Gyors mea culpával kezdenénk: megszokott cikk-kettősünkből egészen mostanáig csak az osztályozókönyvet olvashattátok a Zete meccs kapcsán, történt ugyanis, hogy a vasárnap fogta magát és elment, és míg kicsiny szerkesztőségünk tagjai egymásra vártak, a hétvége nyomott egy over-t. Nem is beszámolónak szánjuk hát mostani kis posztunkat, inkább gondolatok laza szövedékének a tegnapról, a máról és a holnapról – holnapon egyre inkább a jövő vasárnapot értve. Beszámoló helyett most tehát visszatekintő – a műfaj új, a lényeg a régi.
Visszatekintés: a meccs.
Érdekes meccs volt a szombati, az biztos. Érdekes, mert nem is csupán kettős, hanem sokkal több érzést csal elő belőlünk. Noha most sem játszottunk jól, ugyanúgy, mint egy hete, most is 3 pont lett a jutalmunk. Szenvedős meccs volt, mert bosszantóan hiányzik az őszi kvázi tudatos játékunk. Kellemes meccs volt, mert hangulatban elhozta azt, amit a Vasas elleni nyitány még csak nyomokban: a napsütéses, igazi tavaszi délutánt, amikor jól esik kortyolni a csapoltat a korzókorlátnál. Valahogy, most visszanézve, igazából a kellemes emlékek maradtak meg: Gege remekbe szabott dugója, Ceolin jó kiugrásai ( a befejezéseket most borítsa jótékony homály), Tchami meglepő álompassza a brazil felé. Mennyit tesz néhány helyzet! Míg a Vasas ellen úgy jöttem haza, hogy király a 3 pont, na de ez nagyon sovány, most a Zete meccsről az előbb leírt momentumok ugranak be és máris más a szájíz. És akkor arról ne is beszéljünk külön, hogy milyen jó volt látni egy Pisont Pistát, egy Kovács Kálmit, Apunak meg Faragó Lajost, szóval jó ez, hogy itt vannak a régi legendák, legyen ez így továbbra is…!
Söríz, RW, Hanta, szkepticizmus.
Hanta kollega tréfásan megfeddett a minap egy kommentben, hogy állandó szkepticizmusommal rombolom itt a hangulatot, de hát ez van, kell egy ilyen arc is a blogszerkesztőségbe, aki visszafogja a túlzott optimizmusba néha belehajló társakat. VH ugyanis laza 3:0-t várt, én meg fáztam a meccstől rendesen, ahogy beharangozónkban is ecseteltem. A vidám márciusi napfényben fürdőzve, kezünkben az obligát műanyagkorsókkal, az első félidő közepéig nagyjából ebben a szellemben, világnézeti különbségeinket ütköztetve próbáltuk visszaállítani a gyógysör intézményét segítségül hívva a pénteken túllőtt véralkoholszintünket. Mindezt azért érdemes felemlegetni, ugyanis bár szkeptikusan indítottam a meccsen, s a végén, ahogy írtam fentebb, mégis a kellemes feelin’ maradt meg, azért a józan ész tudja ott legbelül bennem, hogy csalóka a kép. Két, pszichikailag nem a topon lévő csapat volt a nyitó ellenfélduó, a Vasasnál a szokásos tulaj-káosz, a Zeténél a lét-a-tét fikcsi volt műsoron a felkészülés alatt. Tudjuk, nálunk sem fenékig tejfel az élet, azonban mégiscsak negyedikek vagyunk, a budapesti éllovas, a legerősebb(nek tűnő) középcsapat – vagy legalábbis az voltunk. A csapolt sör keserű íze is pont ezt hozta elő bennem: az egy nappal azelőtti, péntek esti szűretlen cseh csodákhoz képest a műanyagpohárban lakozó próbálkozás kicsit a mi őszünkre következő tavasz analógiáját sugallta…
Most akkor milyenek leszünk?
A keret gyengült, mondjon bárki bármit, és aki a játékunkon nem látja a kapkodó fogáskeresést, az ősszel nyomokban legalább látszó játékkezdemény eltünedezését, az vak. Viszont rögtön jöhet a riposzt: hova sírsz, barátom, amikor 2 meccs, 6 pont a tavaszi rajt? Az igazság nyilván középúton van, amiben pedig bízhatunk, az a tehetetlenségi nyomaték! A fizika törvényszerűségeihez menekülve támpontért, ugye, a lendület az egy darabig bármit elvisz – lendület az meg náluk volt, kétszeresen is. Egyrészt a remek őszi kezdés, majd a kis hullámvölgy után másodszor a Torghelle márkanevű farmotor által beröffentett novemberi flúgos futam. És ha erre a pozitív töltetre elkezd rárétegződni egy Fáy utcai győzelem, aztán egy Zete elleni siker, legyenek ezek bármennyire kötelező viktóriák, akkor is azt eredményez(het)ik, hogy az említett lendület nüanszokkal is, de hosszabbodik. Attól azért félek: dobogóig, negyedik hely megtartásig karcosan lehet ez elég, ahhoz már javuló játék is kéne, ahhoz viszont a jelenlegi keretet nem feltétlenül érzem abszolút megfelelőnek – és akkor itt jön mindjárt Hanta a rá jellemző mothy python-i logikával, és közli: “ez a csapat bűn rossz – simán negyedikek leszünk, ne viccelj“.
És akkor a végére…
…egy újabb pozitív hangulatfröccs, mert abból sosem elég. Hármas sípszó, tapsvihar a korzón, a játékosok előbb a Kanyar elé járulnak, majd az öltözőbe menet elvonulnak a korzó/tribün kettős előtt is. Faterom ekkor az általa egész meccsen dicsért Sorin felé rikkant: “Doktor Botis”!
(Hogy miért doktor? Annak idején a ’90-esek elején-közepén Lőrincz Emilt, mostani pályaedzőnket Lőrincz tanár urazta Fater, elismerve a higgadt játékáról ismert rutinos védőt. Később a nálunk megforduló Lőrinc Antal is megkapta tőle a tanár úr jelzőt – kb rutinosnak tűnt, kb higgadtnak tűnt Lőrinc abban a keretben. És valljuk meg, a Lőrinc név is sokat vetett a latba, he-he. Utána évekig szünet, aztán Szmicsó lett volna a következő tanár úr, de mire Fater felruházta volna őt e névvel, a szerb hátvéd dehonesztálta magát sajnos. S jött Botis, de a tanár úr már olyan elcsépelt lett, gondolta Fater, hogy kinevezte Doktornak- mert Prof azért mégse legyen, elég a doktori cím. Doktor Botis, mint egy rossz ortopédiai márka– csóválta fejét a névadási pillanatkor mellettünk Hanta a korzókorlátnál. Asszem ez ősszel, a Vidi ellen volt…)
Szóval Doktor Botis! Mire az aradi szamuráj mosolyogva felnéz, és csókot dob a lelátóra. Szürreális jelenet, de kedves jelenet: valahogy jó kedvet csinál hazafele.
Holnap…
…azaz jövő vasárnap, ahogy írtuk. A Fradi győzött Pécsett, így az eleve nehéznek ígérkező meccs még nehezebb lesz, lévén egy feldobott, önbizalomban dúskáló zöld sereg vár majd ránk. Most azonban én se félek! (Annyira.) Ez a Fradi nem jó csapat. Döme csinált egy rakkolós, a mi 2002 tavaszi (pont Dömés, míly véletlen) Honvédunkra emlékeztető szürke hadtestet, aki ugyan bárkire veszélyes lehet, de csak mértékkel. Mi most negyedikek vagyunk, messze a pesti rangsor élén, mikor verjünk hát oda-vissza Fradit ha nem most? Ráadásul az Üllői úti sasfészek se a régi, félelmetes hangulatú stadion. Itt már nem kell betojni. És ha a Zete meccsről megmaradó kellemetes emlékfoszlányok és az integető Botis doki képe rémlik fel, csak annyit mondok: most jöjjön egy kis optimizmus, bánom is én.
Fotók: Babar (1909foto.hu).
