Nálunk mostanában tényleg nincs olyan, hogy minden kötél szakad, mert mindig van egy pót-pót-pótkötél (link a poszt végén)

Haladás – Bp. Honvéd 0-1

  • Ez nem foci, nincs semmi játékunk.
  • Megint csak mázlink volt.
  • Nézhetetlen.
  • Kiábrándító.

Ilyesmi mondatok hallatszódtak tegnap a meccs után, mind a képletesen, mind a képletességet elhagyva a józanabb és nem józanabb emberek szájából kifelé, bele a szombathelyi estébe, mintegy kritikaként, miközben hatalmas ünneplés a folyosón, dalolászás, hangoskodás, miegymás.

Az ambivalencia maga a tipikus Kispest, kérem alásan.

Ott kezdődött, hogy Nagy Geri és Gazdi off, a középpályán a múlt héten még padra se kerülő, eddig összesen öt percet játszó Bamba, mellette a formán kívüli Hidi és Banó-Szabó. Holender a védelemben, elől Tishcler lesz Danilo párja.

Mindezt egy olyan meccsen, ahol az összes, de tényleg az összes babona ellenünk szólt. A jelenleg aktív bírók közül Kassaival van a legrosszabb mérlgünk; a Haladás fordulók óta nyertlen, mi pedig tipikus felhozó csapat vagyunk, ellenünk szokás megindulni; Horváth Feri kiteszi az Érinthetetlent, és Rózsa kezd a kapuban.

Ha minden ellenünk, akkor ki velünk?

Danilo gyorsan elhibázik két ziccert (Rózsa nagyokat véd), majd fokozva a hangulatot, Batik lesérül, helyére jön a hetek óta jegelt Skvorc (a Hali ellen hagyományosan lesérül valaki nálunk). A második félidő végefelé alig ismerni rá a csapatra:

Gróf
Heffler, Baráth, Kamber, Skvorc, Holender
Hidi, Bamba, Banó-Szabó
Danilo, Tischler

Van kérdés?

A Haladás vérszemet kap, rúgnak két (talán három, mert mintha súrolta volna az egyik lövésük a felsőlécet) kapufát, Boti egyszer még bravúrosan ment a kiugór játékos elől, azonban másodikra már nem sikerül, Grófnak kell kifognia Mészáros tizenegyesét. Nagyon gyors ez az Ofosu gyerek.

Bamba mintha jól játszana, látványosan labdákat szerez, vannak feltűnő megmozdulásai, miközben a Haladás rendre középen ugrik ki, futásra kényszeríti a belsővédőinket, ami egyrészt baj, mert nem kifejezetten erősségük, másrészt hol a középpályánk, ami a korábbi meccseken annyira jól működött a védekezés segítésében? Se előre, se hátra, tényleg, mintha iszonyatos szerencsénk lenne, mintha valaki nagyon fogná a kezünket.

Tischler helyett Kukoc, majd Banó helyett N’Gog, Holender előbb a védelem szélére, majd a középpályára kerül. Nem hittem volna néhány éve, hogy univerzális játékossá növi ki magát, sőt, inább úgy mondom, hogy a képességei rendben vannak, agyban nem hittem volna róla, hogy képes lesz beállni valaha a sorba, még akkor is, ha számára nem a legkedvesebb poszton játsztatják. Erre tessék, és ott is van a válogatott keretében. (Bónusz, mindezt Supka alatt, ami már akkora képtelenségnek tűnt volna pár éve, hogy nincs ember, akinek eszébe jut.)

Szenvedés, hatalmas null-null lesz, mondja mellettem valaki a 87. percben. Nem vállal nagyot, de azzal nem számol, hogy

valaki tényleg fogja a kezünket.

Holender szöglet, Danilo fejel, gól. 91. perc, ennyike.

Hoztuk, a nem kapunk gólt mókát, még ha a kicsinél valamivel nagyobb szerencsével is; miközben képesek voltunk belőni egyet a kevéske igazi helyzetünkből, vagy ha nem is az igazi helyzetből, de legalább egy hozzáférhető szituációból.

Azt kell mondjam, ez a valódi nagycsapatok tudása.

  • messze nem a legerősebb felállásban játszva;
  • menet közben személyi változásokra kényszerülve;
  • meccs eléjén kihagyott ziccerekkel;
  • hetven perc meddő fölénnyel, miközben az ellenfél veszélyesen kontrázgat,
  • sőt, kapufákat lő, (az összefoglalóban egyet mutatnak, valamiért mégis kettőre fixen emlékszem)
  • sőt, tizenegyest hibázik,
  • miközben nekünk elmúlnak a helyzeteink, keressük a játékunkat,

hogy jöjjön az utolsó perc, amikor még fejben ott tudunk lenni, pedig esik az eső, hideg van, talán lélekben mindenki elfogadta volna a döntetlent, csak legyen már vége, akkor jön egy szöglet, és jön egy fejes, 1-0 ide, boldogság. Az a Danilo, aki hónapok óta képtelen gólt lőni, akit sokan már kikívánnak a kezdőből (mondjuk nem teljesen értem, hogy mi az alternatív ötletük: Tishcler és N’Gog?), aki mindent elrontott, amit el lehetett ezen a meccsen, és most szinte talpról, megverve a védőit, pontosan a rövid alsóba, Rózsa mozdolni se tudott.

Tipikus Kispest.

Bizonyos szempontokból hasonló meccseken kaptunk ki (Fradi, Felcsút), miközben hasonló meccseket nyertünk meg (Diósgyőr, MTK), de egyiken se volt olyan, hogy közben az ellenfélnek ennyi helyzete legyen, talán összesen ezen a négy meccsen nem kellett annyit izgulni a kapunk előtt, mint Szombathelyen.

Nem tudom elképzelni, hogy mindent csak a szerencsének köszönjünk.

Egy olyan csapatról beszélünk, ahol az elmúlt hónapokban Gróf, Heffler, Kamber, Holender és Danilo jelenti a viszonylagos állandóságot, körülöttük változik folyamatosan a kezdő. Ekkora mázlink képtelenség, hogy legyen, mert több életre is sok, több városnyi ember több életére is túlzás, hogy kényszerrotálunk, miközben az eredményességünk tartja a közel kétharmados (64%) szintet. Valaminek lennie kell a háttérben, valami működőnek. (És igen, tényleg nem a játékunk lesz az.)

És ez a valami egyelőre elég ahhoz, hogy a szokatlanul rettentően sűrű felsőházban stabilan tartsuk a második-harmadik helyet. (Konkrétan tavasz közepe óta, ha csak a Supka-éra meccseit nézzük.) A hetedik Mezőkövesd is öt ponton belül van, és ha a vesztett pontokat nézzük, akkor a nyolcadik Újpest is. Hét csapat előzgeti egymást oda-vissza a bajnokság eleje óta – velünk együtt, de mégis mögöttünk. Tényleg nem értem.

Illetve kicsit mégis:

Amióta Supi a snookeres mellényt hordja, három meccs, két győzelem, egy döntetlen, három lőtt gól, egy kapott, hét pont. Kiskezitcsókolom.


Itt az ígért link a címhez:


Osztályozókönyv //


képek: 1909fotó