Az év első meccsén legalább nyertünk, komolyabb következtetést viszont nem érdemes levonni belőle

A meccs előtt mintegy másfél órával nyugodtam meg először, amikor a Hősök terénél felszálltak a vilniusi szurkolók a 105-ös buszra, és legalább hármójukon is ott feszült a zokni-szandál-kombó. Akkor már éreztem, itt nem veszíthetünk, hogy Litvánia annyira menthetetlenül Kelet-Európa, hogy igazolva látszik minden, amit a Hajnal-féle Trieszt-Szentpétervár-tengely beemelt a társadalomtudományokba.

Ha valaki zokniban és szandálban érkezik Budapestre, a zokni és szandál Világfővárosába, az pontosan tudja hova érkezett, az egy a vérünkből, legyen bár átmenetileg szovjet, a valódi énjét képtelen volt bedarálni a rendszer. Ha pedig zokni és szandál, akkor nem veszíthetünk, mert olyan nincs, hogy saját magunk, az egész életfelfogásunk ellen vesztesen jöjjünk ki egy párharcból.

Így is történt, tipikus Moháccsal, nemes elbukással és szép halállal a Vilnius részéről, amolyan magyarosch meccsen.

Távolról például úgy tűnt, a Zalgiris focizik, mert pár húzásból rendre eljutottak a tizenhatosunkig, amit nagyban elősegített, hogy a szélsővédőink rettenetesen gyenge napot fogtak ki, és a középpályás-védekezésünk se volt az igazi. Szokatlan volt látni, ahogy átrohannak rajtunk. Szerencsére az utolsó védvonal, Robi, és az utolsó utáni mentsvár, a kapufa többször is velünk volt, így jogosan sírhatunk az utolsó percben bekapott gól miatt. Mert nem volt benne a meccsben.

Komolyan.

A legnagyobb problémám jelenleg egyébként az, hogy az elmúlt években el voltunk kényeztetve a tizenegyeseknél. Gazdi általában kiharcolta, majd Lanzafame, Eppel, Danilo és Holcsika is viszonylag üzembiztosan belőtte, viszont most egyikük sincs a csapatban, tehát másnak kell rúgnia. Mondjuk valaki olyannak, aki kellően higgadt és nyugodt a pillanatban, vagy egy olyannak, mint volt mondjuk Tchamika, hogy fel sem fogja mi történik körülötte, csak nekifut, és lesz, ami lesz, általában gól.

Gazdi nekem úgy tűnik túlgondolja a műfajt, és ettől bizonytalan lesz. Nem tudom mennyire jó ötlet vele rúgatni a tiziket.

Mondom ezt úgy is, hogy mindkét próbálkozását egy oszlop mögött töltöttem, mert ha az a hagyomány, hogy én nem látok Gazdag-gólt élőben, és ez a hagyomány, akkor egy ilyen kaliberű ziccernél kutya kötelességem nem látni.

Elsőre bejött, azonban a másodikat kihagyta. Kérdem én, most mi legyen? Ezentúl nézhetem, mert már nem látom nem gólt lőni is, ami a két tagadás miatt olyan, mintha látnám gólt lőni, vagy maradjon minden a régiben, mert a nem látás egyben az esélyek növelése, míg a látás a csökkentése? Tehát az a fix, ha nem látom, mert akkor megtörténhet, míg ha látom, akkor tutira nem? Ugye, olyan összefüggés nincs, hogy minden pillanat, amit nem látok egy meccsből az egyben Gazdag-gólt hoz, azonban olyan igen, hogy minden pillanat, amikor gólt lő, akkor nem látom épp.

Végig kell gondolnom.

És mindenképp végig kell gondolnom, mert a 4-0 (85. percben) teljesen máshogy hangzik, mint a 3-1 (a 92. percben), ott nincs például idegenben lőtt gól, cserébe van egy négygólos előny, ami általában elég szokott lenni, ha az ember nem a Barcelonának szurkol. Esetleg nekünk, de a Pana is csak három volt közte.

Nyugi van, Sanyibácsi (kialakult már valami beceneve Sanyilónak, aki nem Sunyiló, mint Hofi kabarétréfájában a közösségi házba nem beengedett fiatal?), tessék csak tovább gyakorolni a taktikát (mondjuk, hogy legközelebb valami nyomát is lássuk, ha épp nem szükségből van összerakva így-úgy a csapat), Gazdival lövetni a tizenegyeseket, kicsit feltolni pszichésen, hogy ne legyen gond, mert ha üzembiztossá válik, akkor annak hatása lehet a játékára is, és mezőnyből is ráérezhet a gólszerzésre, ami pedig igencsak ráférne. Azt, hogy be is lője, az legyen az én gondom, kiszámolom, átgondolom, és megfelelő időben közlöm, hogy mire jutottam.

Elsőre amúgy nem volt rossz, igaz, jónak se mondanám. Amolyan megnyert mérkőzés volt, ahol akár azt is gondolhatná az egyszeri szemlélő, nem mi futballoztunk, de ez így és ebben a formában nem lenne igaz. A játékrendszerünk, a felfogásunk Rossi utolsó féléve óta nagyjából változatlan, folyamatosan alkalmazkodik a kerethez, az elérhető kvalitáshoz, és abból próbálja meg a legtöbbet kihozni. Az 5-3-2 nem egy látványos játék, ha a szélsőhátvédeid nem szélsőhátvédek a rendszerben, ha nincs egy klasszikusféle irányítód, vagy egy visszavont középcsatárod, netán két épkézláb éked. Akkor talán, és erre láttunk is elég példát az utóbbi két és fél évben.

Amit viszont tilos feladni, az a nagyfokú stabilitás a védelemben, az ellenfél lövésszámának minimalizálása, vagyis az, amiből alig láttunk valamit tegnap este. Orrba-szájba lövöldöztek, mert volt rá lehetőségük. Nem ehhez vagyunk szokva, még akkor sem, amikor szidtuk Supítót, hogy lefociznak minket, mert nem, lehet, lefociztak, de nem lőttek ennyit kapura sosem. Valamiből nem szabad engedni, mert ugye, figyelj, mondom a nagy alaptézist: lövésből lesz a gól. Vagy nem, de a fájó hiányában még esélyt sem adsz legalább a lehetőségének.

Valami ilyesmi.

Örültem volna a közte négynek, kissé nyugodtabban vágnánk neki Vilniusnak, előre opimalizálhatnánk magunkat a nyaralásra, de sebaj, így legalább lesz benne egy meccs is.

címlapkép: 1909foto

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz Blueskyon, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor Signalon vagy Telegramon keress. || vh összes bejegyzése