezzeg a miénkben! Elég, ha azt mondom, nem volt túlzás a három-kopasz sem, sőt. De a lelátón is zajlott az élet. A fölső karéjból láttuk, ahogy alattunk a Honvéd táborba a piros-fehér zászlók közé keveredett néhány lila is: bosszút állni az úttörőcsikezésért (képzelnénk ma Újpest-fant a kispesti ultrák között, nemcsak a zászlaja, de a feje is lila lenne hamarosan az ütlegeléstől). A Fradi táborból rá is kérdeztek a Dózsa-zászlókra, mire a tagok hirtelen elejtették azokat, majd röhögve üvöltötték vissza a fradistáknak: ”Szivattyú, szivattyú”.

Nem volt nálam boldogabb kölyök a meccs után. Lelkendezve faggattam a fatert, hogy a Döme jobb, mint az Öcsi? Apa nem akart a lelkembe gázolni, elnéző mosollyal mondta a bölcset: „más a kettő”. Én viszont már a Honvéd következő évi BEK menetelésre készültem és a válogatott részéről mexikói világbajnoki címet haluztam.

Egyik se jött össze, bár a Honvéd a végső győztes Steauát itthon még verte Bodonyi góljával a BEK-ben, aztán jött a bukaresti 4-1 és két év múltán Döme is kiröppent Frankfurtba. Azóta jöhetett Pista, a legnagyobb király, a kutyabőrös séróbáró, Illés Béci, vagy Torghelle Sanyi, nekem csak Döméék maradtak az igazi Honvéd.