Egy mea culpázással (copyright by Komora Imre bá) kezdeném hosszú idő utáni első posztom. Anno, mikor még csak virtuálisan, azaz úgy ismertem Hantát, hogy ő a ‘biztos lelke, asszem 1 év tömény (és magányos) posztolás után beírta, hogy kezd besokallni a Balcsipart mellett, most egy ideig nem garantál napi 1 posztot. Mondtam magamnak: ahelyett, hogy örülne az arc, hogy blogolhat, hát mit hisztiz’? Nos erre jött az idei tavaszvég, új melóhellyel, orbitális álarcokkal, naponta jövő teljesíthetetlen határidőkkel, és lassan már idegszanatóriumok címeit kell nézegetnem titkon… helyzetem ráadásul a KLUB körüli történések sem könnyítik. Ami a gondolataim kellene elterelje, ami ki kéne kapcsoljon az inkább tovább keserít. Ennyit bevezetőnek, hogy tudjátok, Hanta nem maradt (még) egyedül, azért itt vagyok én is (bár ha így folytatódnak a következő munkahetek, ki tudja meddig), és most hogy van hihetetlen mód egy lyukasórám, összegzek is egy gyorsat. 2011/12, by RW, highs&lows, ahogy a blog sörsznob és űberpesszimista posztírója látta…
Hanta kollega már tolt egy summázatot a napokban, magát nem meghazudtolóan szoft-statisztikázva, törökpetizve meg tizenhétévezve egyet, én most még szubjekítvabb oldallal jövök. 5 top-esemény és 5 koppanós történés listácskája jön most, a legszebb és legsavanyúbb emlékek kvintettjei. Mert ez az év ilyen volt. Hosszú idő után igazi (közép)katarzisokkal és fellocsoló pofonokkal. Mindkettőből kaptunk bőven. Lássuk.
RW’s TOP5
1. Egy hidegrázós comeback
Szóval én már régen kerültem közel elérzékenyülős helyzetbe a klub kapcsán. Elérzékenyülés… oké, ez erős, mert könnycsepp utoljára Szabados egalizáló góljakor hagyta el a szemem még ’93 ban az MU ellen… fogalmazzunk akkor úgy: gerincbizsergés. Az volt azóta is. Legutóbb Újpesten 2007-ben az MK-döntőn. Aztán Abi győri góljánál 2009-ben. És most, 2011 szemptemberében. A híreket már hetek óta tudtuk. De nem hittük. Úgyis közbejön valami. Úgyis elviszi a Fradi vagy a DVTK. Úgyis inkább kinn marad. Egyik se jött be. Ő annál inkább a pályára. És a Paks elleni meccsen, a szűkös nézősereg bizony olyan vastapsot tolt a 14-es mezben feszítő arc pályára lépésekor, hogy még a rég cinikussá váló Öcsém is hümmögött meg tapsolt meg mosolyogva mormolta: Sanyi. 3 hét múlva Debrecenben egy stadionnyi cívis szidta őt, erre Simacot megalázva lövet egy gólt Dániel paripával. Majd a Pécs ellen már Fater is Sacává keresztelte a vörösesszőke csatárt, amikor katartikus egyenlítését beverte Németh Norbi kipattanójából. Volt egy ikonunk megint. A sztori vége meg amolyan tipikus kispesti lett… de 2 hónapig kicsit megint fiatal srácnak éreztem magam akinek van szeretnivaló Honvédja egy igazi sztárral. Na jó, kábésztárral. Kár érted, Sanyi, és kár értünk…
2. Még egy comeback
Babar Morét búcsúztatott a nyáron, és akkor nem hittük hogy lesz még olyan igazolós posztunk, ami eléri annak az olvasottságát. Lett. Németh Norbi hazajött, és a Tóth-Bárányos hazatalálás 2007-es szép emléke után végre megint szívből örültünk egy igazolásnak. A magyar foci legpikírtebb és egyik legeredetibb bloggere, a szintén ‘biztos nevelés Vérfarkas (akinek Cinzano Martinit köszönhetitek) már akkor megmondta: “ne örülj, mert fél év, és közös megegyezéssel szerződésbontás és megy Diósgyőrbe“. Hát hogy hova megy, azt nem tudjuk, de egy jól induló sztorinak sajnos itt is csúnya lett a vége. Azon a nyári napon azonban még örültünk, Öccs ráadásul aznap kapta meg a diplomáját, mi pedig az egész nap örömére és Németh Norbi hazatértére is ittunk tematikus, óbudai kocsmaturánkon (bár a kerozin-like Lehmann sört tudnám feledni).
3. Itt a tavasz!
Jó idő, sör előtte, sör utána – a Vasas elleni idegenbeli amilyen nézhetetlen meccs volt, olyan jó kalandként masírozik be az emlékek közé. Egy igazi jó évadnyitás volt, a záró Porter pedig minőségi “That’s All!” kiáltással zárta le az estét. A nap sztárja a kétgólos Gege mellett mindenesetre a mézes Kvasar marad a Pivo sörözőből. Verhetetlen volt, mint aznap a Kispestünk.
4. Túrák.
Régen röhögtem ennyit, mint ebben az évben, a volán mögött. Megjártuk a csokispopcorn szagú ‘egerszeget, eltereltek a rendőrök Pápán, hallgattuk a mocskolódó kecsói lelátót az alföldi estében, Debrecenben a sajtópáholyból mjdnem kivezettek minket Sanya gólpassza után -tudósító ne ugráljon-, kisbusszal hódítottuk meg Győrt, Pakson Lovifotós sokadik eszement sztorija után hajtottunk majdnem az árokba, mikor a pakskörnyéki fiktív ultracsoportok biográfiáját elemezgette nekünk. Kialakult egy szerethető CSAPAT a klubnál és egy szórakoztató kis csapat nálunk, szurkereknél, a hülyeségeket szakmányban toló fotóssal, a Cibalija Vinkonvci eredményeket okostelefonon a hátsó ülésen kutató Babarral, az állandóan lapcsánkára vágyakozó Hantával, akinek trademarkos kezicsókolom beköszönése nélkül már nem indul meccs a Bozsik korlátnál, illetve az évek óta először a Honvédra a ’90-es éveket idézően bepörgö Tesómmal, valamint az itt-ott alkalmi sofőr Ábellal. Jó emlékek sorát hozta az év.
5. Supi
Amikor Sisa tanár úr elment Kispestről, nem hittem hogy még egyszer úgy engedünk el edzőt blogilag, hogy TÉNYLEG sajnáljuk. Tréner csak egy van – az emberi oldalt nézve – mantráztuk, aztán jött a régen távolságtartással szemlélt és maga is távolságtartó Supka, aki más, mint a Palóc Tibi bá, nem is volt sose kvaterkázás, nem volt “jajj, gyerekek” és nem voltak nagy eldumálgatások. Eleinte. Aztán Siófokon, miközben a hazai tréner Horváth Csárlira vártunk a sajtótájon, Supka előbb érkezett meg, aztán meglátva minket jött, leült mellénk, kérdezte mit szólunk az eredményhez, mit játszott a többi csapat, aztán Saca lehetséges hazatértéről elmélkedtünk együtt. Onnantól pedig majd’ minden meccsen volt mikrofonon kívüli kérdés. Szóval év végére megváltozott a kép, és szakmailag is el kellett ismernünk amit el kellett ismerni. Ez van. Néha érkeznek pozitív csalódások. És ez jó dolog.
Worst of 11/12
1. Miért mindig ez a vége…?
Sokszor leírtuk, de nem lehet elégszer: nehéz Kispest-drukkernek lenni. Sokszor gyönyörű érzés…még többször iszonyat kiégető. Főként az elmúlt közel 20 évünk, 1995 óta. Hogy minden biztató évre/félszezonra jön 3 nihiliszikus szezon. Hogyha valami épülni látszik, már nyugodtan jósolhatjuk, hogy úgy úgy járunk majd mint a Gyalog Galopp skót várurának kastélya. Leég, összeomlik, aztán süllyed el. Örültünk az NB1B-s sikernek, hogy a csapatot 1 év alatt lerohassza Pini. Örültünk Dolcetti mese-őszének, hogy utána Alvestelenítve, rossz edzőtúra után omoljon össze a kártyavár. Örültünk Hemy első 2 évének, hogy utána fokozatosan csússzunk be a moralesi éra légiósdömpingjébe és nézhetetlen csapatába, 300 néző előtt. És örültünk a tavaly nyári igazolásoknak, a remek ősznek, a hazahozott Sancinak – hogy a végén a megnyert EL-indulás a thrillernek is beillő pécsi derbi után meglegyen – de minek? 1 hónap a kuparajtig, keret nincs, csak a romjai, és persze mondhatjátok hogy egy Horét vagy Hajdút siratok, esetleg Némethet akik nem is játszottak, vagy Botist aki belassult a végére, igen, őket is siratom, mert bár már csak romjai voltak egy csapatnak azért a rom is több mint a kopaszon álló hegyorom, ami most van, ahol néhány tégla látszik csupán a lőporosraktár felrobbantása után. Miért nem fejeződik be egyszer szépen egy kispesti sztori? Persze lehet hogy Rossival most jön a Dolcettis ősz, a szerethető kiscsapattal aki esélytelenként húzogat oroszlánbajszokat, de ha így is lesz, Dolci óta tudjuk, vagy akár Morales óta, hogy az meddig tart. És ha az újabb talján is törülközőt dob be, mi a forgatókönyv? Újabb Supka kör? Mégegyszer nem hinném hogy ide tudjuk csábítani. Mással pedig nem működött a Hemingway Futball Corporation magyarországi ága. Szomorú.
2. Most akkor kinek írunk?
Mire az igéző őszt követő tavasz kifutotta magát, a kezdeti sikereket követő ponttékozlásba forduló lezárással, szépen visszakaptuk, hogy vannak játékosok akik megsértődtek a cikkeinken. Nyilván az osztályozókönyvekről lehetett szó, ahol sokszor ekéztük a srácokat, ez tény, de aki egy kicsit mélyebben nézi az írásainkat, láthatja, hogy sokkalta szívesebben dicsérünk, és ha minimálisan van mit, akkor az illető sose elmarasztalást kap. Gegét cseszegettük rendesen de majd minden cikkben ott volt, hogy miért nem hozza az őszvégi vagy a 2007-es pörformanszokat, mert akkor újra a tenyerünkön hordoznánk… Horét amikor lehetett 6-osokkal jutalmaztuk amiért meg a kommentelőktől kaptam meg a magamét… no mindegy. De amikor ez kiderült, hogy kb még el is vagyunk küldve a meccsek végén a pékbe, hogy “ezek a szerencsétlenek meg majd megint szidnak minket”, hát az ember elgondolkozik azon, hogy hétvégén utazol a csapat után, késő este hazaérsz, összeeszkábálod a cikkeket, föltöltöd, éjjel közepén lefekszel aludni, a saját kedvenc klubod spílerei szemében meg te vagy az ősellenség lassan. Ez sem jó érzés – noha a blog persze Nektek szól, szurkereknek, annak csak örülünk ha a játékosok is belepillantanak…viszont nyilván senki sem örül ha csuklik a sok anyázástól. Értetek vagyunk kritikusak, nem ellenetek, mondanánk a játékosoknak – ha már tudnánk, milyen lesz az idei keret.
3. Régi idők focija
Supkát dicsértem fentebb, egy fekete pontot viszont adok neki a sok piros mellé idén. Zelenka eltékozlására gondolok. Amikor rákérdeztem nála december elején, hogy mi lesz Sanyi, Dani és Zeli sorsa, ő annyit mondott a cseh vitézel kapcsolatban: “be kell látni, Zelenka nem tudott nekünk segíteni“. Nos, szakmailag Supka látta az edzésteljesítményeket, ő a szakvezető, én csak a műkedvelő szurker. DE. Hogy Szabó Tibi óta nem volt ilyen klasszik irányítónk, az tény. Pont ezért kedveltem Supka hozzáállását, hogy a modernfocis Moralessel szemben ő felvállalta a tradicionál keleteurópai irányítót a csapatba, és ezzel nekünk ajándékozott megannyi felejthetetlen pillanatot, hatalmas zsugákat, forintos (koronás?) labdákat. Zeli nálam, Hantánál, de ha kicsit figyelmesen hallgatózok bármely meccsen, hát a korzó nagy részénél kedvenc lett, mert fazon volt, mert bár a 2 lábtörés után lévő Fater is kétszer megkerülhette volna futás közben, mert bár helyes kis medicin feszült a mez alatt, azért visszacsempészett valamit nekünk a régiidők focijából a Bozsikba. Az Újpest elleni meccse ars poeticája lett idén ősszel, és hogy Kispest-like legyen a sztori, Öcsém tréfásan mondta akkor: “Hatalmas volt ma a Zeli! Szerintem ma láttuk itt utoljára“. Igaza lett. Sajnos. Nem tudott nekünk segíteni… Áhh.
4. Nem tudunk bánni az értékeinkkel
Nem ismétlem meg magam, s a korábban leírtakat, itt legyen elég annyi: nem tudunk bánni az értékeinkkel. Hol anyagi okok hozhatóak fel indoknak, hol a teljesítmény, de akkor is igaz: valamit nagyon nem tudunk. S ha Sanyi pénzszülte távozásán (bár ez is megér egy mistét, én magam áfonyabá vagy medvepuszi kommentelőnk véleményét osztom, vagyis hogy minimáális jövőképpel tavasszal még láthattunk volna, de azt nem kapott – most már láthatjuk, miért) túllépünk, Némethén akkor sem tudok: kirúgjuk, pont a fiatalítás előtt, azt a Honvéd nevelés arcot, aki szemmel láthatóan remekül bánik a fiatalokkal (mind a Vasasnál, mind nálunk ez tapintható volt a meccseken-felkészülésiken látott jelenetekből), hát akkor arra már nehéz azt mondani hogy itt gondolkozunk is. Pedig szeretnénk azt hinni.
5. Csak a nevetés maradt
Újpesten legrosszabb teljesítményünknek, Diósgyőrben a legrosszabb túrámnak lehettem a tanúja ebben az évben, bár ahogy írtam, utóbbi legalább jól végződött. De amíg ősszel a kirándulásaink hangulata mellett a hősies eredmények is jöttek (Debrecen, Győr, utóbbi helyen oktatással, Zalaegerszeg), addig tavaszra a röhögés maradt – a Honvédgyőzelmek kevésbé.
Hát ez volt nekem 2011/12. Most pedig…
…most pedig jött volna egy zárszó, ehelyett megbeszélés esett be az ablakon, mókuskerék indul, szopóroller bepörgetve – reméljük a csapat nem követi a példámat az említett közlekedési eszköz kiválasztásakor és jövőre ismét egy legalább az ideit idéző pozitív élménycsokorral látnak el.
Nem érzitek őszintének a lezárásom? Nem csoda.