A napokban épp Kispest déli határán bringáztam, amikor a Hoffherr M5-ös és Ady közti szakaszának kábé közepén belefutottam egy olyan képbe, hogy 5 percig csak álltam és néztem, butább fejet vágva, mint Őze Tibor, miután rájött, hogy varázserejű bubukin-bézbólsapkája nem transzponálja a fejébe a kispesti bennmaradást érő taktikát 2003 tavaszán. Ne gondoljon persze senki valami extrán revelatív dologra, csupán egy látkép miatt gyökereztem le, ráadásul olyan látkép miatt, ami szerintem az itteni olvasók 90%-ának megvan, de hát engem mégis nagyon megfogott, lévén most láttam először.
Igazából az a titok nyitja, hogy ember(RW)-emlékezet óta én az Adyn járok ki a meccsekre, így a Bozsik, mint látkép nekem max a sorompó vagy a bejárati jegypénztárak felőli nézet volt eddig. Hátulról eddig talán egyszer, 2001-ben láttam a stadit, amikor vonatmániás egyetemi csoporttársaimmal kutattunk MÁV-vonatkozású fotótémák (én inkább ótvar sörös kocsmák) után a Gránit gyár mögötti sínrészeknél. (Fotó is lett, kocsma is lett, ha valakit érdekel az akkori sorsunk).
Na most kb. ugyanez a hátsó látószög ütközött le engem frontálisan, de nem 2 méterre a kerítéstől, hanem jó messziről, a Nap közben a legszebb fényeit szórta a délutáni Kispestre, tudjátok, a fotósok híres “golden hour”-ja közeledett, én meg csak bámultam, amint a lombjukat ledobni kezdő jegenyék és egyéb fa jellegű létformák mögött kirajzolódik a vasúti sínek melletti betonkerítés, mögötte a tribün fehéren világító tömbje, a 4 relfektorcsokor, és mindehhez még hátrább a Havanna már rehabilitált-leszigetelt-újraszínezett tömbjei adják a díszletet.
Valahogy olyan volt az egész, mintha kissé időutaztam volna egyet, de ezt nem tudom megmagyarázni igazán, ha panelt látok én mindig időutazok, és amikor a Bozsik táján látok panelt, valahogy mindig elszorul a szívem és a ’80-as évekre gondolok, amikor még csöppnyi voltam és oktalan és nem jártam még meccsre, pedig akkor lett volna igazán érdemes.
De aztán nem depóztam tovább, visszaültem a nyeregbe, csináltam egy háttérképet a telefonra, aztán elkarikáztam a régi Kispesten át a csöndes wekerlei utcák felé, azon elmélkedve, hogy ennek az egyik utolsó idei vénasszonyoknyara-napnak a látványi csúcspontja mégsem a Gránit melletti, általam csak most felfedezett zsebkendőnyi tisztviselőtelep lett (ami pedig a magamfajta, urbanisztikára posszanó arcnak igazán érdekes), hanem a Szentély látképe! Hát így megy ez.