Vannak pillanatok, amikor minden hiába, egyszerűen nem megy, és egy ilyen, hosszan elnyúló pillanat szinte az egész idényünk

Mezőkövesd – Honvéd 2-1 // osztályozókönyv

ethnic female touching wet window

Kemény, kiábrándító, kellemetlen, közömbös – ilyesmi szavak jutnak eszembe a kövesdi zakóról. Valamint, hogy

  • bármennyire is erősnek tartjuk, ez még mindig csak egy bivaly kezdő kiegészítő emberekkel, mintsem egy komolyabb rotációra alkalmas, pihentethető keret. Ha Gazdag, Kamber és Lovric egyszerre hiányzik, akkor meg vagyunk lőve mind támadásban, mind – főleg utóbbiak miatt – a pályára kivitt akaratban. Nagy Dominik konkrétan súlytalan, ráadásul lepukkantnak tűnik.
  • 69 percet töltöttünk hátrányban a meccsen, és látványosan nem tudtuk feldolgozni. Pisont korábbi meccseiből (7) összesen négyszer, mindössze 72 percet vezetett az aktuális ellenfél, és ezekből csak egyet tudott megnyerni.
  • nem először fordul elő velünk, hogy pár percen belül két gólt kapjunk: Diósgyőr (42, 47), Újpest (77, 80), Videoton (65, 67), ZTE (66, 74), Mezőkövesd (23, 27), és akkor ott vannak a kb. tíz perc eltérések, mint az MTK (66, 77), Újpest (64, 77) – a 29 kapott gólunk felét(!) pár percen belül rúgták az ellenfelek. Érthetetlen.
  • Zsótér öt sárga, kihagyja Budafokot, Gazdit sérülés miatt hozták le félidőben. Az ág is.

Elutasították Kövesdre az akkreditációmat (nagyon aranyos magyarázkodás kíséretében), és mivel otthon szinte képtelen vagyok, inkább egy barátomnál néztem a meccset. Minap szülinapja volt, remek alkalom megkoccintani. 2in1.

Egyszerűen az van, hogy tévében iszonyat. Nehezen bírom, nem köt le, közel élvezhetetlen. És nem feltétlen azért, mert Pisont úgy veri szét a tökéletesen működő gépezetet, mint Kun Béla a pompában fürdő Monarchiát, hanem mert nem látni be a pályát, csak annyit, amennyit a kamera mutat; viszont érezni a bezártságot, közel a négy fal. Mintha egy egészen másik sportág lenne. Nem tudsz igazán dühös lenni, nem tudsz igazán örülni, a kanapé sehogy sem lelátó.

Elkalandoztunk, beszélgettünk, Pintér vs. Szarvas, kilencvenes évek, stöbbi. Hamar azt vettem észre, hogy konkrétan figyelmeztetnem kell magamat: nézd már a meccset, baszod, mégis a Kispest játszik.

Amúgy én még szerencsés vagyok, hiszen a meccsek többségére valahogy ki tudok jutni, azonban kezdem megérteni azokat, akik bár stadionból sosem hiányoznának, a tévé előtt mégsem köti le őket a Honvéd, sőt, van, hogy nem is nézik.

Végül – ma visszatekintve furamód – kibaszott közönnyel vettem tudomásul a vereséget. Ha nem nyúltam volna a telefonomért hazafelé menet, ha nem koppintottam volna meg pár csetablak értesítését, akkor még a Nagy Felháborodásból se érzékteltem volna semmit. Felháborodni az interweben, kiírni, mert ilyenkor aztán ki kell írni (énmegmondtam, pisonttakaroggy, holakispest, csakakispest), majd megmagyarázni, a tehetetlenség erre ragadtat, mákülönben hol tegyem szóvá? Mit? Könyörgöm, mit? Nem is a Honvéd miatt voltam dühös, hanem az emberekre. Az előbbibe, nyilván a tévé és az emberek hiánya miatt kezdek beletörődni, az utóbbiért pedig csak magamat hibáztathatom, hogy koppintottam.

Nem jó ez így. Ha egy Kispest-meccs képtelen kiváltani primer érzelmet, akkor nagy a baj.


Nem lesz összefoglaló, csak nyers számok és osztályozókönyv.

Itt vannak a számok, lehet szidni Pisontot (nincs összefüggés, megy az nélküle is). (képernyőkép: MLSZ/InStat)

Osztályozókönyv //

címlapkép: Ike louie Natividad/Pexels.com