Elvonási tünetek

Minden szürke kinn, elkezdődött a december, mindig így kezdődik, beköszönt a tél, bár ilyenkor a karácsonyi készülődéssel még valahogy el lehet ütni a mélydepót, de aztán már azzal se, hosszú a tél, nem szeretem, én ilyen tavaszi ember vagyok, a fociban is mindig a tavaszi idényt szerettem jobban, gyerekkorom óta, a már e blogon is sokszor megénekelt zöldellő jegenyékkel a szembeszektor mögött, meg az orrmagasságig beálló fűszaggal (nem félreérteni, legyen akkor inkább “gyepszag), és a valahogy felviduló arcokkal a korzón…

Na ez most elég messze van.

Szóval december, a szezonnak vége, hirtelen megszűnt a heti elfoglaltság, hirtelen üresek a szombatok, és bár Faterom kapacitál a kedvenc kanapéján héderezve, hogy nézzük meg a Newcastle-Chelsea-t, én rájöttem hogy mióta bepörgött ez a Honvéd-ügy, mióta riporterkedek a klubnál,  és pláne, mióta megy a blog, hát azóta szinte nem érdekelnek a külföldi kedvenceim, a ’90esekben még körülrajongott Juve, az Atleti, a Bayern… Még ilyenkor holtidényben sem. Jobban izgat hogy marad- e Sándor, vagy az IRÁNYÍTÓNK, mint hogy milyen szép gólt heggeszt a Kalou vagy hogy hívják… ahhoz képest hogy a régi gombfocis időkben Lexikonnak hívtak a barátok, mert a Nice-től kezdve a kijevi Arszenalon át az NK Zagreben keresztül a Norköppingig minden csapatról mindent, de tényleg mindent… ez ma már a múlt ködébe vész…Szóval télen is CSAK a Kispest.

És bizony más is hiányzik. Hétvége, én meg nem írok? És bármennyire jól jött most a kis szünet, bármennyire is zord a helyzet munkatéren, kipréselik belőlem az utolsó szuszt is, energiám alig marad valamire, csak nézem hantát aki meg bepörgött, ez a fazon kegyetlen, ide feldob 4 posztot a héten aztán szakmányban gyártja a szösszeneteit ide-oda, és nem bír leállni, riszpekt de tényleg, hát igen, kicsit adhatna nekem is abból a taurinkoktélból amit néha lopva bever, félrecsapva a legendás golfsapkáját mert máshogy ezt nem is  tudom hogy lehet…

Tehát pörgés a melóban, pörgés a blogon – vannak pillanatok, amikor úgy érzem, fárasztó a dolog. Úgy vagyok vele mint a nagy kedvenc cseh íróm anno a regényírással saját bevallása szerint. Amíg nem jön ki az adott anyag, nincs kész a poszt,  addig szenvelgek, vajúdok, az egész egy kínszenvedés, mert hiába van meg relatíve hamar a megírás, ha előtte a gondolatok cikáznak ide oda a fejben, de hát ezt nem kell részletezni, az öreg Bohus leírta sokkal szebben… Na ezt élem meg én is, pl. a vidéki túráinkról hazafele. Tudva hogy otthon még órákat lehet ezen kotlani…írni, fényképeket Babaréktól bevárni, aztán fényképet feltölteni, aztán Hantától a feddést bevenni hogy már megint túl nagy a méret mert nem vágtam meg, aztán ha mindez kész, vége is a hétvégének kis túlzással.

Szóval hosszú hetek óta a mostani hétvége volt az első “pihenős” (lett volna, ha nem ül rám a civil munkahely) – amikor a kevés szabadidőbe ezt nem “kellett” besűríteni. A meccsre kimenetelt, a 90 perc végigizgulását, aztán pedig a fentebb említett folyományokat. És máris hiányzik. Hát ki érti ezt?

És ahogy az elvonási tünetek a meccsrejárás kapcsán már előjöttek, így egy héttel a szezonzárás után, úgy jön elő a posztolással is, és most is, lopva, két anyagvéleményezés között felugrok ide, és gondolkozni se kell, csak jön minden, így megy ez, ez már azt hiszem nem normális, illetve mégis, ez csak az igazán normális, már olyan ez a blog nekem, mint… nem, nincs rá jó hasonlat, de kell.

Úgyhogy szürke december ide, monoton hétköznapok oda, azt hiszem mi, drukkerek már csak így vagyunk ezzel éve óta és így leszünk még sokáig… ilyenkor e borongós napokon is már az első márciusi szellő jár az eszünkben, az új igazolások nevének tanulgatása, a távozókon való kérődzés a korlát mellett, nekem pedig az édes zsörtölődés szombat este, a Fáy utcából hazafele tartva, hogy “na ma még megírhatok két posztot”, kinek kell ez…

Nekem.

Fotó: zivatar.hu.