A végén pedig azt mondja Boncz Géza, hogy “Há’ most má’ mehetnénk az úton egyszer hosszába is!”

Bp. Honvéd – Haladás @ Bozsik, 17:00

Nyugodt éjszakám volt.

Tényleg.

Az egész napos esőzés elállt késő délutánra, este egy jó mozi (Harry Palmer és a Temetés Berlinben), vacsira lapcsánka, tisztes polgári begubózásnak lehettem mind tanúja, mind szenvedő alanya. Könnyen aludtam el. Reggel a lepedő decenses-feszesen, szinte élére vasalva arról árulkodik a matracon,

hogy hiszek Supkában és a józan észben.

A futballban a józan ész legalább annyira mániám, mint RW-nek a jó zenész a metálműfajban (mérhetetlen gyenge, hasonlóalakúságot kihasználó viccelődés alert!), pedig kívülről, a hozzá nem értők számára pont ugyanúgy elképzelhetetlen kihívásnak tűnik mindkettő.

Évek óta keresem a valamiféle értelmet, logikát, egy apró gondolat aprócska szikráját a magyar futballban, hogy hátha, hátha nem mindenki hülye a közegben, közte nyilván én is, hiszen szereplőként kötelességem annak lenni. Természetesen a csalódás, mint állandó állapot annyira a lételememmé vált, hogy lassan fel sem tűnik, amikor egyikből esek át a másikba, és képes vagyok elfelejteni, hogy akár pár nappal, héttel korábban épp milyen módon csesztek ki velem, persze nem mint személlyel, hanem mint furcsa, amúgy a világban teljesen normálisnak tűnő elveket valló bárkivel.

Magyarosan fogalmazva: ha tökön rúgnak, akkor  épp az fáj, és nem a percekkel ezelőtti gyomros, vagy a picit korábbi fülrengető pofon. A magyar futball valami ilyesmi. Néha megütnek, megrúgnak, néha csak kikapcsolják a rádiót, amikor a kedvenc számod refrénje jön, olykor odadobják nekünk a piskótát, de a tortát már csak a távolból nézhetjük, és a könyvek utolsó oldalait is gondosan kitépdesik, hogy még véletlenül se tudjuk meg ki volt a gyilkos. Helyére propaganda kerül, szurkálj, ne háborúzz, a gyűlölet nem pálya, csakegyütt, épülnek a stadionok, egyre több a fiatal labdarúgó. Ilyesmi.

Na, de azt akarom mondani, hogy a Honvéd kicsiben ugyanez. Propagandába burkolt fizikai és lelki erőszak a mindennapjaink nyugalma ellen. Mi pedig önként megyünk a pofonokért, mint menetrendszerű Repülős Gizi a börtönbe, hiszen szurkolók vagyunk, ez a dolgunk.

Mégis nyugodtan aludtam tegnapról mára,

mert tudok hinni Attilában!

Tényleg, komolyan. Szerintem Attila egyáltalán nem hülye adott kérdésekben. Az, hogy amúgy mi, sőt, milyen jelzők furcsa elegye, azt egyelőre ne feszegessük, szerintem lesz még alkalmunk kiszótárazni a mestert az elkövetkező, közösen eltöltött időben. Most maradjunk annyiban, hogy adott kérdésekben nem hülye.

Megjegyzem, Kispesten nem hülyének lenni akár csak egy adott részkérdésben, úgy emel ki főnixként a habokból, hogy elhisszük, egy tyúklépésre állunk a perpetuum mobilétől, ami nem mellékesen ellenszer az emberiség által ismert összes betegségre is.

Nagyon könnyű elérni, hogy legalább a remény szintjén besoroljunk egy gondolat mögé. A Debrecen ellen Supi felvillantott valamit, amiről tudtuk, hogy valamikor működött, és amiben képesek vagyunk hinni, hogy hátha, és újra.

A Haladás az útkeresés egy következő állomása lehet, de inkább ne legyen az.

Ha, és amennyiben újra jön a Heffler, Lovric, Kosút, Kukoc, akkor hagyjuk az egész eddigi szöveget a fenébe, tekintsük semmisnek, a téli igazolásokhoz, és a téli gondolathoz ragaszkodunk. Ebben az esetben, amennyiben én írom a holnapi összefoglalót, akkor nagy valószínűséggel kaptok majd egy nagy halom betűt, szavakká és közepesen olvasható szerkezetű mondatokká összeállva, tartalmilag pedig valami olyasmivel, hogy Supka már az elején megőrült, lefeküdt, vagy hasonló, és amúgy sem lesz ebből semmi. Kezében egy gólképtelen védelem, mégsem használja.

(Dőltbetű, zárójel: használhatja egyáltalán? A kimondott cél kupába bevethet mindenkit, de a bajnokságban nem? Tehát a fontosabbnak mondott sorozatban játszhatnak a kevésbé fontos emberek, akiket már télen elkezdtünk pótolni? Nem értem.)

El kell engedni ma sok mindent. Mi például valamikor szeptember közepén adtuk fel, azóta csak megmenteni szeretnénk az idényt. Megértem, hogy Supka csak két-három hónapja van a csapattal, hogy van neki is elképzelése, ami nem baj, mert mondom, alapvetően nem tartom adott kérdésekben hülye embernek, azonban neki is meg kell értenie, ez a játék egy kicsit értünk, szurkolókért van, néha minket is ki kell szolgálni.

Mi pedig az eredményességről már rég letetettünk. Volt egy szép évünk, de alapvetően nem az eredményért járunk meccsre. Amit viszont lehetetlen felfogni, az a józan ész és a valóság között feszülő furcsa ellentmondás, hogy ha a kereted alkalmas egy adott játékra, amit ráadásul bizonyított is, akkor miért kell nagyon másra használni, majd érvelni a jósága, netán szükségessége mellett?

Részemről simán átmegyek cukorkáért síró kisgyerekbe, az sem érdekel, ha a közért egész közönsége rám figyel, gyerek vagyok, gátlástalan, még nem ismerem a normarendszert, szóval megtehetem:

Kérem vissza a játékosaimat! (és)
Kérem vissza a csapatomat!
Brü-hü-hűűűűűűűűűűűű!!!

Én át vagyok verve. Palánkostul. Előbb átdobtak rajta, majd tőből kitépték, utánam hajították, fejbe talált, szédelgek tőle rendesen.

Tudjátok mire emlékeztet a kispesti szitu? Pár éve kijött a Nintendóra a Mario Maker, ami arról szól, hogy bárki készíthet pályákat, azokat megoszthatja, mások pedig játszhatnak a pályáiddal. Ha pedig szabadon lehet pályákat szerkeszteni, akkor egyértelmű volt, hogy hamarosan megszületnek az olyan őrültségek, amiket egyszerűen képtelenség megugrani, mint például ezt:

Vagy a másik versenyző, aki a saját maga által épített pályának 78.000-szer, vagyis hetvennyolcezerszer(!) ment neki, mire sikerült megcsinálnia.

Érzitek ugye a hasonlatot? Lehet szopatni magunkat, csak minek? Elismerem a teljesítményt, hogyne ismerném el, de pontosan tudjuk, ha elég sokszor megpróbálhatja, akkor ennyi meccsből egy megye kettes csapat is elveri egyszer a Barcelonát. Ha mondjuk egy tucatból csinálja meg egyszer, az valami, na, de végtelenből? Az ott és úgy válik teljesítménnyé, ha csak azt az egy eseményt mutatják meg neked, a többit pedig mélyen elhallgatják.

A foci azonban nem Super Mario, bármennyire is szeretném. Itt nincs lehetőséged arra, hogy párezerszer nekifuss ugyanannak a falnak, hátha te vagy a kiválasztott, aki egyszer, de csakis egyszer átmegy rajta.

A fociban meg kell tanulni feladni az elképzeléseinket, ha látványosan nem működnek. És ez itt a legnagyobb vicc amúgy. Nem tudjuk, hogy Supi elképzelései működnek, vagy sem, azt látjuk, hogy egyéni hibák, kihagyások vannak, hogy nagy a fejetlenség sokszor, az elemszám is kevés, tényleg lehet, nem volt szerencsénk (ismét a régi nóta), azonban azt tudjuk, kezünkben ha nem is az iddqd, de az idkfa mindenképp. (Ha nem ismernéd a Doom cheatkódjait, mert mondjuk fiatal vagy hozzá, vagy egyszerűen nem érdekelt eddig, akkor neked mondom, hogy az iddqd az örökélet és sebezhetetlenség, vagyis az ingyensörön kívül minden, amit a kutyapárt ígér; az idkfa pedig az összes fegyver, kulcs és maxra feltolt pajzs. Ja, és a Doom pedig egy lövöldözős játék.)

Vagy valami ilyesmi.

Mondom, nyugodt éjszakám volt.

Kint már készül a pörc, túrós csusza lesz ebédre, a piruló szalonna illata lengi be a lakást, szeretem nagyon. Délután szerintem megiszunk egy sört a meccs előtt, átbeszéljük kivel mi történt a héten, melyik békemenetre ment vagy nem ment el, esetleg volt jobb dolga, netán élete. Mindezt részemről egy olyasféle nyugalommal, ami kintről akár apátiának is hathat, pedig nem az, csak a tünetei hasonlóak.

Én hiszek Attilában!

Komolyan. Szoktam volt viccelni, de most nem. Tényleg. Legyek macinacis lila, ha hazudok.

Egyszerűen nem tudok elképzelni más lehetőséget, mint az értelmesnek tűnő utat, amikor mindenki enged kicsit, és játszhatnak az amúgy mellőzendők, amikor talonba tesszük a saját elképzeléseinket, és bevállaljuk, hogy a vendégszöveg megítélése még mindig az epigon és a plágium között van valahol félúton, pedig lehet jól élni vele – az olvasó nagy megelégedésére.

Mellékesen: