Harmincnégyek Bandája

34. Ennyien, mondom harmincnégyen ácsorogtunk szombaton a diósgyőri vendégben. Elképesztő.

Nyilván nem egy dolog, hanem sok, egymástól független és egymást kiegészítő esemény egész láncolata vezetett idáig. Félelmetes. A nem is olyan régen még az ország egyik legnagyobb utazótábora, ha leszámítjuk a helyi honvédosokat, akkor alig három-négy autót tudott (akart) megtölteni.

Innen szeretnénk gratulálni mindazoknak, akik tettek mindezért, vagy csak asszisztáltak hozzá. Sikerült eltüntetni azokat, akikért ez az egész létezik: a szurkolót.

Cserébe ott álltunk kezdéskor vagy huszonöten, és énekeltük a „harmincan vagyunk, majdnem harmincan vagyunk” c. nótát, hogy néhány perc múlva, megörülvén a késve befutóknak, és egyben saját nyomorunkat kifigurázva, rákezdjünk a „harmincan vagyunk, parasztok, harmincan vagyunk” c. örökbecsűre.

Aztán összeálltunk, de nem azért, hogy megmutassuk, hanem hogy beszélgetni tudjunk, mert az legalább valami. Iszonyatos volt mindezt kispestiként megélni.

És tudjátok mi a legkeményebb? Az egész egy akkora nihil, hogy tényleg csak röhögni tudunk magunkon. Például, hogy megalapítjuk a Harmincnégyek Bandáját, az új kispesti ultramozgalmat, mindent elkezdünk elölről, és aki majd csatlakozik, arról utólag megszavazzuk, hogy ott volt Diósgyőrben. (A képeken persze nem látszik, mert épp a büfében állt sorba sörért.)

Persze, hogy a tömegarányokat érzékeljük, majd jól megkapjuk mindenkitől a stadiontársbérlet miatt, hogy „libacsicska kispest-tábor, hej, hej”, de mi majd jól nem vesszük fel, mert a nagyobb testvért tisztelni kell.

De persze ez az egész csak vicc, szánalmas vicc. Részemről szeretek idegenbe járni, mert túrázni tényleg jó. Ellenben ott is korzólakó akarok maradni, aki trécsel a szomszédaival, sörözget, elvan. És szeretném, ha lenne ott még rajtam (rajtunk) kívül egy másik típus is, a valódi ultra, aki űzi-hajta a csapatát, aki végig énekel, aki ünnepel, vagy korhol, mindig a történtekhez illő módon.

Utálom, sőt, úúúúútálom, hogy így alakulnak a dolgok. Egyszerűen nem lenne szabad mindennek megtörténnie.

Viszont olyan se legyen, hogy ha nincs ultra, akkor nincs ultrabeszámoló sem. Szerencsére kaptunk egyet, amit tessék úgy olvasni, hogy a stílus az ismert (aka stílusparódia), a tartalom pedig az MLSZ, a klubok, ésatöbbi elvárása, hogy milyen legyen a Jövő Magyar Szurkolója.

Szakmai szempontból értékeltük már Miskolc away imádomot, most pár szóban fulókércsi testvércsapatunk stílusában is interpretáljuk az eseményeket. Vigyázat, mivel az igazán kemény arcok csak és kizárólag szenvedő szerkezetekben fogalmaznak, ezért a szöveg nagyobb mennyiségű passzívot (Vorgangs!!!4!!!négynégy!!!!!) tartalmaz!

Szombaton Borsod megyébe látogattunk, és mivel a túrára szép számú jelentkező is akadt, ezért egy teljes járművet meg tudtunk tölteni (itt jegyezném meg, hogy létszámvitába nem szívesen szeretnék bocsátkozni, de társaságunk 63,333333%-os részvételt produkált Diósgyőrben, kíváncsi leszek, hogy az az ötezer dió, aki helyet foglalt a lelátón, hasonló arányban jön-e el Szentélyünkbe?). Háromnegyed egykor már megkezdtük a gyülekezést, és bár kisebb-nagyobb csoportokban maradtunk, de végig uraltuk a kocsmát, a parkolót, és a kilencediken a kotyogós kávéfőző környékét. Nagy nehezen végül sikerült egyberántani a brigádot, és elindulni. Mivel a yard figyelmét nem szerettük volna a kelleténél jobban felhívni magunkra, ezért az autópályára felhajtás előtt onlájn megvettük a matricát – bár az utolsó pillanatban, de a pékek ennek ellenére nem nagyon mertek pattogni miatta.

Az úton aztán rögtön megkezdődött a dumálgatás, a magyar futball prominens személyiségei közül egy-kettő keményen ki lett parodizálva, tettünk a megújulásért aznap is! Felvetődött az is, hogy megcsinálhatódna egy benzinkút már, úgyhogy féltávnál a lebeszélt helyen leparkoltunk, és rögtön pattogtunk is ki a kocsiból. A benzinkúton nem lett fizetve a sörért, mert hoztunk magunkkal otthonról, de nem is mert kijönni a benzinkutas az épületből, hogy pénzt kérjen érte. Miután ki lett dobva az üres sörösflakon a kukába (szemétdíjat se szedtek be tőlünk!), folytattuk utunkat a lepukkant iparváros felé.

Miskolc határában már vártak minket a kékek, és bár hosszú időre nem tudtak minket feltartóztatni, az alatt az idő alatt is ki lett szállva a kocsiból, és elkezdtük felkérdezgetni egymást. A városba beérve át lett hajtva pár piroson, addigra már kellően siettünk, hogy odaérjünk a meccsre, a helyiek meg látták, hogy erőfölény esete forog fenn. Meg kell még említeni, hogy láttunk egy 50-60 fős dió mobot sétálni úgy, hogy közben előttük-mellettük húzott el a fakabátok kocsija, lett is rájuk mérgesen kinézve az ablakon, de láttuk, hogy sunnyognak a pékek mögött-mellett, miközben mi szorítottuk le a szirénázó rendőrautót. Menekültek előlünk a miskolci zsaruk is!

Miután odaértünk a stadionhoz, megint feloszlott a brigádunk. Kisebb csoportunk a hazai felé indult el, hogy a pálya mellett és a sajtóban oldja a helyiek létszámfölényét, míg a nagyobb részünk a főerőkkel tartva beszállingózott a vendégbe. Mielőtt beléptünk volna, el lettek fogyasztva az utolsó cseppek a velünk hozott sörből, így nem volt rá szükség, hogy becsempésszük a csomagtartóba a meccs idejére. A stadionban aztán rögtön kiraktuk a telefonjainkat, és megkezdődött a miskolci ismerősök hívogatása, és a vendégből nekik való integetés, valamint a lelátón való keresgetésük. Csoportunk nem minden tagja látta, hogy egyáltalán meglettek volna; féltek!

A meccsről nagyon nincs mit mondani. Bemutattunk egy a klub játékospolitikáját kritizáló elektronikus (hahó, XXI. század!) kiírást, valamint többször is használtuk a nyilvános vécét, ahonnan vécésnéni hiányában fizetés nélkül, de kézmosás után távoztunk. A környékünkön többször is felhangzottak sértések a bíró irányába, de az továbbra is a pályán rohangált, nem adta a boxot, hogy megvédhesse magát!

Meccs után, a többiek visszatérésére várva – miközben fel lettünk kérdezve a fakabátok által, hogy miért ácsorgunk még itt – pár dió elkezdett kiabálni a rendőrök mögül, hogy szar a Kispest! Erre mi csak széttártuk a kezünket, hogy minket is pontosan ez zavar, részükről pedig tovább lett sétálva hazafelé. Nem láttunk ugyan el a szemükig, de érzékeltük belőlük a félelmet.

Hazafelé megálltunk még egy étteremben, ahol rajtunk kívül nem volt senki, uraltuk tehát azt is, ahogy egész hazáig uraltuk a kocsit is az autópályán!

Hajrá JOB! Álé OUT!

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz Blueskyon, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor Signalon vagy Telegramon keress. || vh összes bejegyzése