Luxemburg a magyar foci Andorrája

Ha van egy kis esze Leekensnek, akkor már most lemond

A címhez és az alcímhez hasonló mondatokkal hirtelen tele lett a magyar internet, ami önmagában nem baj, mert a futballunk egy ideje már csak arra jó, hogy bezzegrégenmindenjobbvoltazunk, amikormégpuskásozzunk, lélegeztetőgéphelyettstadionozzunk, esetleg hasunkat fogva kacagjunk rajta, netán belerúgjunk még egyet, miután újabb és újabb színpadokon képes eljátszani a nagyhalált.

Ennél mélyebbre talán már nem süllyedhetünk – mondogattuk éveken át, aztán jött 2017, és elértük a valódi mélypontot. Sikerült véghezvinni azt a futballtörténeti bravúrt, hogy egyazon évben kikaptunk Andorrától és Luxemburgtól, bár utóbbi talán még védhető valahol, mégis csak kétszer akkora, mint Izland, és Izland, mint tudjuk kijutott a világbajnokságra.

Nekik köszönhetjük az elmúlt bő egy évet

Kellemetlen a szitu, mert ha végignézünk a listán, egyedül Gera és Böde nevét nem találjuk. Tehát legfeljebb egy harmincnyolc (és fél) éves játékossal, valamint egy inkább hagyjuk Bödével tudunk kiegészülni a közeljövőben, amire azért nehéz ráfogni, hogy pont ennyi kis nyüansz hiányzott az utóbbi időben.

Ez a keret, ez a 29 név, amiből gazdálkodni lehet, amire a Fényes Magyar Futballjövőt kéne építeni. Olyan játékosokra, akik között ugyanúgy találunk végképp elkényelmesedett, hajtásra képtelen játékost; ahogy tehetséget is, aki mellé kéne legalább még valaki a posztján, mert egyedül semmire sem elég; és ott vannak a percemberek, akik látványosan nem ütik meg még ennek a válogatottnak a szintjét sem, viszont ha nincs más, ők jönnek a sorban itthonról. Persze annyival tartozzunk az igazságnak, hogy Guzmics is így kezdte, szükségből érkezett bődületeset hibázni, majd kiderült, annyira nincs más, hogy manapság alapembernek nevezzük, ráadásul nem is a legrosszabb.

Szóval nagy a gond.

Van az a futballteljesítmény, amit már nem lehet takargatni egy kis média előtti pityergéssel

Az lehetetlen, hogy bő egy év alatt összehozzuk ezt a három meccset. Olyan hogy fordulhat elő, hogy háromszor is képtelenek voltunk legalább valami alapszintű futballra emlékeztetőt villantani?

Én tényleg nem értem az egészet. Mi a fene történik a válogatottnál? Ugyanezek a játékosok Dárdai alatt úgy hajtottak, hogy újra kellett füvezni utánuk még az edzőpályákat is, majd eltelik két év, közben megjárunk egy Európa-bajnokságot, és azt lehet látni, hogy már egymást se kérik számon, ha valami balul sül el (tehát szinte bármi), akkor némán, fejet lehajtva megfordulnak, és indulnak a másik irányba. Ennek a válogatottnak se kapitánya, se akaratereje, de még csak egy nyamvadék lelkes kisdobosa sincs, aki a pályán hajtaná őket, hogy hátha, namégis, mertmiértne?

Ezek ellen a miniállamok ellen ennél több nem kell, és akkor marad kapacitás leégni komolyabb válogatottakkal szemben, vagy ha belül maradunk kettőn, akkor mondani, jövünk fel. Ennyire egyszerű lenne egy patyomkinfutballt felépíteni, de még erre is képtelenek vagyunk.

Helyette két nyilatkozat váltogatja egymást:

  • ha miniállam ellen bőgünk le: el kell fogadni, összeszűkült a mezőny, kicsik a különbségek, mindenki ellen meg kell szenvedni a mai világfutballban
  • ha nem miniállamtól kapunk egy hármast: még nem vagyunk ezen a szinten, hatalmas különbségek vannak a világfutballban.

Most akkor melyik valóságnak higgyünk?

Mivel mégiscsak egy kispesti blog vagyunk, hadd hozzam fel párhuzamnak a tavalyi bajnokcsapatunkat. Egy olyan mezőnyben, ahol van Videoton és Ferencváros, és van a miniállam szerepét eljátszó Gyirmót, ott ugyanúgy meg kellett szenvednünk mindenki ellen, de olyan az év harminchárom meccsének egyetlen percében sem volt, hogy ne alázattal tettük volna. Bónusz volt egy vezérünk. Ennyi kellett, és valami nagyon hasonlót láttunk, mint Dárdai alatt a válogatottnál. Alapvetően nem az ellenfél lefocizása a cél, hanem lehető legjobb eredmény kifacsarása a mérkőzésből.

Utóbbihoz pedig nem a legjobb futballistának képzelt játékosok kellenek, hanem a célnak legmegfelelőbbek.

Csak halkan jegyzem meg, hogy korábban ennél azért sokkal erősebb, de szintén bukós évek után egész elnökségek mondtak le az MLSZ-nél, kivéve a mindent és mindenkit túlélő Berzi a szövetség csótánya Sándort.