Szeptemberi vasárnap

A hétvégén végérvényesen bohócligerré váltam a szurkolói vonalon: nem volt elég a fekete triónk bemutatkozását végignéznem a tribün sarkából szombaton ebédidőben az otthoni csirkepaprikás előtt, de az NB2-eseinket is csekkoltam vasárnap a REAC pályán… öregszem, hülyülök, vagy nem tudom mi történik. Persze a legviccesebb az az, hogy az örökké morgómedve Fatert is kivittem, aki egészen addig csóválta a fejét hogy “ilyen hülyeségre rávenni őt, neki bőven elég az NB1“, míg le nem tolta az első korsó félmeleg Mister sört. Utána már a bajsza is lehullott a helyéről.

Szóval így megy ez. mennek az évek, a kezdeti gyerek- és tinédzserkori lelkesedés előbb alábbhagy, majd stagnálni kezd, végül 28-30 év körül mégis beáll egy újbóli magasabb szintre. Mint a szemüveges kollégáknak (és a hülyebírónak) a látása. Éles -> jó -> romló -> stagnál -> majd 50 év körül javulni kezd…

Forró vasárnap délután. Normális ember a családjával van ilyenkor, vagy a barátnőt cipeli kultúrprogramra, esetleg építi a családi fészket, vagy halad a házimunkával. A ‘liger az más. Azt elvitte a gyermekágyi fociláz. Az kiautózik / kibuszozik a Széchenyi térre és megnéz egy értékelhetetlen színvonalú meccset. És szurkol. És szívja a fogát mikor a kis 14-es srác összeesik labdaátvétel közben. Összeomlik mikor ránézésre egy futóműhibás Kamaz-fordulékonyságú arculatot küld pályára Szalai. És ugrik egyet a korlátnál amikor Vernes mellégurít.  Sóhajt mikor Ivancsicsot lefutják. Csettint Dinka nívódíjas ó-lábai láttán. És megtapsolja a csöppnyi puhos gyúrót amikor az úgy fut be (vagy inkább oson be) a sérült játékoshoz a pályára, mint ahogy KisKárolyt képzelem el a tromsöi stadion körül nyargalni a továbbjutásuk után. És mégjobban megtapsolja a darabos Kamaz-srácot aki elkezd hihetetlen jó labdákat osztani. (Persze nem egy Zelenka, ezt le kell írnom – RW cikk nincs Zeli nélkül).

Szeretek kijárni ‘Palotára. Itt van múltunk. Kedvenc NB1-es idényemben 4-et gurítottunk itt az akkor Bp Volán néven a Czabán Samu téri arénát  birtokló gárdának… Ott mindig sok gólt lövünk, hangulatos a pálya, bejön a környék. Ezt nem tudom objektív okokkal alátámasztani, emocionális indokok vannak itt a háttérben valljuk meg. Egy borús későőszi 2005-ös meccs, mely után 2 nappal Hegyi Iván “Szép kávéház, finom Dobos” pofonfarázással reagálta le mélynövésű középpályásunk szólógólját… a BGF egyik igen helyes hallgatója meg ezalatt megcsinálja helyettem  a házidolgozatom… egy tikkasztó későnyári nap, mikor 4:1-ről jön fel 4:3-ra a REAC, tőlünk betalál Budó, sőt tán Hercegfalvi is… 2007. a nagy őszi menetelés indulása, Bárányos, Abraham, Pomper a gól-hunyók…

Szóval áll az ember a korlátnál, a nap kezd a horizont felé közelíteni, a REAC pálya környéki kockaházak és templomok hosszabbodó árnyékában pedig pörög tovább a meccs. Supka még üdítőt venne mögöttem, nincs, elfogyott, Mister sör még van, az jó lesz-e? nem kösz… Horváth Adri, Koós Gabi grasszálnak a korzó-részen, Mátyus Jani Griff-reklámemberként dirigál fancy ruhájában, Komjáti Malac mélabútól sújtva folyik el a hátam megett, és a végén még a Fateron is látom hogy valahol ő is élvezi ezt a lelke mélyén, és már nem bánja hogy a fia visszarántotta őt a magyar foci nihiljébe.

Mert nihil, mert gyengusz, mert idegtépő. És mégis szeretjük.