Kecsóra járni Kispest-drukkerként, azon kívül, hogy hangulatos a stadion meg a város, nem egy népünnepély. Túráink élvezeti értéke körülbelül kimeríti a 2003 tavaszi Őze-éra mámor-faktorát, az pedig tudjuk mit jelent. Egyszerűen hihetetlen, hogy ide csak furulyázni járunk évek óta. Babar kollégával épp azon tanakodtunk kifelé jövet a sajtótájról, hogy legközelebb a fotósmellények kikérése után nem a pályára megyünk, hanem előbb az alagsorba, ahol a helyi szertárostól a láthatósági kabátkáink mellé az előre odakészített szopellinó álarcokat is vételezhetjük. Hogy latex, vagy gumi verziót, azt majd a hírös készlet eldönti…
Valahogy már az előérzet sem stimmelt. Supkával még sem az első itteni érájában, sem a legutóbbi tavaszon nem tudtunk zsinórban négynél többször nyerni, ráadásul ugye említettük, hogy a kecskeméti kirándulások nem arról híresek, hogy peckesen alázzuk a lila-fehéreket. Jó egy órával a meccskezdés előtt a helyszínre érve még minden szépnek tűnt: jó idő, könnyed lejutás, összefutás a fotós és sajtós kollegákkal – aztán a rossz ómenek erősödtek fel megint, hisz a bemelegítésnél Debrecenit hiába kerestük a keretben: kiderült, megsérült az utolsó pillanatban. Én pedig annak sem örvendtem, hogy a kezdőcsapattól külön melegítgetett ismét Zelenka, akit önjelölt edzőként én most kezdettem volna.
A találkozó első 10 perce mégis úgy alakult mint egy jó álom. Előbb Kemi megint ziccert fogott, átmenteni látszva a Fradi elleni formáját, majd az egyik kecsói ámok-harcos szállt bele Danilóba a 16-osukon belül, tizi, az pedig tudjuk, hogy a Cirilo de Oliveira-i álmoskönyvek szerint nem sok jót ígér az adott ellenfélnek. Ezúttal Németh Gabit ültette rá arra a bizonyos rollerre Dani barátunk, 1:0 ide, Danilo 6 meccsen 5 gólnál trat, csak büntetőkből, micsoda Bohócliger eposz…! Hát annyira szép, hogy ez még a kecsói villanyújság kezelőjét is megzavarta, aki Dani neve helyett gólszerzőként a következő, matematikalilag minimum érdekesnek minősülő axiómát írta ki az eredményjelzőre: “Gól: 19, de 8.”
Ezt a remek startot még egy eltékozolt helyzetecske követte részünkről, majd sajnos jött a jól ismert “hírös forgatókönyv”: a lilák elkezdtek jönni, a megszokott elánnal, gyorsan és ellenállhatatlanul. Azaz egy darabig ment az ellenállás, köszönhetően a védelmet önfeláldozóan irányító Botisnak, akinek sokszor az új fiú, a meglehetősen bizonytalan Bjelkanovics helyett is oda kellett tennie magát. Mellette még a középütt szűrögető Akassou volt ekkor a kulcsemberünk. Aztán mire úgy festett volna, hogy megússzuk a nyomást és a Kecsó hite alábbhagy, jön a házimumus Gyurcsó, aki a Vidi színeiben is vert nekünk egy megalázót a tavalyi MK-búcsúnkon, most meg egy nagy átlövést heggesztett be Szabi kapujába. 
Ez előtt, meg után is jött még 1-1 kecskeméti kapufa, szóval örültünk a szünetnek. Meg Zelenka kissé megfáradt léptű bratyójának szerepkörében feszítő arculatnak, aki a széktói pálya gyepmestereként csapatott végig a játéktéren. A hasonlóság epic.
A szünetnek, mely után megnyugvás helyett azzal kezdtünk, hogy Kemenes egy rosszul kiszámított labdábanyúlással ajándékozott egy gólt Litsinginek. Kényszerhelyzet, futhatunk az eredmény után, aminek a vége Kecskeméten mindig gyufa… Hiába cserét Supka, indiszponált Tchamit ezúttal ügyes Hidire, majd (kissé késve) Németh Norbit Zelenkára, hiába adta zsugáit a cseh, nem sikerült az egyenlítés. Sajna nem nagyon tudtuk kihasználni Zelit aki nem nagyon kapott labdát, amikor pedig kapott, és pl. álompasszal indította Abasst, hát, a szenegáli koma megint hozta a hihetetlent, ezúttal a kapust is lecselezte, majd üres kapu mellé durrantott. Hihetetlen csóka a mi Abassunk: lehetetlen pozícióból betalál (Zete), ám ha ziccert kap, üres kaput vagy csak a kapussal szembenállós szitut, akkor megáll a tudomány.
Supka cseréi tegnap sajna megkésve vagy kevéssé eltalálva érkeztek – Szekulics balszélre hozása (illetve Abass ottani erőltetése a váltás előtt) nem voltak főnyeremény húzások. Tompa volt valahogy az egész csapat egész este, hajtottak, küzdöttek a srácok, de a Győr elleni kezdeti, vagy a Zete ellen mutatott fantáziadús momentumok ezúttal nem köszöntek vissza. A srácokat azért így is megtapsolta a leutazó 200 fő körüli szimpatizánssereg, tart még hát a szeretet-lendület, remélem a Vidi ellen újfent valami kisebb csodával hálálja meg mindezt a a pályán a gárda.
A hármas sípszót követően így rezignáltan mentünk sajtótájra ahol érthetően Supka sem szárnyaló hangulatban üldögélt, a vele készült beszélgetésünket hétfő/kedd magasságában várjátok a hivatalos klubhonlapon (vagy itt, ha oda nem kerül fel). Aztán irány a kocsihoz, a parkolóba tartva mellettem épp két hírösi szesztestvér- és ülőhelyi arculat csoszogott hazafele szoftosan bemátézva a fütyülős baracktól és lila sikertől mámoros kecsói éjszakában.
“Te, ööö…Sanyi, ki is lőtte a második gólt? Nem is emlékszem…”
” Hát hogyhogy nem emlékszel? Az volt, az a francia licingi.”
Fotók: babar (1909foto.hu).
