Egy meccs utolsó labdaérintéséből kapott góllal kikapni eleve nem egyszerű a szurkolói léleknek. További súlyosbító körülmény, ha azt az utolsó labdaérintéses gólt egy korábbi kedvenc lövi. Mint mondjuk most, és mint mondjuk Sanyika.
Ha eltekintünk a körülményektől, akkor akár azt is mondhatjuk: Sanyi most visszavette azt a pontot, amit hasonló szituációban a Pécs ellen szerzett nekünk. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Azon a meccsen végig uralkodtunk, helyzetünk szinte csak nekünk volt, mégis a Pécs szerezte meg a vezetést, hogy utána a fölényünk még nyomasztóbb módon hatalmasodjon el rajtuk. A gólunk viszont csak nem akart jönni, és amikorra már mindenki elkönyvelte magában a vereséget, érkezett Sanyi, és nemes egyszerűséggel (már bocsánat, de) bebaszta. Az érdemtelen nulla helyett szereztünk tehát egy valamivel indokoltabb egy pontot.
Most a Videoton ellen ugyanaz az egy teljesen más érzelmeket váltott ki, hiszen közben Sanyika itthagyott bennünket, és épp a Videotont erősíti. Derekas, sőt, férfimunka lett volna a javából, ha kibírjuk végig a nyomást, és begyűjtjük a döntetlenért járó pontot. Mert ebben a meccsben ugyanúgy benne volt, ahogy egy esetleges Vidi-gól, és utána a mosoda.
A Vidi azonban nem tudott gólt lőni. Egy kezünkön (fejenként, nem mindannyiunkén) össze tudnánk számolni, hogy Szabinak hányszor kellett védenie. Nyomasztó volt a kapunk előtti fölény, de mindvégig sikerült remekül koncentrálnunk, a lövések általában már valamelyik védőnk lábában elakadtak. Erre mondják: hősies védekezés. És erre mondom én: alap, elvárás, munkaköri kötelesség. (Megjegyzés: ha lehet, ne csináljunk hősöket abból, akik ellátják a feladatukat, de követeljük is meg tőlük a teljesítési igazolást, majd minden többletért zárjuk őket örökre a szívünkbe, hiszen végülis futballistákról beszélünk, nem könyvelőkről, vagy ipari alpinistákról.)
Közben telt az idő, a Videoton egyre pontatlanabb lett, az utolsó passzok nem sikerültek méteren belülre sem, a beadások rendre elszálltak a fejek fölött. Lehet, utólag ezeket majd helyzeteknek minősítik, de aki látta, az tudja, nyomasztó, iszonyatosan nyomasztó mezőnyfölénynél mégsem jött sokkal több össze. Nyilván, a meccshez (labdás)játékban semmi közünk sem volt, de láttunk már olasz csapatot BL-döntőbe jutni hasonló körülmények közepette. Ha az egy pontot talán nem is, a 0,75-öt simán megérdemeltünk volna. Sajnos azonban a futballban a “ha”-nál csak a törtjegyű pontszámból van kevesebb, illetve nincs.
A taktika bejött, az utolsó labdaérintésen múlott a pont
Szinte feladtuk a megszokott szélsőjátékunkat, helyette inkább Supka húzott egy váratlant, és a szokott két csatár helyett, három támadóval, valamint három belső középpályással állt fel. Délczeg, Ceolin és Ivancsics szinte kötetlenül mozoghatott elől, annyi feltétellel, hogy egyikük mindig visszazár, ha a Videotonhoz kerül a labda, a másik kettő pedig letámad, és próbálja azonnal visszaszerezni, lassítani a labdakihozatalt. Mögöttük Hore és Vécsei dolgozott a két szélsőhátvédet kisegítve, valamint középre tolódva a ma nagyot alakító Marshallal próbálták megtörni a támadások lendületét. Érzékeltetve, hogy ez mennyire sikerült, a Videoton nagyjából húsz perc után reagált, és egyszerűen magas labdákat kezdett el tolni Sanyika irányába, gondosan a középpályánk fölött, ívelgetve. Egyszerűen hagyták a francba a darálót, inkább megkerülték.
Mivel azonban nem egy dögunalmas 0-0 után írjuk ezt a posztot, sejthető, hogy ennél az ívelgetősdinél volt azért jobb ötletük is. A széleket ugyan feladtuk valamennyire, de folyamatos visszatámadásaink miatt a Videoton se tudott ugyanott feljönni, így valamit tényleg gyorsan ki kellett találniuk. Az ötlet pedig nem volt más, mint Sándor György állandó kilépése a baloldalunkra, ahol vagy Vécsei mögé került azonnal, és játszhatott egy-az-egyben Vidovic ellen, vagy elszakadva, neki lehetett passzolni Vidovic mögé, esetleg a kialakuló létszámfölényes helyzetben a szélen belépő másik emberrel passzolrák ki az oldalunkat. A második félidőre a helyzet még rosszabb lett, szinte az összes kapunk elé érkező labda innen indult. Sajnos ez nem Vidovic napja volt, de mégsem tudunk rá egy rossz szót sem mondani, mert hatalmasat robotolt, arról pedig már nem ő tehet, hogy sokszor egyedül, vagy legalábbis emberhátrányos szituációban ragadt a szélén.
A legszebb az egészben persze az, hogy még ezek így együtt is kevesek voltak ahhoz, hogy a Videoton itt gól szerezzen. Nyomtak, egyre pontatlanabbak lettek, miközben a lelátókon egyre több szurkoló feje vörösödött el. Ritkán látnak ennyire felbillentnek tűnő pályát. Tévedtek. A második félidő első néhány percét leszámítva, én végig nyugodt maradtam a meccsen! Supka taktikája bejött, a játékosai képesek voltak megvalósítani a labda nélküli nemtámadó futballt.
Külsőre akár úgy is tűnhet, a null-nullért jöttünk, de aki egy kicsit jobban ismeri a Honvéd játékát (vagy legalább az elmúlt fordulókban látott tőlünk néhány meccset, és esetleg egy kissé még elfogult is) az tudhassa, a gólszerzésünk idei alapgondolata, hogy vannak elől emberek, és vannak mögöttük is emberek, a kettő között a kapcsolat minimális és esetleges, oldják meg saját észből, zsenialitásból, egyénileg, mert hátulról csak azt a támogatást fogják megkapni, hogy nem, vagy nagyon kevés gólt kapunk. Tudom, ennél azért valamivel összetettebb valami a játékunk (külső szemlélő számára: elfogadhatatlan, rossz, hovatovább: nincs is!), most csak összefoglaltam a lényeget.
A Videoton ellen ugyanis ez műveltük 93 percen át. Volt három függetlenített ember a hétfős védelem előtt, akiket a három labdaszerzéssel megbízott középpályás próbált valahogy játékba hozni, vagy épp saját maguk léptek vissza labdát szerezni. Ha véletlen nálunk volt (átvétel, indítás, lecsorgó, etc.), akkor a túltérfélen igazából alig volt lehetőségünk passzolni, mert a Vidi eleinte négy, majd három védővel, és eleinte kettő, majd egy szűrővel figyelte hármójukat. Reménytelen. Egyetlen helyzetszerűségünk volt, még a mérkőzés elején úgy két percen át egykapuzhattunk, de ugyanúgy minden lövésünk esetleges és levágódó volt, mint ahogy a meccs nagy részében a mi kapunk előttiek is. Elkönyvelhető 0-0 volt ez, egy szerencsétlen végjátékkal.
Kicsit még fáj az egész, és nem feltétlen Sanyika gólja miatt. adegy. A 89. percre két cserelehetőségünk maradt, Supka mégis egyszerre küldte pályára Tchamit és Hidit. Miért? Ilyen helyzetben embert ne érdekeljen a média, se senki, ilyenkor a meccset kell megtartani, pofátlanul különböző időpontokban kell cserélni. Igen, időre a kettős csere nagyjából ugyanannyi, mint két szimpla, de az időhúzás tekintetében akkora a különbség köztük, mint egy tinivígjáték és egy norvég művészfilm között. adkettő. Az rendben, hogy feladtuk a támadásokat, és mindent az egyéniségeinkre bíztunk, de akkor valóban bízni is kellett volna bennük. Sanyika gólja előtt kaptuk le Délczeget, valamivel korábban Ceolint (Bozsó ment a helyére), miközben a Videoton védő és szűrő helyére hozott be támadókat, vagyis felborult az addig kényesen uralt egyensúly, Brachi szabadon adhatott be, jöhetett a fejes, és a gól. Egy momentum a több tucatból, de ezen ment el a meccs. Egy olyan meccs, ahol tudtuk, csak úgy jöhet össze az egy (három?) pont, ha maximálisan koncentrálunk, egyszer sem inogunk meg az ellenfél kalkulálható hibával korrigálható mértéknél jobban.
Kár érte.
