Bár a hülye példámban négytalálatos játékosokat szeretnék, nekem jó lenne négy egytalálatos is

Bp. Honvéd – MTK kupaelődöntő @ Népstadion, Puskás Aréna (ahogy tetszik), 21h

A 2019/20-as szezon végére sikerült nagyjából hasonló helyzetbe sodorni magunkat, mint tettük azt az elmúlt években: ismét egy idény, amit a végén kellene megmenteni.

2016-ban az utolsó fordulókra az lépett elő minimumprogrammá (a szurkolói elvárásokban), hogy valahogy kiejtsük a Felcsútot. A terv sikerült, bár nem rajtunk múlt, hiszen az utolsó fordulóban pont kikaptunk tőlük.

2017-ben nem volt mit megmenteni, ezért holnap lesz három éve, hogy bajnokok lettünk.

2018-ban egy még mindig bikaerős kerettel, az őszi ámokfutást kellett korrigálni, és elérni Európát. Egy negyedik hellyel sikerült.

2019-re meggyengült a keret, mégis sokáig a dobogón álltunk, hogy egy gyengébb tavaszi indulás után ismét Európa legyen a szent cél. Negyedik hely, kupaezüst, megcsináltuk.

2020-ról pedig mit mondjunk? Volt másfél-két jó hónapunk az ősszel, valamint a Craiova elleni meccseken is megmutattuk, hogy képesek vagyunk küzdeni, azonban egy idény nem hét, hanem negyvenpár meccsből áll. Ebből van hátra tíz, és a cél, vagyis Európa még mindig elérhető, ehhez nagyjából kupát kéne nyerni, vagy kupadöntőt játszani és a bajnokságban virítani valamit. Abban a bajnokságban, ahol a kiesés, értitek, a kiesés lehetősége még mindig számolgatás tárgya. (Mondhatnám, hogy májusban és júniusban, de nem teszem, mert futballilag egyelőre március és április van.)

Egyszerűen nem értem azt, ami történik. Hónapokon át bőségesen el voltunk látva színesen-szagosan látványos anyagokkal, hogy mekkora az összhang a játékosok és a stáb között, majd jöttek a meccsek, és a teljes fogalmatlanság, kilátástalanság, ráadásul a kilencven percek végére az erőnlétünk és a koncentrációnk is látványosan visszaesett. Sorra kaptunk a gólokat, a pontok pedig csak nem jöttek úgy, ahogy szerettük volna.

Egyértelmű, hogy változásra, frissítére volt szükség.

Én hinni merek abban, hogy egy, a mostanihoz hasonló végletekig peremfeltételek mentén teljesítendő etap csak látványos sikert, vagy totális összeomlást hozhat. Középút egyszerűen nem létezik. Illetve inkább az igaz, hogy hirtelen nem tudom elképzelni mit nevezhetünk ebben az esteben részben sikeresnek, nagyjából megfelelőnek, vagy hasonló jelzős szerkezetnek, amivel ugye a középutakat jellemezni szoktuk.

Két hónap leállás, egy szinte új alapozás, új edzői stáb, új játékrendszer, sűrített menetrend, komoly tét a kupadöntővel, és komoly tét a bennmaradással – mindezt három hét felkészülés után, egy hónap alatt lezavarva. Alig két hónapba sűrítve szinte egy teljes félszezont.

Ha csak az önös, saját érdekeket nézzük, akkor most kell megalapozni a bizalmat, a jövő évi kerettagságot, most lehet bizonyítani, hogy a klubvezetés bárkit is hoz, vagy tart meg edzőnek, azzal együtt tudunk dolgozni, nyitottak vagyunk a változásokra, és hajlandóak vagyunk mindent megtenni a klub eredményességéért.

Tényleg ott tartunk, hogy a sokak által – érdemei maximális elismerése mellett – nyugdíjazásra ítélt Lovric az első, aki most eszembe jut, hogy azonnal hosszabbítani kell vele plusz egy évet? Közel 200 bajnokit (eddig 194) senki sem játszhat véletlenül és büntetlenül a Honvédban. Az elmúlt húsz évben csak Plókásnak (237) és Hidinek (211) sikerült megugrania ezt a mennyiséget, miközben Lovric olyan klasszisainkat előz meg, mint Paróczai, Kovács Kálmán, Bicskei, Sikesdi (a maga hat bajnoki címével!!!), Sallai, Szűcs Lajos, vagy teszem azt Dubecz Jani, az utolsó kispesti tízes.

Azt elfogadom, hogy bár van keretünk, mert ott van a honlapon, a bajnokságra, kupára és a mindenféle sorozatokra is be van nevezve, azonban egyszerűen nem érzem, hogy ez a keret nem csupán szerződéssel rendelkező, állományban lévő játékosok kényszeredett halmaza lenne, hanem annál valamivel több. Újmagyarul talán nagy k-val írnák azt, amire gondolok, valahogy így: Keret.

Egy Keret kiáll a klubja, a szurkolók, egymás és az elvárások mellett, bizonyítani akarja, hogy nem véletlenül van ott, ahol, hogy jogosan jár neki egy szelet abból a történelemből, amit valamikor a huszadik század legelején kezdtünk el írni. Hogy jogosan jár neki is egy félmondat abban a könyvben, ahol Puskás, Bozsik, Tichy ésatöbbiről fejezeteket lehetne írni. Valahogy úgy, mint a lottónál, ahol szintén csak a győzteseket jegyzik, és sehol sem sorolják fel név szerint azokat, akik ugyanazon a héten is játszottak, de nulla találatot értek el a szelvényükkel. Esetleg a négytalálatosok, akik bár nagyon közel voltak a célhoz, megérezhették mennyit jelenthet Bern, Pagliuca, vagy mondjuk Mohács.

Legalább négytalálatos játékosokat szeretnék látni a pályán.

(Istenem, ez mennyire hülye és rossz példa, de már lekapartam, és mivel munkaidőben, munka mellett, egy-egy bekezdést haladva íródik a poszt, inkább hagyom, lássátok feleim mekkora baromságokon jár néha az agyam, ha a Honvédkáról van szó.)

De a lényeg. Ha szeretnéd fenntartani a renoméd, akkor ma, szombaton, szerdán, szombaton, kedden, pénteken, és így tovább konkrétan meg kell dögleni a pályán. Az nem lehet könnyítés, az ne zavarjon meg senkit, hogy nincsenek szurkolók a meccseken, akik esetleg hangosan kifejezhetik a nemtetszésüket, mert akkor csak magunkat csapjuk be, ha a kifütyülés és a kurvagyengézés elkerüléséhez szükséges minimumot fogadjuk el valós teljesítményként. Ha nincs néző egy tétmeccsen, akkor kénytelen leszel csak magadnak és a többiekért játszani, és ha ezen elbuksz, ha itt tűnsz lélektelennek, alibizel látványosan, azt a tévé előtt szenvedő tömegek sosem fogják elfelejteni neked.

Speciel most én is egyedül vagyok az irodában, és posztot írok. Főnök sehol, posztot írok. A szüneteimben! Pont az, hogy nincs itt a főnök, hogy nem kell megjátszani a munkát, ott válik el a szar a májtól, ahogy a tanult költő mondja. A cégünknél két hónapja home officeban toljuk, és talán soha nem voltunk ennyire termelékenyek, nem végeztünk ennyire magas minőségű munkát. Tehát a kontroll hiányának nem csak felszabadító erővel kellene hatnia, hanem megmutatja, mennyire érett valaki a nemzetközi szinten is komolyan vehető futballra. Rossz lehetsz, az benne van a játékban, de lélektelen nem. Potyamackó Gabit mennyit szidtuk nem kevés kapott gólja után, azonban ha valakitől, tőle elfogadom, hogy többszörös válogatott legyen, mint Bozsik, mert Potyamackó ugyan rossz tudott lenni, hibázni is nagyon tudott, de lélektelenül egy edzőmeccset se volt hajlandó lejátszani. Talán nem véletlen, hogy közel húsz éves nemzetközi karriert hozott össze a hozzáállásával.

Valahogy így.

Szóval.

Kupaeluduntu, gyerünk, csináljuk meg! – ahogy Tibi barátunk szokta mondani. (Tibi barátunktól a felszólítás második kétharmada származik.)