túl vagyunk életünk osztálykirándulásán debrecenbe; túl vagyunk egy félidőnyi fradistaságon, huszonpárpercre kipróbálhattuk, milyen az, ha megvan.
napok óta másról se beszélünk, bár igazából hetek, hóapok azok a napok. eleinte viccelődtünk rajta, akár oda is érhetünk, majd kinek mikor, de eljött a pillanat, hogy kénytelenek lettünk komolyan venni ezt a lehetőséget is. huszonnégy év után semmit sem akarunk elkiabálni, hiszen elfelejtettünk bajnokok lenni, egyszerűen nincs rutinunk.
a mi generációnknak ez az év a Nagy Év. az utolsó bajnoki címeknél még gyerekek voltunk, tizenkevés évesen sorozatban a hatodik-hetedik-nyolcadikat valahogy nem értékeli annyira az ember. majd jött árgyelán, és felfogtuk, nem mindig a miénk a legjobb csapat, de sebaj, úgy is lehet majd nyerni, csak ritkábban.
erre kiestünk.
a negyven alatti kispestieknek most íródik a majd bármikor elmesélhető történet, amit végigéltünk, végigszurkoltunk, és ha el kell számolni magunkkal, akkor feltehetjük a kérdést: mindent megtettünk érte?
én hetek-hónapok óta egyetlen szóval kelek és fekszek: akarom. ennyi. csak simán akarom. nem mondom azt hogy jár, vagy járna, vagy mi érdemeljük meg a legjobban, szembeszél, hátszél, miegymás, egyszerűen csak akarom. bajnok akarok lenni. ki akarom próbálni felnőtt fejjel, ki akarom élvezni minden pillanatát, kezdve a decemberi gyirmóti kijelentéstől jövő tavaszig, amíg nem avatnak újat. az elmúlt öt és fél hónapból tizenhetet akarok.
szóval akarom, ez az egyetlen szavam. ha basztatnak, röhögnek rajtam, márpedig ez a kispest gyengébb, mint a videoton, mi talán egy kört se mennénk – kettő helyett – a nemzetközi kupában, hogy nem mi vagyunk a magyar futball érdeke (tehát nem a bajnok, játékosokat nevelő, kevés külföldit foglalkoztató, az államtól az egyik legkevésbé függő klub a magyar futball érdeke), szóval ha bármi van, inkább nem válaszolok, lenyelem, minek vitatkozni. eljövök, és csak annyit mondok magamban: akarom.
úgy akarom, ahogy kevés dolgot lehet és szabad megkívánni. komolyan, tényleg úgy akarom, hogy akkor ez az enyém (miénk) és senki másé. teljesen, egészében, mindenét birtokolni akarom. sőt, a nevem mellé rakni: bajnok hanta, 2017 magyar bajnoka a kispest és én, mert a klubbal azért kénytelen leszek osztozkodni egy picit. ahhoz hogy bajnok legyek, mindenképp kell eszközként, hiszen én mégiscsak más ligában indulok
néztem hazafelé az embereket a vonaton. ilyen műmagabiztosságot talán az űrprogram úttörő űrhajósai óta nem hordott ember a képén. mosoly, viccelődés, bizakodás, de aztán nézz a szemükbe. sokan, akik hitelesebben adják elő a műmagabiztosságot, próbálnak másokba lelket verni, még ha nem is tudnak róla. aki elhiszi, és tényleg elhiszi, hogy bajnok lehet, az zsigerből képtelen mást sugározni, még ha pontosan tudjuk is róla, ez a hit valójában nem más, mint egy profin és öntudatlanul előadott műmagabiztosság. máshogy tényleg nem lehet ennyi év után. egyszerűen hiányzik a rutin.
tehát: akarom.
már csak azért is, hogy jövőre, hogy két év múlva, hogy bármikor a közeli jövőben, ha még egyszer ilyen helyzetbe kerülünk, akkor tudjuk mit kell majd tenni, tudjuk hogyan kell a valósághoz állni. ezen most át kell esni. nem volt eddig sem egyszerű, látni a gyűrött arcokon, az egyre fohászkodóbb mondatokon, ahogy hetek óta facsarnak ki minket belülről, és bár tudnánk még csinálni, van még bennünk pár forduló, ha nagyon kell, de inkább ne kelljen. essünk túl rajta. ennél jobban úgysem lehet már feszíteni: egy meccs.
ma kedd van, délelőtt. képzelhetitek, milyen, ha ezt merem posztnak nevezni, amit az imént idekapartam. mindegy.
egy a jelszó: akarom
(címlapkép: Peter Fűzfa Photography | Facebook/takerpeet | az eredeti kép elérhető itt.)
