túl vagyunk életünk osztálykirándulásán debrecenbe; túl vagyunk egy félidőnyi fradistaságon, huszonpárpercre kipróbálhattuk, milyen az, ha megvan.
napok óta másról se beszélünk, bár igazából hetek, hóapok azok a napok. eleinte viccelődtünk rajta, akár oda is érhetünk, majd kinek mikor, de eljött a pillanat, hogy kénytelenek lettünk komolyan venni ezt a lehetőséget is. huszonnégy év után semmit sem akarunk elkiabálni, hiszen elfelejtettünk bajnokok lenni, egyszerűen nincs rutinunk.
a mi generációnknak ez az év a Nagy Év. az utolsó bajnoki címeknél még gyerekek voltunk, tizenkevés évesen sorozatban a hatodik-hetedik-nyolcadikat valahogy nem értékeli annyira az ember. majd jött árgyelán, és felfogtuk, nem mindig a miénk a legjobb csapat, de sebaj, úgy is lehet majd nyerni, csak ritkábban.
erre kiestünk.
a negyven alatti kispestieknek most íródik a majd bármikor elmesélhető történet, amit végigéltünk, végigszurkoltunk, és ha el kell számolni magunkkal, akkor feltehetjük a kérdést: mindent megtettünk érte?
én hetek-hónapok óta egyetlen szóval kelek és fekszek: akarom. ennyi. csak simán akarom. nem mondom azt hogy jár, vagy járna, vagy mi érdemeljük meg a legjobban, szembeszél, hátszél, miegymás, egyszerűen csak akarom. bajnok akarok lenni. ki akarom próbálni felnőtt fejjel, ki akarom élvezni minden pillanatát, kezdve a decemberi gyirmóti kijelentéstől jövő tavaszig, amíg nem avatnak újat. az elmúlt öt és fél hónapból tizenhetet akarok.
szóval akarom, ez az egyetlen szavam. ha basztatnak, röhögnek rajtam, márpedig ez a kispest gyengébb, mint a videoton, mi talán egy kört se mennénk – kettő helyett – a nemzetközi kupában, hogy nem mi vagyunk a magyar futball érdeke (tehát nem a bajnok, játékosokat nevelő, kevés külföldit foglalkoztató, az államtól az egyik legkevésbé függő klub a magyar futball érdeke), szóval ha bármi van, inkább nem válaszolok, lenyelem, minek vitatkozni. eljövök, és csak annyit mondok magamban: akarom.
úgy akarom, ahogy kevés dolgot lehet és szabad megkívánni. komolyan, tényleg úgy akarom, hogy akkor ez az enyém (miénk) és senki másé. teljesen, egészében, mindenét birtokolni akarom. sőt, a nevem mellé rakni: bajnok hanta, 2017 magyar bajnoka a kispest és én, mert a klubbal azért kénytelen leszek osztozkodni egy picit. ahhoz hogy bajnok legyek, mindenképp kell eszközként, hiszen én mégiscsak más ligában indulok
néztem hazafelé az embereket a vonaton. ilyen műmagabiztosságot talán az űrprogram úttörő űrhajósai óta nem hordott ember a képén. mosoly, viccelődés, bizakodás, de aztán nézz a szemükbe. sokan, akik hitelesebben adják elő a műmagabiztosságot, próbálnak másokba lelket verni, még ha nem is tudnak róla. aki elhiszi, és tényleg elhiszi, hogy bajnok lehet, az zsigerből képtelen mást sugározni, még ha pontosan tudjuk is róla, ez a hit valójában nem más, mint egy profin és öntudatlanul előadott műmagabiztosság. máshogy tényleg nem lehet ennyi év után. egyszerűen hiányzik a rutin.
tehát: akarom.
már csak azért is, hogy jövőre, hogy két év múlva, hogy bármikor a közeli jövőben, ha még egyszer ilyen helyzetbe kerülünk, akkor tudjuk mit kell majd tenni, tudjuk hogyan kell a valósághoz állni. ezen most át kell esni. nem volt eddig sem egyszerű, látni a gyűrött arcokon, az egyre fohászkodóbb mondatokon, ahogy hetek óta facsarnak ki minket belülről, és bár tudnánk még csinálni, van még bennünk pár forduló, ha nagyon kell, de inkább ne kelljen. essünk túl rajta. ennél jobban úgysem lehet már feszíteni: egy meccs.
ma kedd van, délelőtt. képzelhetitek, milyen, ha ezt merem posztnak nevezni, amit az imént idekapartam. mindegy.
egy a jelszó: akarom
(címlapkép: Peter Fűzfa Photography | Facebook/takerpeet | az eredeti kép elérhető itt.)
Ritkán írok ide, inkább csak olvasom a fórumot, de engedjétek meg, hogy én is leírjam a történetemet! 45 éves vagyok, Pesterzsébeten nőttem fel, ma is ott élek. Édesapám, és a 80-as évek közepének aranycsapatának hatására HONVÉD drukker lettem. Serdülő szinten megpróbálkoztam a csapatban játszani is, többek között Horváth Ferenc, Farkas András, Kisnémeth Imre, és Flórián Tibor voltak a csapattársaim. Aztán be kellett látnom, hogy nem én fogom a magyar labdarúgást megváltani. De a szurkolóság megmaradt. A 87/88-as szezon óta járok meccsre, 98-ig szinte az összes budapesti meccsen ott voltam, de megjártam jó néhány vidéki helyszínt is. 88 tavaszán a lakótelepi barátaimmal mentünk ki, egyből a kanyarba egy Újpest elleni 0-0-ás meccsre. Bár akkor nem nyertünk, de a hangulat megfogott. A következő MTK elleni meccset sose feledem, mert ez volt az első győztes meccsem Kispesten, és nemrég az összefoglalóját is megtaláltam. (Gól.: Sallai ,Kovács K. ). A szezon végén jött a Kaposvár elleni emlékezetes meccs ahol a bajnokságot megnyertük Kovács Kálmán mesternégyesével. Nekem Kálmán lett a kedvenc játékosom. Akkor ő 6-os mezben játszott, ezért a mai napig az összes kispályás csapatban ahol szerepeltem, lehetőleg mindig 6-osban játszottam én is. A következő szezon is emlékezetes volt. Szenzációs meccsen nyertünk 3-0 -ra az Üllői úton. Ez volt az első meccsem a Fradi ellen. Később a fél csapatot eltiltották, azokat is akik nem is léptek a bundameccsen pályára, mint pl. Fodort. Ki akartak csinálni minket, de nem sikerült… Olyan játékosok kerültek előtérbe ugyanis, mint Gregor, Csehi Tibi, a Vasastól igazolt Szíjjártó, vagy a fiatalok közül akkor került be Csábi, és Pisont. Abban a szezonban kellett a döntetlenek után 11-eseket rúgni. Ezek védésében pedig Disztl Peti nyújtott maradandót, így ezeket a párharcokat szinte mindig nyertük. A csapat kitartott, így is vertük Kispesten a nagy rivális Fradit 2-1 -re, és mikor az eltiltottak visszatértek vertünk egy 4-est a Fáy utcában a Vasasnak. A szezon végén akkor szintén bajnoki döntő jött Kispesten az MTK ellen. Szíjjártó két góljával vertük az MTK-t, óriási volt. Nekem ez volt az utolsó bajnoki döntőm, mert Diósgyőrben sajnos nem voltam ott. Aztán voltak még olyan szenzációs meccsek, mint a Sampdoria elleni hazai, vagy a 96′-os kupadöntő. 98 után aztán elkezdtem kikopni a kanyarból, a régi haverok is elkoptak mellőlem, csak ritkán mentem ki. Az NB II-es szezonban kezdtem újra kijárni egy nálam öt évvel fiatalabb akkori kollégámmal aki szintén kanyar tag volt. A 2007/2008 -as szezonban újra elhittük már-már , hogy bajnokok lehetünk, aztán a hatalmas csalódást okozó tavasz megint betette nálam a kaput. Abban az évben a fiam is megszületett, így megint kikoptam a lelátóról. Azóta minden szezonban csak egy-egy meccsre mentem ki, de akkor meg sosem volt szerencsénk, vagy kikaptunk esetleg X lett. A 40. születésnapomat is egy MTK elleni vereséggel ünnepelhettem. Ez a szezon azonban megváltoztatott mindent. Újra elkezdtem kijárni, most már a fiammal, igaz nem minden meccsre. Eddig , amikor kint voltunk mindig győztünk ( Vasas, Paks, MTK). A fiam eddig szerencsét hozott a csapatnak. Most azt sem bánnám ha meglenne az első döntetlenje… A srácnak nagyon tetszik a hangulat. A hétvégén a homokozóban énekelte, hogy „Küzdjetek a bajnoki címért!!” Tegnap pedig elkezdte átkölteni a Pokolgép együttes „A jel” című számát kispesti focimeccses verzióra. — „Amikor kölyök voltam 9 éves, nyughatatlan srác, valami Kispest meccsen voltam, mert az apám kivitt rá.. ..És ez tudtam jól örökre fogva tart” Ennyi pozitív energiával egyszerűen nekünk kell nyerni ezt a bajnokságot!! Elnézést ha kicsit hosszú voltam, remélem nem untattam senkit! CS.A.K.
Nekem az ” Üres a hordó, repül korsó…” a kedvencem. Megérintett a fülledt ultra-romantika -)
Megnyugtat a tudat, hogy nem csak az én elmém játszadozik velem. Ugyanis az utóbbi időkben életem szerves részét képezi a Kanyar-rigmusok indokolatlan időpontokban történő spontán eldalolása! :)))
Én ugyanígy vagyok vele,csak nálam a Küzdjetek a bajnoki címért vezeti a toplistát magasan az itthon általam énekelt dalok kategóriájában.Sokszor ezzel kelek,ezzel fekszek,sőt még az ágyban fekve is ez megy sokszor. :D
Pontosan! Főleg mostanában én is csak ezeket tudom dúdolgatni. :)
Dolgozni kéne, de nem tudok (ma sem). :)
Én csak annyit mondok, hogy az első meccsem egy Honvéd-Videoton volt 87 tavaszán, 5:0-ra győztünk Détári 2, Gyimesi, Dajka, Kovács Kálmán góljaival (ill. kb. már nem mernék megesküdni rá, utána fogok nézni).
Még gyerek voltam, 12, de hamar megtapasztaltam, hogy bár nem mi vagyunk a legnagyobb szurkoló tábor az országban (azért annyira nem maradunk el), a mi szurkolóink szeretik a legjobban a csapatukat, az fix. Mindig magával ragadott, ahogy a nagy „öregek” (Piroska, Kaszás, Pinokkió, Gumó, stb., stb., stb.!!) milyen leírhatatlan szeretettel viszonyulnak a klubhoz és néhányan szinte erre tették/teszik fel az életüket. Ráadásul folyton azt tapasztaltam, hogy az átlag Kispest szurkoló valahogy mindig a többiek előtt jár, talán fantáziában, intelligenciában, nem tudom. Az biztos, hogy senki sem divatból, majmolásból lesz Kispest szurkoló és ez jelent valamit. És még az utánpótlás is valahogy mindig megvan, lásd pl. Csak blog. De ez nem véletlen, mindig van kitől tanulni, örökölni, a Honvéd olyan, mint egy család, ahol a kollektív tudás, a futballkultúra 1909 óta halmozódik, fejlődik. Ezek azok a dolgok, amik megfogtak és ami miatt a mai napig imádom ezt a közösséget. És szerintem ennek köszönhető, hogy még egyáltalán létezünk, sőt, valahol az is, hogy ma, 2017-ben bajnoki címért játszhatunk.
update:
Bocs Lippai, Dajka nem is játszott. :)
Détári (2, második 11-esből), Lippai, Kovács, Bodonyi
Nem akarom untatni a fiatalokat, én 1955-ben, szintén apám révén voltam először Honvéd meccsen, azt hiszem a Népstadionban. Aztán persze, mi Villányi úri srácok öten-hatan kivillamosoztunk csapatosan a Bozsikba. Rengeteg meccsen jártam, főleg a Népstadiban a kettős rangadók alkalmával, pl a nevezetes Honvéd Fradi 7:2, majd tavasszal 8:1, vagy a szintén emlékezetes Vasas elleni meccsen, ahol 5 perc volt hátra, a Vasas vezetett 3:2-re, már indultak az emberek haza, aztán megálltak a „karéjban” és ott őrjöngtek, amikor Tichy 5 perc alatt két gólt rúgott. Nagyon szerettem és tiszteltem Tichy-t, egy sérülése alkalmával még a Sportkórházban is meglátogattam… Katonaként, ha hazajöttem vidékről, be be ugrottam egy meccsre…. Csak teltek múltak az évek, aztán, ahogy az lenni szokott, más irányba fordult az életem, a focira már nem volt időm…. De a lelkesedés nem csökkent. Nagyon szurkolok. #akarom hogy ismét bajnok legyen a #csakakispest!
Köszönöm. Még egy momentum, Lajos bácsi már kicsit a pályafutása végén járt, amikor (nem tudom milyen meccsen volt) egy előrevágott labdát a seggével levett és két védő között 40 méterről beverte. Még most is könny szökik a szemembe…
De az se volt rossz, amikor 67-ben a Tatabánya ellen egy 20 méteres szabadrúgást álló helyéből (nekifutás nélkül!) vert be Geleinek. :)
Szenzációs lába és rúgótechnikája volt, nemhiába kapta a Nemzet bombázója becenevet. Sajnos korán elment, még edzőként is volt velünk bajnok.
Tényleg kár! Úgy megnézném pl. azt az 1976-os MNK-meccset, amikor az újpesti 1-5 után 6-1-re vertük a lilákat … :)
Videót nem találtam sehol, de itt a sajtó
http://www.tempofradi.hu/1976v1-mk-donto-ferencvaros-mtk-vm-1-0
Mi volt az a 8-1? Nem emlékszem. 64 tavaszán kikaptunk a Fraditól, igaz ősszel megint vertük őket 4-1-re.
Aztán volt egy 7-1, pontosabban 1-7, de az 65-ben volt, és az MTK-t vertük. Kettős rangadó volt MTK-Honvéd és Fradi- Győr, összesen 16 góllal (1-7 és 6-2) . Nem volt unalmas… :)
Látod már romlik a memóriám, a 7.2 stimmel az a Fradi ellen volt, de hogy 7, vagy 8:1 az már ki ellen volt, arra már nem emlékszem. Statisztikákat sem gyűjtöttem soha…
#akarom
Engedjétek meg, hogy én is megosszam veletek a magam kis történetét.
`89-ben, 3 évesen vitt ki megboldogult édesapám először a Bozsikba. Hatalmas Honvéd szurkoló volt az öreg, már kisgyerekként átragadt rám a fanatizmusa. Talán ebből adódott a családi körben később sokat emlegetett történet: miszerint életem első Kispest meccsének második félidejét már otthon, a TV előtt néztük….történt ugyanis, hogy szotyoládéval dobáltam meg a mérkőzés biztosítására kirendelt rendőri állományt. Édesapám kissé megkésve bár, de észlelte a közfelháborodást kiváltó incidenst, majd hangos nevetésben tört ki a pipacsvörös rendőrök reakcióinak láttán. Sajnos ezáltal a sportrendezvény helyszínen történő megtekintése számunkra aznap este véget ért, mégis egy feledhetetlen élménnyel gazdagodva huppantunk le otthon a Videoton tévékészülékünk elé.
Aztán az évek egyre csak teltek, én pedig karöltve cseperedtem Klubuk iránt érzett szeretetemmel párhuzamosan.
1991-ben megkaptam édesapámtól első Kispest-Honvéd sálamat, ami azóta is minden meccsre elkísér. Uram Isten, ha a sálam beszélni tudna…mennyi mindent átélt a hosszú évek alatt. Ott volt, mikor botrányos körülmények között búcsúznunk kellett az NB I-től, de látta azt is, mikor magasba emeljük a Magyar Kupát.
Utólag visszagondolva, számtalan élmény és megannyi könny fűz a csapathoz. Tradíciók, emlékek sokasága kavarog most bennem.
Hányszor ültem Öcsi Bácsi ölében a tribünön, vajon hányszor szöktünk el gyerekként a Honvéd meccsre, a soha el nem nyalt csokoládé fagylaltok árából összekuporgatott dugipénzünkből Lacika barátommal. Vajon….vajon mit szólt volna aggódó édesanyánk, ha megtudta volna hogy épp nem a grundon rúgjuk a bőrt, hanem a Bozsikban tombolunk (atyavilág, biztos hogy olvassa!). Hányszor jártuk meg a magaslatokat, majd csapott meg minket a kiesés vagy éppen a megszűnés szele…
És most itt vagyunk. Pontosan ott állunk, ahová mindig is tartoztunk, az utóbbi időkben mégsem értünk oda. Ez most egy hatalmas csoda. A csapat, a szurkolók és a tulajdonos áldozatos munkájának mézédes gyülölcse már ott csüng egy karnyújtásnyira a faágon….csak arra vár, hogy hétvégén leszüreteljük és nagyot harapjunk bele. Tegyük hát felejthetetlenné azt a napot, élvezzük ki minden pillanatát. Most ránk szegeződik minden tekintet, mutassuk meg kik vagyunk! Küzdjünk együtt a bajnoki címért!
CSAK A KISPEST!
Ez szinte egy hőseposz írás! Gratula!
szépen írsz
http://www.nemzetisport.hu/magyar_valogatott/valogatott-storck-behivott-ket-fiatalt-a-puskas-akademiabol-2570825
Eppel Marci mellett Gróf is a válogatott keretben :D
#akarom
Gyerek voltam még, amikor az utolsó bajnoki címet nyertük. A Kispest szeretetét a csapattal kapcsolatban mindig örök pesszimista apámtól örököltem, aki Tichyéken nőtt fel. Ott lesz most ő is szombaton. Nagyjából, amikor a szurkolóink először énekeltek a bajnoki címről még az ősszel, akkor tudtam meg hogy nyáron apa leszek. A zártkapus BL-selejtezőinket már a kislányommal a kezemben szeretném nézni. :)
#akarom
Csupán 1 évvel vagyok idősebb, mint a legutolsó bajnoki címünk.
Életem első Kispest meccse 1999 környékén volt, egy Kispest-Gázszer, a meccsből szinte semmire sem emlékszem, és igazából nem is volt Honvéd szurkoló a család, csak épp a stadion közelében laktunk.
Aztán kispesti általános iskolába jártam, és általános iskolásként 2003 körül kint voltam egy ingyen belépős, ingyen virslis Kispest-Lokin. Ez után gimnáziumig nem igazán foglalkoztatott a magyar foci, majd kb 2008 körül elkezdtem ilyen-olyan rendszerességel kijárni. Az első igazán komoly katarzis élmény a 2009-es hazai kupadöntő volt.
Az évszámokból is látható, hogy én soha nem úgy tekintettem a Kispestre, mint egy nagycsapatra, soha nem éltem át igazán olyat, hogy büszkén, magabisztosan járunk ki meccsekre, mert mi vagyunk az esélyesek. Így is kialakult bennem egy komoly rajongás, főleg lokál patriotizmusból és a magyar foci szeretetéből adódóan. Úgymond „becsületből” és nagyon sok öniróniával megfűszerezett szórakozásból jártunk ki, a 2000-es években szocializálódott Kispest szurkolóként a jó szereplés szinte már nem is volt elvárás.
Ezek után sejthető, hogy mennyire feldolgozhatatlan még mindig, ami ebben a szezonban és ezekben a hetekben történik. Bármi is lesz, fantasztikus ez az év, a debreceni meccs utáni érzés nagyjából a marseille-i Izland-meccshez volt fogható számomra. Egy olyan reményteli oldala mutatkozott meg a kispesti labdarúgásnak, amit én álmaimban se gondoltam volna, és megerősített abban, hogy a magyar válogatott mellett csakis ez az a focicsapat (és ez bizony AZ!), ami könnyeket tud csalni a szemembe. Hajrá Honvéd, CSAK A KISPEST!
Én is leírom, hogy engem és tesómat édesapám vitt ki először a Honvéd meccseire a 80-as évek közepén. Én az akkori Aranycsapaton keresztül szívtam magamba a kispesti örök szerelmet, nekem az volt akkor a természetes, hogy a Honvéd minden évben a bajnoki címért megy. Most 40 felett arra vágytam, hogy felnőttként tudjak mindennél jobban örülni és szurkolni a csapatnak egy bajnoki címért! Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan vannak így még hasonlóan, akik tudják milyen múltja van ennek az egyesületnek! Édesapám már csak sajnos az égi lelátón tudja követni kedvenceit, de mi ott leszünk és mindennél jobban hiszünk a csapatban! Mindörökké CSAK A KISPEST!
Először is: #akarom ….hát Hanta gyorsan meglett az új hashtag-őrület :)
31 vagyok, de relatív későn szippantott be a Kispest, és igazán csak 1999-től vannak masszív (értsd: meccsrejárós) és masszívan sűrűsödő élményeim. Így alakult. Édesapám nem meccsrejáró ember, édesanyám aggodalmas, az általános iskolás baráti társaságból sem volt senki, akit vittek/ment volna és hívott volna engem is. Mindig tudtam, hogy kik az én csapatom, de mindig csak néztem vágyakozva a stadion fényeit. Aztán egyszer mégiscsak elhívott valaki aki akkoriban kijárt, és csak akkortájt lettünk jóban.
Azóta pedig hol bérlettel, hol sok összegyűlő meccsjeggyel, hol kevesebbel, hol a tv előtt, de ott vagyok a csapat körül, arra meg még nem nagyon volt példa, hogy legrosszabb esetben online live ne követtem volna egy meccsünket az elmúlt lassan 20 évben. Ez a kevés állandóság az életemben, egy fix pont a sok változó és rohanó minden egyéb mellett.
Nem részletezem, de 1996-ról pont lemaradtam, el lehet képzelni mit jelentett nekem 2004, pláne 2007 és 2009. 2013-ban úgy éreztem, mintha BL-döntőt nyertünk volna Szombathelyen.
1999 óta volt rengeteg kilátástalan meccs/hónap/szezon, de én valahogy mindig hittem benne, hogy egyszer történnie kell VALAMINEK, az nem lehet, hogy mi most már soha többé. Hogy a 14-es szám sose legyen elérhető, pedig csak egyel van a 13-as után.
És most itt van. Megtörtént. Nem visz rá a lélek, hogy leírjam, mindegy mi lesz, mert nyilván nem, de a hőskölteményt a Kispest már megírta idén (…micsoda álmok…”). És sírni fogunk a végén, aztán majd mindenki habitusából és a végeredményből adódóan majd meglátja, hogy sósak vagy keserűek lesznek-e a könnyei, hogy tragikus hősök leszünk, vagy miénk lesz-e a fele királyság meg a királylány („…micsoda lányok…”) is.
Úgyhogy nem jó volna, meg nem szeretném, pláne nem csak óhajtom én sem, hanem- hanta után szigorúan: #akarom!
CSAK!
Ezt viszont én nem akarom:
http://www.csakfoci.hu/magyar-foci/honved/99940-a-honved-golkiralyjeloltjet-szerezne-meg-az-izraeli-bajnok
#akarom
lassan el kell fogadnunk, hogy itt (a klubvezetés részéről) nem játszanak az érzelmek.
csak a pénz,és az van arra felé.
Pedig ez a realitás, reméljük Marci máshogy „akarja” :D
mivel csak egy bő éve „tűnt fel” igazán az nb1-ben ,talán egy fél szezon (legalább) még beleférhetne a Kispestnél, de mindenképpen előrelépés lenne Marcinak :/
Ezt szerintem egy épeszű kispest szurkoló sem akarja. :(
Kérdés, hogy az izraeliek megadják-e azt a lelépési pénzt, amit Hemingway megálmodott…ha igen, akkor lehet keseregni. :( Bár inkább izraelbe menjen, mint felcsútra vagy a fradiba.
Hozzáteszem még mindig a kulcskérdés, hogy Rossi marad-e vagy nem. Ha igen, akkor van remény a keret egyben tartására.
Én azt gondolom, hogy Rossi maradása pont ettől függ, hogy az öreg képes e, akarja e együtt tartani az együttest…
Marci tisztességgel szolgálja a klubot, pedig nem saját nevelés, megérdemli, hogy olyan lehetőséghez jusson, amivel komoly pénzt kereshet. Jobb lenne persze, ha maradna, de sokkal rosszabb lenne, ha rivális magyar klubhoz igazolna…
Az kevés lesz, ha csak az uitánpótlásból „igazolunk”. Kellene egy-két kész nb1-es játékos. Mondjuk az utóbbi tíz év legzseniálisabb, nem akadémián nevelkedett fiatal spílere a Mezőkövesdből…
Igen…talán tényleg az AKAROM szó a legalkalmasabb arra, hogy milyen vágyakkal indulok neki a hétvégének. Én is a Kispest mérkőzésekre járást az utolsó bajnoki címünk elnyerésének az évében kezdtem. Ott voltam a Csepel elleni 5:0-nál, az akkor Vidi elleni 5:0-s hazai sikernél. Akkor, 13 évesen úgy gondoltam, hogy Kispest az örökké dobogós Csapat lesz, és sosem gondoltam volna, hogy jön a Komora éra, ahol az öreg szélnek ereszti Illést, Oroszt, Halmait, Brokit és ezzel egy több mint két évtizedes nihil kezdődik, ahol ugyan a tarsolyba került 2 Magyar Kupa és egy bronzérem, de messze nem azzal a teljesítménnyel, és nem olyan játékosokkal amihez addig hozzászoktam. Jól mondja Hanta, ez a Csapat a maga Lanzafame-jval, Eppeljével, Bobáljával, Kamberjával, Kingjével, (stb.) és Rossi mesterével az a Csapat, akiről évek múlva is mesélünk, akikkel együtt évről-évre fejlődve értünk (remélem nem kiabálom el) révben. Velük lehet azonosítani a kispesti szívet, mert nem egy pillanatnyi „jólétben” összevásárolt Csapat, nem egy mlsz által megálmodott válogatottat összetartó műcsapat, hanem egy évek alatt összeszokott, egymásért élni-halni képes Csapat, akik a szurkolóival szimbiózisban valósítják meg hétről-hétre a legmerészebb álmokat. Jó látni, hogy már most a felnőtt csapat öltözőjének küszöbén toporognak a jővő nagy játékosai, akik talán Baráth, Holender, Nagy Geri, Koszta, Bobál tesók szintjénél is magasabbra jutnak. Jó látni, hogy a Csapat gerince hosszútávú szerződéssel rendelkezik, tehát legalább még egy-két évig látjuk őket együtt. Jó most Kispestinek lenni, jó érzés hogy olyan ellenfeleink, mint a fradi, újpest, stb fanatikusai is elismerik a teljesítményünket, és irigység helyett a sikerünkért szurkolnak. Jó lenne, ha ez a pillanatkép, ez a jóideje tartó miliő valahogy állandósulna Kispesten. Hogy miért? CS.A.K.!!!!
Nagyon jó cikk, elsőre nem is bírtam végigolvasni, rendesen
összeszorult a torkom…
34 éves vagyok. Nekem is az jutott, hogy kisgyerekként
Tv-ből nézhettem még a legutóbbi bajnokavatót, sajnos nem élhettem át „testközelből”,
mint sokan mások. De, mindig is jó érzéssel töltött el, amikor az idősebbek
arról beszéltek, hogy milyen volt „akkor” KISPESTINEK lenni, és hogy legyünk
büszkék arra, hogy ide tartozunk! Nehéz volt a „jót” elképzelni, mert soha nem
éltem át hasonlót, így furcsa is a jelenlegi helyzet.
Ahogy meccsre kezdtem járni (’94), a csapat évről-évre csak gyengült,
sorozatban hagyták el példaképeim (Bari, Mátyus Jani, Kabát Peti, stb.) a
csapatot, ami számomra – gyerekként – megmagyarázhatatlan volt, majd idővel kiestünk.
Bevallom, sokszor a szurkolók, barátok miatt jártam ki, ezekben az időkben. Jártunk
az NB2-ben is, ott átélhettünk sikereket (Vén Gabi nadrágja, még a mai napig
nagy kincs, hogy megszerezhettem :)),
de azért az mégiscsak más volt. Majd újra NB1, két kupagyőzelem, de ezeket
leszámítva rengeteg kudarc. Minden szezon úgy indult, hogy csak maradjunk bent valahogy.
Lejárattak minket edzők, vezetők, sokszor nevetség tárgya voltunk. Ettől függetlenül
mindig is büszke voltam arra, hogy KISPESTINEK születtem!
Azt is megtanultuk, hogy sokan nem szeretnek minket… Volt,
amikor Szegedre akartak minket költöztetni, vagy éppen egy 3-as kategóriába soroltak
minket a stadionrekonstrukciós program keretében (összetéve 0-a történelmi, és
szurkolói bázissal rendelkező NB3-as csapatokkal), vagy ránk számoltak hetet
újpesten, vagy éppen meg akarták szüntetni a csapatot, akkor is ott voltunk…nem
engedtünk! Volt, amikor az MLSZ aktuális elnökéhez is elmentünk egy Westend-be lévő
„szereplése” kapcsán, hogy ott is nyomatékosítsuk mindenkiben, hogy a KISPETNEK
helye van a Magyar Labdarúgásban!
Ez a Társaság, csapat, klub, szurkolók, igenis megérdemlik,
hogy újra BAJNOKOK legyenek, legyünk! Higyjünk benne, hogy sikerülhet!
Jó érzés most KISPETIENEK lenni! Szinte kivétel nélkül –
klubhovatartozástól függetlenül – akivel beszélek, mindenki mellettünk van! Kollégák,
korábbi ellenfelek, kivétel nélkül mind minket támogatnak! Jó érzés, hogy
hónapok óta a gyerekeim nem Messit, meg CR-t nézik a TV-ben, hanem Kosztát, Zsótért,
Lanzát, és Eppelt éltetik, vagy éppen kikönyörgik, hogy huszadszor is nézzük
meg az aktuális KISPESTI vonatkozású összefoglalót, vagy éppen a telefonnal
készült közös képet nézegetik, ahol az éppen aktuális játékossal pózolnak. J Szombaton ők is ott
lesznek! Nem engedem, hogy TV-ben éljék át azt, amit én éltem át ’93-ban,
élvezzék ki a szombat minden percét.
ÉN IS AKAROM!
SIKERÜLNIE KELL!
Én úgy látom a csapat is akarja,sőt ragaszkodnak hozzá!
Honnan látod?
#akarom
pl. a hajtásból, az utolsó percekben lőtt gólokból + alapvetően az arcokból…
Igen,és a Gyirmót elleni meccs 94. percét követő reakció gyözött meg leginkább.
minden jel arra mutat! Nagyon mennek a srácok otthon, idegenben, nem ismernek elveszett labdát!
kb. jobban látni rajtuk az elszántságot mint a vidi játékosain!!!