Végre kicsit fellélegezve a munkahelyi konstans szopóálarc alól, folytatjuk visszatérő retro-sorozatunkat. 9. epizódunkhoz érkezve speciális szériánkban, melynek célja kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve egyfajta végigvándorlás az említett idények történésein ezúttal 1998-99 űberszürke hónapjaira tekintünk vissza. Mai epizódunkban Gálhidi György első kispesti regnálásáról emlékszünk meg, Tiszakécskéről taligaszám áthozott új fiúkkal, az idény nagy részében unalomfocit nyomató Kispesttel és se íze se bűze alsó középcsapati identitással való nyüglődéssel. Szerzőnk búcsúzik a gimitől, a csapat viszont az első osztálytól szerencsére még nem. A részt videók tömkelege színesíti, köszönhetően az 1909.hu stábja youtube-munkásságának.
A hideglelős pillanatokat bőkezűen adagoló ’97-’98-as szezon őrült hajszája a bennmaradásért véget ért, a nyáron fújhattunk egyet végre. A csapat NB1-es maradt, a keret tavasszal a névanyagot tekintve, ha nem is a ’90-es évek eleji hőskorszakot, de legalább a ’96-os MK-siker környéki periódust idézte, ez kellő alap a továbblépéshez – gondoltuk sokan. Nos, a dolgok, jó ezredfordulós Honvéd-logika szerint [amelynek egy, a „túlélés a lényeg, nem kell nagyot álmodni” jelszóval ékesített zászló lehetett volna az elsődleges jelképe] nem egészen így alakultak. A szezon végét nem sokkal követte a hír, miszerint a csapatot a bennmaradás biztos kikötőjébe kormányzó Komora kapitány az új idényben kettős pozíciójából visszavéve ismét csak a klubdirektori feladatokra koncentrál majd, sőt utódja is hamar meglett. Előbb azonban újabb pénzember került felhajtásra a klubhoz, ha már egy évvel korábban a „pénzes megmentő” pozícióra kiszemel Krémer Károly kokszosra égett az NB 1 gyehennáján (a máglyája alá önmaga is bőszen hordta a rőzsét, ha a remek békéscsabai igazolásokra vagy a Gázszer elleni félidei auf wiedersehen-re gondolunk). Az új megoldás Szabó Tamás, a Tiszakécskét a III. ligából egy kérészéletű NB1-es jelenlétig finanszírozó vállalkozó lett, aki azzal váltotta meg részben belépőjét a klubvezetésbe, hogy egyből 5 gladiátort repített át a kizúgó ’kécskei kerettől a Bozsikba. Itt már minden gyermeki naivitásomat a sutba dobtam és húztam a számat rendesen- kétszer ugyanabba a folyóba lépni az egyszeri görög filozófus szerint sem egy tuti ügy, mi most pont ezt csináljuk… ha a 8 csabai ász egy éve nem vált be, mi a jó fenének igazolunk csomagban az idei kiesőtől?!
Nos a tiszaparti impresszárió által prezentált csomag végül 5+1 fős lett, lévén az új edző is innen érkezett, Gálhidi György személyében. A középkorú tréner akkoriban fiatal edzőnek számított az első osztályban az olyan öreg rutinrókák mellett, mint a Mágus, Garami Józsi bá Madár Gábor, a Vasból elvétve kimozduló idősb Mihalecz vagy éppen Keszei Ferenc (a.k.a. „a Dunántúl örökös edzője”, ahogy vérfarkas kollega aposztrofálja a bajszos mestert). NB1-es múltja mindössze a Tiszakécske megmentési kísérletére korlátozódott, akiket Szuri bától vett át a vége fele (lehet h a múlt részben rosszul is írtam és a Bozsikbeli 5:0-s lealázásukkor már ő és nem is egykori játékosunk /és örök beugró edzőnk/ ült a kék-sárgák padján). A kupagyőzelmünk környékén Dunaújvárosban gardírozott helyre kis NB II-es csapatot Gálhidi mester, ami szép munka volt, viszont a ’kécskei kaland már nem sült el olyan jól, így –tapasztalatlanságától is tartva- vegyes érzelmekkel tekintettem az új trénerre.
A keretben is komoly változások történtek. Az érkezők között már említettem a ’kécskei csomagot, azaz Tóth József kapust, aki anno a feljutó Zete hálóőre volt, míg Vlaszák ki nem szorította, a veretes Sipos Norbert-Szántó Róbert kettőst, a korábban Vácott már némi nevet szerző Bánföldi Zoltánt és a Varga Zoli-féle Fradiban az „aktuális ifjú üdvöske” címke alatt futtatott, majd stadleri és ’kécskei mélységekbe bukó Holló Ricsit. Rajtuk kívül a már ’95-ben is fél évig itt levő és tehetséges Cseke (végre egy irányító-sóhajtottam) érkezett, valamint visszatért Rott Feri a kapuba (akit az akkor alkalmazott ízesen rurális akcentusú bemondónk konzekvensen Ráóót Ferenc-nek aposztrofált a meccsek előtti névsorolvasáskor). Ez a sor nem túl patinás, főleg ha a távozókkal vetjük össze. A legnagyobb veszteség a középpályán érte a csapatot: 1 évvel Tóth Misi után a kupagyőztes csapatunk másik jellegadó hőse, Bárányos is elmenekült a XIX. kerületi kilátástalanságból Nyugat-Európába (Lommel), én akkor szép külföldi karriert jósoltam neki (nem jött be). Bari kiválásával a Warzycha utáni másik nagy kedvenc is kirepült, egy vigaszunk az volt hogy nem itthon happolta el egy másik klub (ami késik, nem múlik). Rajta kívül a már befutott saját neveléseink közül Mátyus és Kovács Béla a Fradiba igazolt át, méteres késeket döfve ezzel a Bozsik törzsközönségének szívébe, én is csak néztem ki a fejemből és egy-két csoffadt „Bezzeg a Bari” szólammal próbáltam nyugtatni magam. Ha akkor látom a jövőt… A tavaszi csatárdömpingből a kevesebbet játszók (Jovanovics, Baranyi, Touati) is kirepültek, s így tett a két fél éve igazolt légiós, a Diósgyőr elleni emlékezetes emelésén kívül sajna nem sokat mutató Calin és Komlenics is. A Krémer-bébik maradéka (Medgyesi, Horváth Dezső) szintén vette kalapját. Összességében, akárhogy csűrjük-csavarjuk, ez a keret meggyengült. Nem kicsit. Nem várt tehát könnyű munka Gálhidi mesterre!
A szezont Fehérvárott kezdtük, egy jó középerős Vidi ellen úgy, hogy már több, mint egy éve nem nyertünk idegenben! Ekkoriban már nekem természetes volt, hogyha idegenbe megyünk, akkor nagynéha becsúszhat egy mázlidöntetlen de általában nagyüzemi szopola a menü. Ehhez képest nem hittem a fülemnek az esti TS-ben majd a szememnek a másnapi NS-ben: Borgulya 11-esével 8000 néző előtt győzelemmel kezdtük az idényt! Na irány a Bozsik egy hét múlva, ellenfél a friss feljutó Nyíregyháza, ahol a kispad melletti baseballsatyi-viselet és a betonmerev sild kérlelhetetlen hazai élharcosa, Őze Tibor egy fiatal kapustól, a nagy hirtelen kezdőbe tett Balázsytól várta a csodát. Nos az edzői húzás nem vált be, a Fekete Laci erősember-t idéző fordulékonyságú és reakcióidejű benga srác 4-szer nyúlhatott maga mögé (ekkor ezen még jót derültünk, de meg is kapjuk majd Őzét 2003 tavaszára a sors bosszújaként, gondolom valami tirpák gyökerekkel bíró arkangyal az égben megjegyezhette gúnyos vigyorgásunk a korzón). Mégis meleg a vége, mert védelmünk kissé indiszponált és 3-mat is beszedünk. Az idény első hazaiján így álltunk fel: Vezér-Plókai A.,Hungler, Gabala-Pintér, Tarlue, Dubecz, Bánföldi (Farkas A.), Szántó R.(Kabát) -Csertői (Cseke), Borgulya. Cseke viszont gólt fejelt, amit bíztató jelnek fogtam fel. Később kiderült kábé el is lőtte puskaporát ezzel az idényre.
A másik friss feljutó, a Dunaferr ellen úgy mehettünk ’újvárosba hogy 2 meccs 2 győzelem itt, 2 meccs 2 vereség ott. Mindez csalóka rajtkép volt hisz a Dunaferr kerete Tökölivel, Milovanoviccsal, Nicsenkóval és Zavadszkyval a miénkénél jóval erősebb volt, ennek eredménye is lett, 2:1 oda. Megtorpanásunk a következő hazain tovább manifesztálódik, a Vasas szór nekünk 4-et, ekkor én Balatonon csapattam a gimis osztálytársakkal így Öcsém és Apu képviselte a Bozsikban a családot, szegény tesómba ekkor égett bele Bánföldi neve egyszer és mindenkorra, mikor az irányítónak kinevezett, melírozott hajú gyöngyszem félpályánál egy hulló falevélként érkező labdát egy kegyetlen kiflivel a tribünre küldött fel kb. 90 fokkal térve el a szándékolt röppályától. Sírt a labda, sírt a lelátó.
Veszni látszik az induláskor felrémlő, „vállalható idény” remény-képe, ám a diósgyőri katlanból 0:0-lal távozunk, majd Gálhidi Szombathelyen is boldogan nyilatkozhat. Itt ugyanis 2:0-ra verjük a Haladás-Milost (Milos… ó, ’90-es évekbeli csapatnevek, hová lettek…?). A másik kispad akkori ura, Dajka szegény, ellenben lekonyuló szájjal mantrázza: „igazságtalan játék a futball” – ezt akkor nem bántuk. Bánföldi mocskosul eltalált lövése óriási gól volt – kb. szerzőjének egyetlen értékelhető megmozdulása kispesti tartózkodása során.
Lendületünk nem lanyhul, a III. kerületet is kardélre hányjuk a Bozsikban, az utolsó NB1-es idényüket futó óbudaiaknál ekkor már olyan legendák is helyet kapnak a pénteki derbin, mint a dél-afrikai VB-n is részt vevő, a rendező ország keretét gazdagító, lírai nevű (és a szemfüles hanta által már többször megénekelt) Macbeth Sibaya. –ő sem mentheti meg azonban a kék-fehéreket a közelgő kieséstől.
Nálunk pedig jön az újabb hullámvölgy: 4 meccs, 1 döntetlen 3 vereség sorban, 3 rúgott és 17 kapott góllal, a Hungler vezette védelem parádézik, gól meg nem nagyon jön elől. A rossz széria kezdetét élőben nézzük végig családilag a Hungária körúton, életem első idegenbeli Honvédmeccsén. A sima 3:0 és Illés játéka, ahogy hülyét csinált az őt fogni kísérlő szegény Tarlue-ből, igencsak nyomasztóvá tette a hétfő későesti hazautat Kispestre. Az MTK –stadion csak jó 8 hónap elteltével rehabilitálja magát a kognitív térképemen, mikor is ’99 június 3.-án a Metallica ajándékoz meg egy életre szóló koncertélménnyel a kék-fehérek pályáján. Azonban akkor este még ez sem vigasztalt volna. A másnapi fizikafelelésnél, mikor is Pápainé rommá alázott, még kevésbé. A Hali is lever minket az MK-ban, korai búcsú tehát idén is, csak nem akar megismétlődni a’95-’96-os menetelés. A rémes sorozat különösen fájó epizódja a BVSC elleni hazai 1:5, ahol az ex-Kerület csatár Aubel vág 3-mat (vagy dupláz csak? Régen volt.) Egy Aubel, aki max 4-5 meccsente vállalt egy –egy gólt Óbudán, Kissék mellett ritkán kerülve be a csatársorba. Ezt követően Öcsémmel olyat tettünk, amit még soha: Aubel sokadik, a BVSC 5. góljánál felálltunk a 70. perc táján és hazamentünk.
Apropó bírók. Ezekben az időkben valahogy alapállássá vált, hogy a játékvezetők utaznak ránk. Mindez a képzet egy-két izmosabb összeesküvés-elmélettel alátámasztva a korzóról könnyen az általános bírógyűlölet irányába fordította az átlagos Kispest-drukkert, így az én, az utóbbi szezonok kálváriájától meggyötört lelkemet is. Tóth Vencel, Hanacsek, Bede, vagy épp az említett Kiss Béla mind-mind Antikrisztusok voltak, s ha nevüket megláttuk az aktuális Népsport-beharangozókban, hát családilag fittyedt le a szánk (csak Vágnerrel kapcsolatban nincsenek rossz emlékeim, ahogy a lelátón egyszer vaki megjegyezte: „ő egy úriember”. Nincs mit hozzáfűznöm). Persze ma visszanézve 1-2 összefoglalót vagy akkori meccset azért máshogy látok dolgokat: nyilván nem a bírók fogtak össze a szegény kiscsapat ellen, hanem mi lettünk penetránsan sz.rok, így a meccsenkénti kiállítások, beszedett tizik nagy része sajnos reális volt (most nem a Saskőy-féle csaló ámokfutásokról beszélek, nyilván). Az azonban tény: nehezen emésztettük meg a közép- (vagy egyre inkább kis-) csapattá süllyedés ódiumát, és ennek gyakran a játékvezetők lettek verbális áldozatai.
Az újabb hazai meccs aztán rangadót hozott, az ősi ellenlábas UTE jött hozzánk. A meccsre épphogy beestünk, én az egyetemi felvételi előkészítőről zúztam haza, fejemben még a kavargó földtani- és gazdaságföcis tételekkel. Amire még ma is emlékszem, az a találkozás a gimis számtektanárommal, aki két napja még TurboPascal programozás-órát celebrált nekünk a középsuli alagsorában, most meg az UTE kispad mögött álldogált a pálya szélén. Tudtam hogy nagy lila, nade ennyire bennfentes? (Akkoriban amúgy igazi sztártanár volt ő, fiatal srác, aki vezette az egyetemi hallgatókat a Bokros elleni tandíj-tüntetésre, no meg a fél lányszakasz bele volt zúgva a „tanár úrba”. Nagy formátum volt : ). Lementem hozzá a kerítéshez lekezelni, nagy büszkén megkötve a Kispest-sálat a nyakamon, mire ő vigyorogva annyit jósolt: „Ma kaptok egy hármast”. „Elmész te a búsba”-gondoltam magamban… Aztán kaptunk egy hármast. A másik beégő momentum Pető Tamás kegyetlen nagy gólja, a sors visszavette tehát tőlünk, amit anno az ő –még veszprémiként vert- öngólja adott a ’93 júniusi hajrá során.
Ekkor már látszott: nemhogy a ’90-es évek elejének csillogó, masszív Honvédja, de még a kupagyőztes Kispest-lét is fényévnyi távolságra van a jelentől. A Honvédosság is kezdett kőkeményen átértékelődni: míg korábban a „szurkolói arisztokrácia” rétegét képeztük a csapat szereplését tekintve a magyar drukker-társadalomban, addig a klubbal együtt mi, szurkerek is kezdtünk alászállni a nagy családi összejöveteleken megtűrt, szegény rokon szerepkörébe. Ugyanakkor mintegy kontraszelektív hatást kiváltva ezen események csak tovább erősítették addig sem gyenge klubkötődésem: minél többen gúnyolták, vagy ócsárolták a Honvédot, a HONVÉDOMAT, annál elkeseredettebben védtem a csapatot és annál elszántabban szorítottam a srácoknak. Mindezt jól mutatja az is: ez volt az első idény, ahol szemben a gyerekkor évi 1-2 meccsével vagy a ’90-es évek közepének évi 3-4 élő találkozójával szemben ezen az őszön már alig mulasztottunk tesómmal meccset a Bozsikban sőt mint írtam az MTK ellenin megvolt az idegenbeli debüt is.
Egy győri bravúrikszet követően, ahol („Cata” egyetlen értékelhető KHFC-s fellépését lehozva) Azoitei duplájával 0:2-ről álltunk fel a 87. perctől kezdve, a Zete elleni hazain megint csak a szenvedés jött. Itt némi családi perpatvar is színezte a meccs körtését, Apu ugyanis 50 éves lett, nagy vendégsereg jött hozzánk, de pont a meccs idején Öcsémmel mi meg bíz kimentünk (egyúttal megnyugtatok minden aggódó olvasót: a tortafelszeletelés végére már hazaértünk). A meccsen már Rott véd, aki a DVSC elleni vendégsikerünkkor váltotta Vezért a gólvonalon. A csapat sajna önmagát múlta alul, és Sebők József egy góljával ez a meccs is elment – igaz, a srácok védelmére meg kell említeni, hogy 2 arcot is kiszórt tőlünk a bíró. Ebből megint botrány lett, ugyanis itt már a közönség sem bírja cérnával és egy a vélelmezett bírói részrehajlástól (és csapatunk kiábrándító szezonjától) bekészült harcos a Kanyarból a második félidőben felpofozza a jellegadó mozgáskultúrája nyomán amúgy is gyakran megtalált Kiss Béla bírót. Mindezt tetézte, hogy a találkozó végén egy testi épség-veszélyeztetés szempontjából szignifikáns taglétszámú szakasz a klubház előtt tüntetőleg várta a sporit egy kis elbeszélgetésre-megbúbolásra. Az urban legend (és a hétfői NS) szerint az is megesett, hogy a bírói szobában rettegő játékvezetőhöz egyszer csak bekopogott az egyik szekus, közölve, hogy 1) csak szól: a drukkerek már az öltözőfolyosón vannak, 2) ők meg mennének haza a többi biztonsági komával mert a munkaidő bíz’ lejárt…. Azt hiszem a bíró végül megúszta tasli nélkül, de e bájos sztori újabb csodás mementója az akkori fociközállapotoknak…
…Ahogy az is, hogy az MLSZ által határozatlan időre eltiltott bírópofozó szurkolónk a Fradi elleni évzáró rangadón a felvétel tanúsága szerint ugyanúgy veri a dobját a kerítésen, mintha mi sem történt volna (kispestdrukkeri csibészség rulez) – a beengedésének sztoriját megkapóan egyszerű logikai bravúrral ecseteli a videón nyilatkozó beengedő kollega. FTC a vendégünk tehát, ködös, hideg időben de szombat délelőtti angolfoci-időpontban a rangadó. [Felállásunk: Vezér – Plókai, Csábi, Hungler – Dubecz, Tarlue (Bánföldi), Borgulya, Gabala, Lóczi – Csertői (Touati), Holló (Azoitei)]. A videón minden ott van, ami érdekes: Borghese, akiről máig él bennem a TS beharangozó-műsorának vágóképe amint a normafai Hotel Olimpia (akkori mezreklámunk) egyik szobájának ablakában olvas épp Sportot – ekkoriban a nagyobb meccsekre ott készültünk. Egy hónapja most 2010 végén céges csapat(le)építő kiránduláson jártunk arra, mélydráma hogy milyen állapotban van a szállóépület. Minden elmúlik…
Szóval a videón minden ami számít: Borgi, aki két gólt, és Csertői Reli, aki pedig horrorisztikus képet vág miután Mátyus Jani, az exünk egyik trademarkos hátulsó becsúszásával kifordítja a csatár bokáját (Csertői 1 év múlva visszatér e már soha nem lesz olyan, mint volt), csereként beálló, frissen visszaigazolt és óriási ziccert rontó Touati, idegesítő gólörömű Vincze Ottó, Nyilasiék stábjának távozásáért üvöltő Fradi-horda (egy éve még ők sírták őt vissza, no comment), illetve a Kazinczy szépkiejtési versenyre nehézkesen benevezhető Holló Ricsi achilles-ín – kálváriája… a vége iksz, ami kb. jó eredmény az előző hetek kínszenvedései után (főleg ha elfelejtjük, hogy Mátyus kiszórása után majd egy órát emberelőnyben nyomhattunk) de a téli szünet beköszönte igazi megváltást jelentett ekkorra…
A téli pauzát egy izgalmas észak-afrikai edzőtábor színesítette: újdonsült testvércsapatunk, az ősszel nálunk vendégeskedő Bizerte invitált meg minket Tuniszba, ahova már az új fiúk is a csapattal tartanak. Visszatér Medgyesi fél év szünet után a védelembe, illetve érkezik a BVSC-nél 2 éve felfedezett tehetséges fiatal, olimpiai válogatott Zováth (ezúttal ő is Tiszakécskéről ha jól rémlik), s nem egyedül, egy másik tiszaparti csatárt, Török Lacit is hozva magával. Többen kérdeztük ekkor szurkolók: ha már ’kécske, akkor miért nem a 3 éve is megkörnyékezett, gólerős Ballát hozzuk, miért Törököt? E kérdésünkre sajnos a tavasz sem ad értékelhető választ. Nálunk kötött ki a korábban a Stadlert is megjáró takarító hátvéd/védekezőközép Schultz László is, aki utánunk eltűnik előbb a foci majd az élet süllyesztőjében, egy Ferihegy-közeli gázolást követő baracskai fegyház-szolgálattal. Említésre méltó a féléves kecskeméti kölcsönből visszatérő ifjú titán Hercegfalvi, aki első felnőtt idényére készült, valamint a 4 velünk próbálkozó afrikai harcos közül egyedüliként leigazolt Mansour Kane. A távozók között a sok vizet nem zavaró Sipos vagy a Piroskához képest igen halvány balszeles-produkciókat nyújtó Szántó (azért csak elvitte a Dunaferr) mellett Rott sztorija érdemel említést. Az egy kisebb megszakítással ’94 óta cserekapus portás amint írtam idén kiszorította vezért 4 meccs erejéig, majd Vácott visszatette Ádámot Gálhidi. Rottnak ez sok volt, a SportPluszban kiöntötte lelkét Bocsákéknak, miszerint ennél többet érdemelt volna. Nem volt maradása Kispesten, így eligazolt – személyében a „Kispesti Rampullát” sirattam, kedvenc cserkapusaim egyike volt. Persze csak Tarlósi Pista után.
A március elején újból meginduló NB1-es küzdelmeket a Vidi elleni őszi győzelmünk visszavágójával kezdtük meg. A borzalmas időjárás (kb. olyan ótvaros telünk volt, mint most) még csak hagyján, ám a Bozsikot üzemeltető grémium nagy ötlete, mely szerint a pályára hulló havat február elején traktorokkal kell letolni a felengedő altalajú gyepről, minden volt, csak nem a hosszútávra előretekintő tudatos gondolkodás jele. A rajtra a Bozsikot sikerült az NB1 leggázabb talajú stadionjává tenni, és a Fehérvár ellen ez is hozzájárult az alig nézhető kategóriába sorolhatósághoz. A vendégkispadon üldögélő Mágus és Gálhidi csatája végül döntetlent hozott, bemutatkozott viszont csapatunkban kezdőként a fél éves vidéki kölcsönadásból hazatérő ifjú Hercegfalvi, később számos hozsanna és gyalázás tulajdonosa a csatársorunkban. A másik debütáns Mansour Kane az új idők fekete gyöngyszeme. Hát a nevén meg a séróján kívül más (értsd: focijelenet) sajna nem ugrik be róla.
A következő fordulóban Nyíregyen tudjuk meg, mi a Szparisok Istene (0:3) majd újabb hazai remi a jó erőkből álló Dunaferr ellen, Varga Zolival az ellenfél padján. A 0:0-ás meccsről egy komolyabb emlékem van, az meg a korzón mögöttem ülő és ordibáló gyalázókisiparos onemanshow-ja melynek keretében az ukrán Nicsenkót osztotta emberünk veretes „pasli damoj, igooooor, pasli damooooj” egysorosával. Az első szebb sikert a Húsvét hozza el, melynek vasárnapját megelőző előestéjén Dubi vezetésével (ergo: duplájával) rúgunk egy hármast a Diósgyőrnek. A 3. gól szerzője az azóta NB II-es csapatunk kispadját is megjárt Gabala volt, ami jelzi a tavasz egyik nagy specialitását: csatár-vagy anblokk támadógólt elvétve láthattunk e hónapokban…
Bizony, az első Gálhidis tavasz úgy égett bele emlékezetembe, mint a legunalmasabb Honvéd evör addigi szurkerségem alatt. Kegyetlen performanszok jellemezték a csapatot, meccseink nagy része joggal nevezhetett a legunalmasabb találkozók Pantheónjába. Akkor edzőnket okoltam főleg, de be kell látnom: azzal a kerettel a támadófocival azonosított Guardiola sem tett volna csodát. A kezdő rendre egy rakat védekezőközéppel állt fel, nem is rémlik hogy lett volna klasszik irányítónk…amikor Dubinak kell azt játszani középről az éppúgy régen rossz, mint amikor 2-3 évvel korában Illésék lustálkodása idején Durci próbált előremenve trükközni. Érdemes megnézni pl. a záróforduló-beli, Fradi elleni sikerünkkor a középpályát: Schultz, Zováth, Gabala, Pintér Z., Cipf. Az utóbbit leszámítva a másik 4 echte szűrő, Schultz a hentesebbik fajtából ráadásul (és Gabala Krisz sem volt angolkisasszony). Piros lapokra tehát igen, fineszes megoldásokra kevéssé számíthattunk e periódusban. A ma divatos, Egervári által is bőszen mantrázott „szerethető csapat” wikipédiás szócikkében valszeg nem ez a ’99 tavaszi Kispest-Honvéd lesz a csatolt példa.
A DVTK legyőzését egy hétközi Hali elleni kötelezőbehúzás követte, végre csatár (Borgi) góllal és életem addigi egyik leghangulattalanabb meccsével. Hova tűnt már akkor az alig egy évvel azelőtti fergeteges hangulatú Diósgyőr elleni 2:1? Ultráink egy frissen beszerzett hangosbeszélővel szinte „taktikai utasításokat” mondtak be a pályára, s amikor a nagy csöndben egy Vezér-védés után jött a „szép volt, Ádám” hangosbeszélői mondat majd nagy röhögés a lelátón, hát mindenhol éreztem magam csak egy bajnoki meccsen nem.
Közben –szándékai ellenére- a keretből kiszáll Philip Tarlue. Az anno vele együtt ideérkező Moses már vagy 1 éve letiplizett Koreába, Tarlue azonban ősszel egészen stabil alapembere lett a csapatnak. Tavasszal, az idény kezdetén aztán behívta őt a libériai szövkap némi Afrikai Egységkupa-selejtezőre, ami nagy szónak számított akkoriban, régen volt már légiósunk válogatott. Nos, Philipünk ki is utazott annak és rendje módja szerint, ám a reptéren fennakadt az útlevélvizsgálaton – a ferihegyi fináncok ugyanis kiszúrták, hogy valami nem stimmel az útlevélképpel. A színes fotó-like megoldásról aztán Tarlue töredelmesen bevallotta: az bíz a kupagyőztes csapatposzterünkről származik, és leleményes barátai oktrojálták be a csapatfotóról kivágott kis képet a passzportba, mivel épp nem volt kéznél szabvány igazolványkép a védekező-középpályásról. Bohócliga, 1990-es évek vége. Szemembe könny szökik. Végül szegény Tarlue, aki akkorra már amolyan kvázi-kedvenceim egyike volt (abból a keretből bizony nem volt könnyű szemezgetni), végül vagy 2 hónapot húzott le a Vám-és Pénzügyőrség Száva utca környéki 99-es buszmegállóhoz közeli létesítményében (ami mellett akkoriban gyakran húztam el a BKV említett járatán NS-t böngészve), úgy, hogy kb. csak Gálhidi látogatta az edző beszámolója szerint – majd kiutasították az országból. Szép lezárása az itteni karrierjének.
A tavasz botrányát az MTK elleni derbi szolgáltatta – itt a Kanyar némi nemiszerv- és rasszközpontú élőképpel-drapival is készült, majd az MTK vezető gólja után egy elposszanó kétajtós szekrény a tribünön felhúzva magát azon, hogy a kék-fehér találatot a vendégdrukkerek a páholyban ünneplik egy „miért nem húztok át a vendégszektorba?!” felkiáltással a 6 vendégszurker nyakába öntötte fél korsó Borsodiját. Mégsem szegény öregek jártak a legrosszabbul, hanem Dénes Tamás rádiós és kék-fehér szimpatizáns, akit a 2. góljuk után, egy szoftos megkergetést követően tomporon kínáltak szurkereink, ugyanis a derék DJ hiába próbált bemenekülni az egyik sajtófülkébe, nem fért be, s kilógó hátsó fele így szedhetett be néhány teli rüsztös kísérletet (mindez a videón is megtekinthető – az esetet lakonikus nyugalommal, kezében sörrel végignéző kollega legendás). Jellemző a csapatunk erejére hogy a 2. félidőben Öcsémmel inkább a tribünös meccset néztük, nem pedig a gyepen folyó (sajnos egyoldalú) harcot. Így láthattuk azt is, amint a felérkező rendőrök elkapnak egy hőzöngőt, akit aztán egy másik szurker-szabadcsapat azon minutumban ki is szabadít. Erre mondta volna a Macska-jaj film derék anyakönyvvezetője: “tiszta kááááosz”.
E meccset követően a kilátástalan játék, illetve mutatott akcióinknak a meglehetősen kevéssé vonzó esztétikai értékének együttese épp elég lett ahhoz, hogy a közelgő érettségi-felvételi kombó miatt exponenciálisan megnövekvő tanulási szükséglettel kiegészítve pár hétig távol tartson a Bozsiktól. Így csak TV-n keresztül szenvedtem végig a Siófok elleni hangulattalankodást, ahol Kabát végre tolt egy olyan fejest, ami mutatta: eddigi bizonytalankodásai után jó kis NB1-es csatárrá érhet a fiú. Azzá is ért a Warrior, csak nem nálunk…
A DVSC elleni 0:0 hasonlóan borzalmatos élménynek bizonyult, félidőben vissza is mentem a matektételek fölé, Hajdú B. a meccs végén jegyezte meg azóta legendássá vált összegzését: „ha van szívbeteg ismerősük, nyugodtan ajánlják neki ezt a meccset, nem fenyegeti semmi veszély…”
Vereségekkel tarkított vesszőfutásunkat a Győr ellen szakítjuk meg egy eső utáni 4:0-lal a Bozsik-stadionban, ahol az égi áldás annyira szétáztatta az amúgy is katasztrofális gyepet, hogy a körülményekre bátran aggathatjuk rá az irreális jelzőt. A videón is hallhatjuk, ekkor már közölte a vezetés Gálhidivel, hogy game over a szezon végén, így a fiatal edzőnek új kalandok után kellett néznie.
Előbb azonban Zegen kapjuk meg az akkoriban szokásos zalai tockost, a videót itt is linkelnem muszáj, hisz a Benkő- és Komora nyilatkozatok igazi klasszikusokká értek (kameramozgás, vágóképek, orgánumok… imádlak ’90-es évekbeli NB1), majd egy Kabát-duplás búcsú a Bozsiktól a Vác ellen.
A szezont aztán Gálhidi egy szép ostorcsördítéssel zárja: az MTK-t utolérni már nem képes, és az idény végére be is sülő Vlak-féle Fradit egy meccsvégi Borghese-góllal megütjük az Üllőin- ez akkor szép skalpnak számított – kár, hogy az idényvégi meccs már nem sokakat érdekelt. Az Üllői úti győzők: Vezér – Plókai, Csábi, Medgyesi – Schultz (Hercegfalvi), Pintér (Holló), Zováth, Gabala (Némethy), Cipf – Kabát, Borgulya. Lábtörése után itt tért vissza amúgy a jó Cipf Zoli, akit még egy évvel azelőtt a ’98 tavaszi bennmaradásért vívott harcunk során likvidált Tóth András gyakorló fejvadász a Fáy utcában. A bajnokságot végül 18-ból a 12. helyen zárjuk, alsó középcsapatként, igazi NB1-es WestHam UTD státuszba süllyedtünk tehát a magyar Liverpool-éból, nem bántam volna, ha vége lesz ezeknek az éveknek. Jöhet ismét a Hornby-párhuzam: a gimis évadok bizony nem életem legkedvencebb részei, nem volt egy nagy eresztés a VPG-s társaság, és ezek az évek a Kispest életében is egy beszürkülést hoztak, úgy kezdtem már visszatekinteni a kora ’90-es évekre, mint valami régmúlt csodára, ami talán igaz se volt…
Az idény alapcsapata kb.:
Vezér- Plókai, Hungler (Csábi), Gabala (Tarlue, Medgyesi) – Szántó, Bánföldi (Schultz), Pintér Z. (Zováth), Dubecz – Csertői (Kabát), Borgulya.
Pályára lépett még kapusként Rott, a védelemben Müller Krisztián és Farkas Andris, a középpályán Cseke, Hercegfalvi, Némethy, Cipf, Lóczi Robi, a csatársorban pedig Kane, Holló, Török, Azoitei és a Fradi ellen Touati.
Kiemelkedő teljesítményekről nehéz beszélni. Dubecz kábé alapember lett, Zováth se volt rossz tavasszal, Gabala is hozta az átlagot, de igazán emlékezeteset kevesen alkottak ebben a szezonban. Burgi rugdosott 1-2 gólt a Fradi ellen pl. csak ő volt eredményes oda-visza…de benne is több volt szerintem.
Említettem már, de muszáj még egyszer leírnom: az általam addig látott legszerényebb vonzerejű csapatunk volt ez, egy iszonyat unkreatív keret. Ősszel még Cseke érkezésekor bíztam az irányítójáték újbóli felpezsdülésében, de az idény előtt egyszerre távozó Bárányos-Kovács Béla kettőst egyszerűen nem tudtuk helyettesíteni. Gálhidi szegény abból főzött, amije volt – ősszel a ’kécskei csomagból Szántó Robistul (aki nem egy Piroska) meg Holló Ricsistől (aki nem egy Tóth Misi), és főként egy Bánföldivel, aki meg Bánföldi. Brrrr… Tavaszra meg ugye ott volt a Schultz, Zováth jellegű szűrő-szufficites középpálya, ahol Dubi vagy Gabala kenhette volna a ritmust. Igen gyér, valljuk meg. Persze arra jó volt a csapat, hogy a középmezőny aljára gond nélkül bejöjjünk, legalább a közvetlen kiesés-veszély nem nagyon legyezte arcunk. El kell viszont ismernünk kertelés nélkül: ezekben az idényekben sokszor az mentett meg minket, hogy a Kovács Attiláék által 18 csapatosra hizlalt első osztályban (alias PNB) mindig akadt 3-4 outsider aki még nálunk is szoftosabb teljesítményt volt képes összehozni (Stadler, Kerület, Tiszakécske, Nagykanizsa…mikor ki). Igazoláspolitikánk, amely ekkor már évek óta (a Komorás őrült tavaszt leszámítva) az „olcsó árut nagy tételben” jelszóban gondolkodott, ismét szép bizonyítványt állított ki magáról – ezúttal a szponzor irányultságát tekintve a Tiszapartról raklappal hozott középszerű spílerek tekintetében. Fájdalmas, hogy több játékosunkat (legyen az saját nevelés, mint Kabát, vagy fiatalon idehozott arc, mint Zováth) miután itt „kikupáltuk” az igazi kifutásukat más másutt nézhettük végig csorgó nyállal…
Érdekes évad volt ez abból a szempontól is, hogy az első olyan őszt hozta el, ahol rendszeres kijáróvá avanzsáltunk tesómmal az addigi alkalomszerűség helyett. A meccsek nagy része azonban sajnos igazi kínszenvedés volt. Míg ősszel még bírtam ezt a fajta gyűrődést, addig tavasz végére az iskolai kötelezettségek kicsit hátrább tették vörös-fekete kedvenceim a preferencialistán. A család meg a barátok ekkoriban kezdték hinni, hogy kinövök ebből a fura hobbiból, de ebben tévedtek. Gálhidi tehát búcsúzott, ő majd 4 év múlva tér vissza egy igen nemes feladat során bizonyítva hogy helyén van a Kispest-szíve. Következett egy újabb nyár, ahol nagy ígéretekben nem volt hiány, a kispadot ismét becélzó Komora újfent igazi erősítésekről kezdett beszélni, én meg úgy éreztem: annyi szarság zúdult már ránk az elmúlt szezonokban hogy most tényleg egy jó idénynek kell jönnie. A privát életben pedig az egyetemmel indult egy új szakasz számomra, egy új szakasz, ami kedvenc magyar csapatomnak is eseménydús, hullámzó és enyhén szólva vegyes előjelű –túlnyomórészt azonban negatív- periódusok váltakozását hozza – ezekről az évekről szólnak majd következő epizódjaink.