Ebből a posztból kiderül, hogy ami Batmannek a denevérek, az nekem a mackósajt és a kakaós csiga, valamint alkalmat kerítettem rá, hogy szembenézzek a végzetemmel

Kisvárda – Bp. Honvéd @ Kisvárda, 17:00

Konkrétan semmi.

Mármint úgy semmi, hogy tényleg semmi. Ültem délután a gép előtt, kéne valami beharangozó, aztán nem ültem a gép előtt, hanem megettem az ebédről maradt rizseshúst, majd elmentem ruhát venni, aztán a Bambiban volt egy találkozóm, majd hazajöttem, megettem a rizseshús maradékának maradékát, közben megnéztem egy sorozatepizódot a The Big Bang Theoryból (bár ne tettem volna, nem véletlenül nem nézem évek óta), és most újra a gép előtt görnyedek, hátha kijön belőlem valami Kisvárdára.

Egyelőre semmi.

Gondoltam átfutom a nyári meccs beharangozóját, és azt kell mondjam, így visszatekintve is elégedett lehetek a poszttal. A Kisvárda és a létezés között feszülő ellentmondást ugyan nem sikerült feloldani, de azt merem állítani, hogy elég messzire sikerült eljutni a téma tárgyalásában.

Ha mással nem, legalább azzal, hogy vasárnap leszünk nyolc évesek, és még mindig van bennünk annyi, hogy néha-néha elsüljön a billentyűzetünk, és egy később is vállalható poszt kerekedjék belőle. Itt jelezném, hogy vasárnap fél egykor kettőkor jön a Kozármisleny a Bozsikba, szóval az összefoglaló, hacsak nem történik valami világrengető, akkor nem lesz túlspilázva, valami majd lesz az osztályozókönyv előtt, és szülinapi poszt is csak akkor, ha tényleg beesik az ablakon egy gondolat, amire érdemes felhúzni.

Egyszerűen az elfogyás határára érkeztem, ami – ismerve magamat – nem több egy pillanatnyi megfáradásnál, volt már ilyen, mindig visszataláltunk a posztokkal teli hétköznapokra, mert nem lehet olyan kisiklás, hogy egy idő után ne a Kispest tegye ki a gondolataink nagy részét. Most zűrös időszak van, de mikor nincs az? Majd alkalmazkodunk.

De addig Kisvárda, ahol még életemben nem jártam, pedig mamám nyírségi, egész pontosan nyíregyházi, ahol meg elég sokszor. Mondjuk az is igaz, ha az ember Nyíregyházán van és mondjuk rokonlátogat, vagy kiugrik a temetőbe, vagy csak úgy körbenéz és létezik a városban, akkor ritkán adja magát a gondolat, hogy jujj, beh’ jó is lenne átugrani a szomszédos Kisvárdára, mert azonnal jön a válasz: minek? Ugyanígy nem jártam egyébként Rakamazon, Vásárosnaményben vagy Mátészalkán sem a legjobb tudomásom szerint.

A meccset mindezek ellenére, vagy talán nagyon is ezért kifejezetten várom. Jó, a végeláthatatlan utazást oda-vissza annyira nem, meg azt sem, hogy ma leugrottam a boltba szendvicsgyártáshoz alapanyagot venni, mert azt tervezem majd enni menet közben, és igazán nem csinálok finom szendvicseket, meg eleve a műfajt sem kedvelem túlzottan, ami elég ok arra, hogy ha lehet, ne gyártsak feleslegesen magamnak olyan ételt, amit kevéssé kedvelek. A szendvics például ilyen.

Emlékszem, Luxemburgban is ültünk egy fél napot egy kocsma teraszán, vártuk a meccset, nálam a hátizsák, benne az útra készített szendvicsek, ami bármikor jól jöhet, ha megéhezek, mert ugye megszédülni nem éri meg a hőségben, van szőlőcukor is csomagolva, meg azok a fránya szendvicsek. Tartós kenyér, vaj, valami felvágott, némi zöldség, és rettegés, hogy mikor esik ki egy agyonnyomott, a fóliájából kifolyt mackósajt a nejlonzacsiból. És az elmaradhatatlan Balaton szelet.

Rettenetes emlékek. Úgy Luxemburg, mint a komplett gyerekkorunk és az általánosban egységcsomag néven illetett támadás a közétkeztetés szentsége ellen. Kakaós csigát sem ettem szerintem azóta, hogy nem Antall Józsefnek hívják a miniszterelnököt, de azt mondjuk azért, mert édesanyám minden nap, vagy ha nem is minden, de közel minden nap csomagolt nekem tízóraira, én pedig egy életre megundorodtam tőle. Bár mesélik, manapság egész finom kakaós csigák is léteznek az univerzumban, azonban én erős jellem vagyok, tartom magam, és a közelükbe sem megyek. Mert ha mennék, eszembe jutna a pótkávé íze is, amiről szintén azt gondolták, hogy nem baj, ha a fejlődő szervezet magához veszi, majd  később egy életre megutálja a kávé összes formáját. A kávét viszont nem adnám, mert azt szeretem.

Kisvárdát tehát annak ellenére is várom, hogy felsejlik a legrosszabb iskolás tanulmányi kirándulások összes emléke. Még ezt a múzeumot meg kell nézni, még azt a főteret, majd a parkban uzsonnázunk, és akkor belefér egy újabb múzeum, esetleg kicsit labdázhattok, de ne sokat, mert nem hiszitek el ki a város neves szülöttje, akinek nem csak szobra, de egy egész emlékháza van, ahová bizony mi ellátogatunk.

Valamikor le kell számolni a múlttal. Eltörölni nem érdemes, indulhatunk rabszolgahaddal, vagy anélkül, inkább tapasztalatként kell értelmezni, tanulni a hibákból és továbblépni ha érdemes, vagy visszalépni, ha nem érdemes. Magyarországon ehhez például nagyon értünk, hiszen nemzeti táncunk, a csárdás pont erről szó. Elinduljak? Lépek kettőt (áhh, erre most miért menjek én?), nem jó, inkább vissza, aztán ezt a végtelenségig. Nagyvonalakban.

Szóval az osztálykirándulás egy olyan dolog, ami magában nem egy vészes valami, azonban annyi mindennel terhelt, hogy meg kell tanulnunk túllépni rajta. Mármint nekünk, nem a mai iskolásoknak, mert lehet, őket már olyanok tanítják, akik velünk együtt osztálykirándultak, és az új generációknak már jót akarnak.

Különvonattal Debrecenbe, akkor azt írtuk, életed osztálykirándulása, és nem is tudod, mennyire közel jártunk az igazsághoz. Volt néhány jó, nagybuszos túra, alakulás van, hogy végre szembenézhessek a múlt minden sötét árnyával. A pisilés-kakilás még mindig nem megoldott, ötven ember anyagcseréjét viszonylag nehéz összehangolni, ahogy az étkezést is, mert ki mikor éhes, mit enne leginkább, satöbbi. Meg kell tanulni ezt az együttlétezést másokkal zárt térben és időben, különben bajok lesznek.

De legalább részben a magam ura vagyok, ha a hólyagom is úgy gondolja. Nincsen elemózsiás csomag, amit kiosztanak reggel, nincs kényszer, hogy múzeum, templom, miegymás, legfeljebb a stadion, de ezen a kiránduláson azért veszek részt, mert pont oda akarok menni, és nem azért, mert tavaly is oda mentünk, jövőre is oda megyünk, beírjuk a naplóba, pipa történelemből és irodalomból, az osztályfőnök is jön velünk, az sem baj, ha tesi-földrajzos.

Kisvárdán bajnoki labdarúgó-mérkőzést játszik majd a Kispest, ami 2018-ban valóság lehet, mert a korábbi száztíz évben ezt úgy hívták, hogy hírverő meccs, előtte meg nem létezett a Kispest, még előtte kicsivel pedig maga a futball sem. Mindegy, ilyen világot élünk, majd elmúlik.

Addig pedig nagy a várakozás, mert a határon táncolunk (haha, ez Várdán vicces lesz, hiszen tényleg ott a határ), ha gólt kapunk, képtelenek vagyunk nyerni, ha pedig nem kapunk gólt, akkor még mindig ott a lutri, hogy nekünk vajon sikerül lőni? Több posztban is próbáltam fejtegetni, bár az igazsághoz egy tapodtat se közeledtem, hogy ennyiszer nem lehet szerencsénk, szóval valaminek kell lennie, amitől működik. Itt egy újabb lehetőség, hogy megkapargassuk a válaszon feszülő fémvértet a kezünkben tartott szívószállal, hátha. A kvantumelméletet is úgy magyarázzák a hétköznapi embereknek, tehát többek közt nekem, hogy ha elég sokáig dobálod borsóval a betonfalat, akkor az egyik át fog menni rajta.

Egyszer választ kell kapnunk, és ellentétben a közel végtelen mennyiségű zöldborsóval, a bajnokságok már csak olyanok, hogy adott forduló után befejezik őket, és akkor a tabellát fogjuk válasznak nevezni.

Namármost. A mi dolgunk az, ha már legyártottuk a szendvicseket Kisvárdára, hogy ezt a végső válasz, az utolsó forduló utáni tabellát úgy alakítsuk, hogy azon minél kevesebbet kelljen olvasni, ha a Honvédot akarjuk látni.

Ugye milyen könnyű semmit mondani elég hosszan? Bennem vagy egy közepes képességű politikus, vagy egy jó beszélőkéjű, ámbár totálisan gondolattalan ember veszett el. Vagy mindkettő, mert lehet ugyanazok.

Például eddig semmit, de semmit sem írtam, ami úgy tűnne, mint egy beharangozó, és ígérem, hogy ez így is fog maradni a következő bekezdésekben, amelyekből egyelőre fogalmam sincs, hogy mekkora számosságra számíthattok, hiszen éppen írás közben ért ez a mondat. Tehát ha idáig eljutottál az olvasásban, akkor nagyon köszönöm, és ki kell ábrándítsalak, ennél ma nem fogsz többet kapni, legfeljebb ha görgetsz még egy kicsit, akkor ott találod majd a kommenteket, ahol tud létezni élet.

Mondom, megfáradás, életritmusváltás és hasonlók vannak, ami bele kell férjen nyolc évnyi működésbe, legfeljebb majd pironkodva tesszük ki a támogatói posztot, hogy ellejmoljuk a pénzeteket, ha még marad hó végére, mert ugye költséges heteket élünk Szombathellyel, Kecskeméttel, Kisvárdával, Pakssal, Debrecennel, Székesfehérvárral, és akkor még a gyereknek új tornacipő kell, és az ablakos se a két szép szemünkért javítja meg a betört üveget.

Háromnegyed tizenegy, aludni kéne, hogy holnap frissen gyárthassak szendvicset az útra.

Mondtam, hogy semmi gondolatom mára, és ezt sikeresen be is bizonyítottam.