Borsodi, Sörözz a csapatodért, etc, pedig nem állunk rosszul a ranglistán. Valahogy úgy, mint a bajnoki címekkel. Nem vagyunk egy Fradi/UTE/MTK, de nem vagyunk Vasas/DVSC/Csepel sem, inkább a kettő között, cseppet légüres térben, de a mezen feszülő címer felett egy jól megérdemelt arany csillaggal.
A tovább után témánál maradunk, és a vasárnapi esélyekről ejtünk néhány szót, bár ezúttal csak mérsékelten szólva rólunk, de azt mindenképp.
Gondolom azt már mindenki tudja, hogy hétvégén jön a Videoton, és ha minden peremfeltétel teljesül, akkor bajnokként távozhat a Bozsikból. Van ilyen, néha el kell fogadnunk, hogy épp nem mi vagyunk a topon, mert tudjuk, hosszútávon úgyis győzedelmeskedik a hagyomány, és lesz még pezsgőlocsolás a kezdőkörben. De addig (és a várakozás nehéz éveire perceire) inkább néhány érdekesség.
Egy: Bajnok a Videoton, ha pontot szerez a Bozsikban, vagy nem, de a Paks sem nyer az Újpest ellen. Kicsit fura leírni, de való igaz, ott tartunk, hogy egy Pakson múlik a bajnokavató időpontja (hiába a lilák az ellenfelei, ez most nem számít, ráadásul viszonylag pozitív is a statisztikájuk ellenük). A Vidi tavaly úgy lett második, hogy a utolsó fordulóban kikapott, miközben a Debrecen szintén, pedig az pont elég lett volna. Idén tehát a vereség is elég lehet.
Kettő: Mezey György másodszor lesz bajnok itthon, és másodszor lehet idegenben. A mostani ellenfél Honvéd padján ugyanis a bajnokavató egy itthoni, Siófok elleni vereség másnapjára eső Újpest-Fradi döntetlen volt, a Videotonnal pedig Budapesten oldja/oldhatja meg a kérdést. (Így bepótolva egy 20 éves hiányosságot, és azonnali bajnokavatót tart csapatával a Bozsikban.)
Három: A Videoton játszotta a bajnokság döntő többségében a legjobb/legtudatosabb focit (bár közelében sem voltak a 2009 őszi játékuknak, ami régen látott vendég volt magyar pályán, főleg a sárgamezes Hungária körúti fellépésük), miközben jórészt egy játékosra épül minden. Alves nagyjából a góljaik felét lőtte, nélküle negatív lenne a most jócskán plusszos góldifi. A megszerzett pontok száma és Alves eredményessége között erős az összefüggés. (Ezt majd alkalomadtán kiszámoljuk az nbegy blogon.)
Négy: Csobánki Ádám. (Mert miért ne?)
Beszámolónkban már jeleztük, hogy a találkozót követően Sisa Tiborral, korábbi edzőnkkel is elbeszélgettünk. Egy kicsit részletesebben, egy kicsit emocionálisabban, egy kicsit rendhagyóbban szokásos interjúinknál. A Tréner továbbra is remek beszélgetőtárs, aki ráadásul csapata veresége ellenére is készséggel állt diktafonunk elé, s a beszélgetést végighallgatva az egyszeri Honvéd drukker csak még jobban sajnálja, hogy pont neki nem jött össze Kispesten a “nagy áttörés”. Emlékszem, anno a labdabiztoson még Hanta értekezett a 2009 február végi edzőváltásunkról, valami olyasféle címmel: hogy Kispesten az “Egyetlen”. (Tudom, ahogy Lakat T. Károly mondaná, klasszikust csak pontosan idézzünk de most meló közben nincs időm kikeresni az inkriminált veghhanta-zsengét). Még akkor gondoltam is: szimpatikus arc ez a Sisa, de nem túlzás ez? Nos, nem volt túlzás. Ma már külön utakon járunk, a Tréner és MI, a Kispest, de a 2009-es MK-siker és régi interjúink azért örök emlékek maradnak.
Zsinórban a harmadik hazai meccset húztuk be, ráadásul tegnap a Szolnok elleni csatát idézően borult meg a pálya egyensúlya, s nem a mi kapunk felé lejtve. Osztályozzuk hát a csapattagokat, hagyományainknak megfelelően, a hajtás után, ezúttal sem kesernyés szájízzel, szerencsére.
Hogy jön a történelmünkből jól ismert török település poszt-címünkbe? Nos, a Kaposvár csapata tegnap úgy érezhette magát a Bozsik gyepén, mint a klubnévadó fejedelem, az 1703-1711 közti dicső, Habsburg-ellenes felkelésünket ledirigáló II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc leverését követő törökországi száműzetésekor: izoláltan, beszorítva, remény nélkül. A meglehetősen egyoldalúra sikeredett derbi végén csak azért nem töröljük bele kéjes mosollyal lábunkat az általam egyébként valahogy sosem kultivált zöld-fehérekbe, ugyanis a vendégkispad jelenlegi kormányosa miatt ebben a szezonban magamat is meglepve bizony távolról a Rákóczinak is szorítottam és nagyon úgy érzem, ezzel korántsem vagyok/voltam egyedül a Honvéd táborban. Hajtunk és beszámolunk.
vagy azért, mert nem ért magyarul, vagy pedig, mert szemmel láthatóan nem a fetrengést lájkoló alibi-suliból érkezett, inkább egy tért ölelő keresztlabdával dobta helyzetbe ismét Danilót, aki ezúttal szépen lőtt, épphogy mellé. Máskor Morének sarkazott vissza a cseh skac váratlanul, a büntetőterületen belül, vagy csak simán úgy tologatta ki szélre a zsugát hol Gegének, hol Lovricsnak, hogy végre azt érezte az ember: van gerince a támadásainknak. Nem ajnározom tovább, de ami jó azt dicsérjük meg.
A találkozó végén a Kanyar egy kicsit ünnepelte a csapatot némi együtt ugrálással, volt korzós vastaps is, Gege örömében az öltözőajtónak osztott ki egy parasztlengőt, a csapat pedig benn az öltözőben vagy négyszer elordította a „Csak a Kispest mindörökké” kezdetű örökbecsűt. Supka láthatóan felszabadult volt, a sajtótáj is jó hangulatban telt, Sisa tréner sem volt összezuhanva, sőt, a vendégedzők közül idén először ő vette a fáradtságot hogy a kötelező Supka-intikört megvárva még velünk is elbeszélgessen ez rövidet – először egy „hivatalos” riportocska keretében, majd még úgy 5 percig csak velünk fotósokkal-riporterrel, kicsit felidézve az elmúlt időket, és büszkén mutatva nekünk a szurkolóinktól kapott Puskás-sálat akik ezzel köszönték meg neki a 2009-es kupagyőzelmet és itteni munkáját így utólag is. Végül búcsúzáskor azzal váltunk el: őszintén kívánunk a Trénernek sok sikert a jövőben, évi 2 meccset leszámítva.
Győzelmünkkel gyakorlatilag fellélegezhetünk, de csak gyakorlatilag. A hazai liga kiszámíthatatlanságát ismerve még akármi is lehet, így figyelmünk nem szabad, hogy lankadjon. A hátralévő meccseken még legalább 2 győzelem nagyon jól esne, és ne feledjük, két presztízsmeccs is vár ránk ezek között! A jövő héten például rögvest a Vidi akar bajnoki címet ünnepelni Kispesten, és mondjuk ki: jó lenne valami kellemetlen szagú piros-fekete töltelékkel turbósítani a sóstói palacsintát.