Mastodon Mastodon

Karcos volt a bikavér, de lecsúszott. Eger-Kispest beszámoló.

Nem sok jóslatom jött be tegnap -egyet leszámítva-, tegyük hozzá: szerencsére! Ugyan nehéz meccstől és Eger-sikertől tartottam, a veszélyfaktorokból csak az „exünk megint bizonyít ellenünk” tétel vált valóra, de Norbi gólját még én is megtapsoltam. Viszont eredményileg szó sem volt itt vereségről, sőt! Ami a körítést illeti, hát a nagy betervezett Pivózás is hamvába holt, hisz a meccs előtt még nem volt nyitva, utána viszont túlzsúfolt volt a jeles műintézmény, így kora délután a Bohemiában, este pedig a Wesselényis testvércsapszéken folyt korsóinkba a míves főzetek sora. Végülis egy jó pénteket zártunk, szürreál-elemekkel. Még sok ilyet kérünk.

Szóval az én „X, 1” vízióm nem vált be, annál inkább Bastille barátunké a ‘biztos blogról, aki ezen a csodásan deprimáló péntek szombat délután úgy döntött: ha már Pesten ragadt a hétvégére, hát mivel mással múlathatná az időt mint egy jó Eger-Honvéddal. Derék döntés volt, még derekabb a tipp, amelyet a zateci „Strong” fedőnevű félbarna kortyolgatása közben tárt elém a Rákóczi téri krimó sarkában üldögélve: „3-1-es Kispest siker, igaz, Németh Norbi lövi a gólt egri oldalról„-hangzott a bastille-i verdikt, utóbbi felét a mondatnak nekem címezve, hogy az exes elméletem is abszolválódhasson.  Közben hanta is befut, a Bohócligáról pedig a hazai alternatív zenei legendák felé fordul a beszélgetés, olyan koncertsztorikkal és obligát hantaizmusokkal fűszerezve, hogy kétszer is félrenyelem a söröm, de hajrá, indulni kell.

A 105-ös busz kétszeri lekésését (a sör sajnos átfut a szervezeten és nincs mit tenni) és az elmaradhatatlan bejutási szerencsétlenkedést  követően az első percekről is sikerül lemaradni, de a lelátóra érve úgy fest, sokat nem vesztettünk. Eseménytelen kevésnézős szenvedés a pályán, hiába jöttek tőlünk középsokan, szegény egriek alig vannak, úgyhogy most megint elővehetnénk a mi értelme ennek az albérletes történetnek sztorit, de már annyian körbejárták ezt a témát, hogy én most nagyvonalúan tovább is lépek e szomorkás széljegyzet megtétele után. Szóval szenvelgés, aminek örülök, az csupán a Mogás tippem megvalósulása, tényleg ő a kezdő jobber hátul, viszont Gege és Vécsei persze hogy fordítva játszanak mint tavaszvégen Supkánál, pedig ott milyen remekül működött a Bálint a Bárányos/Zelenka-pozícióban, Gege pedig a szűrő mellett hátulról keni. Nem, Rossi sehogy sem akar erre az útra lépni, így egyik legnagyobb értékünket pazarolgatjuk hülyébbnél hülyébb posztokon, ez továbbra is kár. A másik sirámom az első 45 percben Ikenne King barátunk. A Király szemmel láthatóan légüres térben pörög a középpályán. Hidi viszont meglepően labdabiztos, örvendezek, egészen a félidő közepéig, mikor valami fura flash-e lehet Patriknak, ugyanis gólpasszt ad Németh Norbinak, aki köszöni szépen, és higgadt, okos találattal vezet az Eger. Egyik korzós szurkerünk ezt „NémethNorbi szívjál gáááááázt” klasszikussal honorálja, kilendítve a szánalommérő mutatóját. Én azon gondolkozom, hogy ez idén hanyadik találata volt NN-nak ebben a vérszegény Egerben, és sokadszorra mantrázom magamban: hát igen, miért is kellett volna nekünk egy (közepesen) gólerős és fiatalokat összerántó személyiségű Norbi. Tényleg, minek is. Apropó, Norbi: lecserélésekor a Tábort is megtapsolta, szép jelenet volt.

A félidő végéig támolygunk az önmagunknak kiosztott gyomrostól, amikor is érkezik az elsősegély, Dr. Peter Knakal személyében, aki 10 perc alatt összehoz magának 2 sárgát, utóbbit egy 11-essel kombóban, a büntetőt Délczeg Geri hegeszti be, az idei év Danilója címet aggattatva ezzel magára, csak reverz irányban: ő akciógólokkal kezdett és utána állt rá a tizikre, szemben a büntetőkirályból félgőzös gólvágóvá fejlődő Dániel Paripával. 1:1, szünet, biztató körülményekkel (emberelőny, friss egyenlítés) várt második félidővel.

Második félidővel, ami úgy kezdődik ahogy az a nagykönyvben, bizony… támadunk, helyzetecskék futószalagon, aztán Baráth Boti tör előre, nincs kinek passzolni, elposszan hát a derék Boti és olyan Philipp Lahm-osan csavar a hosszúba, hogy a szegény egri gatyásgalamb cerberus hiába repül. Hatalmas a hangulat a táborban, Czár, Vernes és Vécsei után ismét akadémiker gól az NB1-ben. Gratula! Rossi reagál a fáradó Egerre, a halovány Moga helyett Fagyit küldi fel, és a Király megy hátra jobbhátvédbe. Ez nem is tesz rosszat a csöppnyi Uralkodónak, ugyanis kezd elfogadhatóan labdát megjátszani, hanta a meccs végén már szinte Mufloni pályát jósol a skacnak  és „lát benne valamit„, én egyelőre csak egy irritáló tarajt, de OK legyünk türelmesek. Passzolni tényleg jól passzolt. Hátul. Fagyi viszont jól pörög elöl, majdnem gólt is talál, ám a kapufa ment, közben jön Nagy Geri, éljen, rég  láttuk a 2010 tavaszi kis reménységet, sőt Vernes Ricsi is beáll, ő nem sokat csinál de fejel egy gólt, érzi a kaput a srác, és bár tegnap is sokat reklamált a bírónál, ha ezt mindig egy fejessel egészíti ki, annyi baj legyen. A végére Abass is nyom két elfutást, köztük egy csodás labdaátvételt, a meccs közepén alibiző Gege felébred és ad egy tanári labdát Diengnek, szóval minden jó, ha jó a vége.

Borzalmas első játékrész után produkáltunk tehát egy meglepően hatékonyan behúzott másodikat, ahol úgy éltünk az előnnyel ahogy kellett – bár azt se felejtsük el, hogy a végig szimpatikusan küzdő Egernek ha 1-1 lehetősége bemegy a hátsó nagyvonalúskodásaink alkalmával, akkor bizony nem csak karcos, de egyenesen megecetesedett lehetett volna egykönnyen a címben emlegetett bikavérből. Sőt, a második félidő közepén volt egy szakasz, amikor a lendületből visszavett mennyiséget az arcunk nagyságába toltuk bele, ebből majdnem baj lett. Nem lett az, szerencsénk is volt, nyomtunk is, így csak lecsúszott a nedű, de jó lenne, a jövő héten nem kéne 45 percet és egy emberfórt várni ahhoz, hogy beinduljon a szekér. Most viszont örüljünk.

A nap végén a szürreálsztorik elérték maximumukat, előbb egy hihetetlen érdeklődés mellett megtartott sajtótájjal, szegény Simon Antal 7 ember (ebből 4-en mi, egy NS-újságíró és 2 büféslány) előtt beszél, a klubház trónust idéző székén.  Nincs más hátra, mi is hazaindulunk. A blogkollegák a bevezetőben emlegetett alterszcéna valamelyik egykori legendájának esti koncertjére, én meg a rám váró barátokhoz a Pivo II-be, ahol a hosszú idő után először csapon lévő mézes Kvasar vár. Kellemesen, mézesen, édesen, ahogy szokta.

De most szerencsére nélküle is jó lett volna a szájíz.

Fotó: babar – 1909foto.hu.

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz a Twitteren, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor a Telegramon keress. ||