„Felcsúti” formában

Jah, kb így tudom összefoglalni két szóban a tegnapi meccset. Jobban nyomtuk, mint a Vasas ellen, de a ‘csút elleni meddő fölényen nem tudtunk túlnőni. Helyzeteink voltak, tán nagyobbak is, mint a gyakadémia ellen, mégis 0:0 lett a vége, ami, ha azt nézzük, hogy a második helyezett Hali otthonában értük el, nem rossz eredmény; ha pedig azt, hogy a Bohócban az előre-eldöntött-tény-hogy bajnokok-lesznek-idén Fradit leszámítva bárki, bármikor verhető (sőt, a Zseljóból kiindulva még ők is), akkor megint aggódhatok, hogy hiányozni fog a Sz’helyen hagyott két pont.

Szombathelyet még mindig imádom meccshangulatilag. Itthon a nagy kispesti utónyárból kilépve először ijesztő volt a Komárom térségében az autópályát elöntő zápor-csapás, és lelki szemeink előtt már láttuk a rommá ázást a Rohonci úti vendégszektorban. Szerencsére azonban az M1-ről délre kanyarodván az ég tisztulni kezdett, és Szombathelyre érve már egy klasszikus, kellemes kora/közép őszi borúsidős, ámde száraz délután fogadott, igazi kései Pink Floyd hangulatú, ami nálam a tavasz utáni második kedvenc szakasz az évben, szóval nem voltam szomorú. Mindez a Hali sporttelep és azt környező posztszoc hangulat és beragadt ’80-as évek kulisszái között, áhh, ez nekem megunhatatlan, a különböző lakótelep-építési korszakok színes vagy lerobbant panel-próbálkozásai, a városszéli  parkerdő, a stadion mellett a törött ütőkkel díszített kerítéssel bíró salakos teniszpályák, a Halisok kiülős drukkerkocsmája a lelátó alatt, és maga a ’70-es évek apoteózisát jelentő főlelátó… Nagyon szeretek ide járni, és fejlődés ide, haladás (Haladás) oda, hiányozni fog ez is a bontással, akárcsak a Bozsik, ha eljutnánk oda.

A meccset végül némi kavarás után a főlelátóról néztük, ahol Ábellel le is csaptunk a Korzónkat idéző tágasabb sávra az ülőhelyek alatt – még korlát is van, csodás. Azaz csak lecsaptunk volna, mert a hazánkban ma már egyedül talán az Alpokalján nem (annyira) vérgáz vokuhilá-t viselő szeku egy perc után szénné oltott és ordított minket hogy takarodjunk leülni, vagy át az állószektorba. Hát, Nyugat-Magyarországon, úgy fest, nem ismerik a korzós korlátszurkolás fennkölt fogalmát. De nem mi jártunk a legrosszabbul, utánunk 5 perccel egy 5 év körüli helyi kisfiút üvöltött kokszosra a szekuriTádé, amiért a skac a pattogatott kukoricájával felérkezve a büféből 2 másodperc elejéig meg merészelt állni ott, ahonnan minket már elüldözött a derék őrszem.

Mi pedig (mármint a Honvéd-mi) amolyan szokott stílben kezdtük a meccset, várva a Halira, aztán, mivel nem nagyon jöttek (kezdik kiismerni a hazai edzők Rossit), inkább fel-felvállaltunk egy-egy támadást. Ez annyira jól sikerült, hogy Hidi egy pazar beadását Gyula be is fejelte, szép íves stukkolás volt, már ugrottunk volna fel örömünkben, de les volt (állítólag tényleg…? Én nem így éreztem). Nem sokkal ezután pedig Botit felrúgták a büntetőterületükön belül, tizi ide, örül a csapat, Gyula úr Botit ölelgeti, Vernes Rikkárdó megy elvégezni a büntetőt, topog, lábat pörget, trükköz, rafkózik – majd Királyba lő. Elnézve a két utolsó fordulót, keserűen kérdem magamtól: amúgy mi a péket akarunk?

Az első félidős fékezett habzású Halija nem téveszt meg, érzem, jó szokásos forgatókönyv szerint Mészöly ezeket felrázza a második félidőre, mi beragadunk és kapunk egy kettest. Így is indul, de 5 percig tart a Hali lendület, aztán megint mi uralunk a végéig, de a befejezéseink pontatlanok, pontosabban az utolsó előtti lépések kivitelezése hibádzik: hol Endi, hol Rikk rontja el jó cselek után a beadást, a balról előrevágtató Botinak adva rendre elérhetetlen passzokat. Pedig nyomulunk rendesen, Gazdag, Gyula, Rikk, majd később a helyén Dél (…) küszködnek, és előre törnek, de a tizenhatos vonalánál megáll a tudás, nem baj, Posszi majd panaszkodhat, hogy nincs meg a minőség a csapatban, ejj.

Eddigre már átvándorlunk a lelátó támadásaink felőli oldalára, és előrelátóan megkérdezzük az ott posztoló szekut, hogy állhatunk-e az alsó korlátnál, ez rendesebb fazon, ő nem tukkózik, csak szimplán nem érti, miért akarunk állni, ha ülni is lehet („lököttek ezek a pestiek„, látni a szemén), végül fejcsóválva felküld minket a tetőre, és tényleg ott is van egy korzó, mínusz korlát, ellenben olyan a belátás, mint a Bozsik tribünjéről, ez némileg javítja a hangulatunk.

Kell is, mert a 70. perctől látszik, hogy ez ma egy nagy büdös 0:0 lesz, vagy kapunk egy Honvédos kapusalászaladós, védőbalfaszkodós gólt a végére fejbe grátisz, de nem, ez most szerencsére elmarad, ami helyes is, mert az egy pontra mindenképp rászolgáltunk, sőt, a Hali bénasága miatt szinte a háromra is, de ma egy lett.

És épp ez a baj. Ellenünk idén bénázott a keretileg jóval erősebb Debrecen, a némileg fölöttünk lévő Fakadémia és az Újpest, nullát játszott ellenünk a Vasas, és e négy meccsen 12-ből 3 pontot szereztünk. Ha magasra nézünk, akkor ez a dobogós helyünkbe fájhat, ha pesszimiskázunk, akkor e pontok nagyon hiányoznak majd a végelszámolásánál.

Furcsa volt ez a 0:0, ennyit tudok mondani összegzésnek, nem vagyok vele boldog, de boldogtalan sem. Még mindig nyeretlen vagyok Szombathelyen, és ha hanta nem lőtt mellé az infóval, a jelenlegi Rohonci  pályán már az is maradok. Ha tényleg ma volt az utsó vizitálásunk itt, hát hangulatilag, vágóképekben méltóra sikerült, eredményben annyira nem de végül is lehetett volna rosszabb is, szóval most inkább örülök a félhangulatos szombatnak, semmint azon bánkódok, hogy megint félig üres a pohár.  Legjobb hely, Szombathely, szokta skandálni a Tábor, és, bár nekem más miatt, mint nekik, de tényleg így van. Most pedig jöhetnek a dolgos hétvégék, novembertől pedig – remélem- ismét az RW túrák.